Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-08 / 6. szám
M|.öszörögve kapcsolta be a melltartó ™f kopott műanyaggombját, magára kapta a sok mosástól kífakult pulóvert, s mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, még egyszer kiöblítette vérző száját. Végigrohant a váralján, botladozott a parti sétányon, majd átfutott a színház előtti zebrán. Fékek csikorogtak. Egy férfi fenyegetően rázta az öklét. Ettől megriadt, s riadalma csak a sötét árkok alatt csökkent. Itt már könnyű-simának érezte az utat, kellemesnek a langy levegőt, míg csak meg nem pillantott a fényben egy megrebbent villamost, s egy égig érő sávot az est leheletétől mámoros Felkelés tér fölött. A kávéház asztalkáinál kábultan hemzsegtek a nők. ...Azóta gyaláz, mióta hozzámentem, holott ő a szoknyavadász, a hivatalban már nincs is olyan»ötvennél fiatalabb nő, akivel ne csalt volna meg, úgy habzsolja őket, mint aki gyógyíthatatlan hímdiih- ben szenved, és hiába ver, üt, mint a barmot, semmi értelme, ha csak az nem, hogy egyre nő az iszonyom, hányingerem támad minden férfitől, mert mindegyik csak arra megy, dúvad módjára és szótlanul, némán, persze, hogy némán, hogy a következő, a véletlen találkozás is néma maradhasson, zavartalan, már ezerszer megbántam, hogy feleségül mentem hozzá, bezzeg, ha csak a nője maradok... de csinálhattam valamit, anyám belepusztult volna, ha fattyút szülök, nem érti ő már a világot, a hirtelen házasság ellen is mormogott, istenem, ő sem tudja már, mi a jó, hagyta, togy összevissza kócolják az erkölcsét... — Bocsánat, hölgyem. Vérzik a szája. — Mi köze hozzá? Hozzon egy pohár vörös bortl Igazad volt, anyám, Sanyi nem való hozzám, de amit akkor láttál, azt nem kellett volna elmondanod, tudom, fájt, hogy mindkét lányod félre lép, de ilyennek szültél bennünket, anyám, nem szabadott volna oly könyörtelennek lenned, meg konoknak, mint amilyen én Is vagyok vagy Sanyi vagy a húgom, s gyengének sem szabadott volna lenned, óvatosnak sem, akkor talán másként alakul minden, mert minek vigyáztál ránk annyira, kinek, először dacból szöktem el, dacból, mert olyan hülyén neveltél, tudod, hogy senki sem lehet szent, még az isteneid sem, anyám, ne, ne kapd a kezed a szádhoz és ne rimánkodj, ez nem káromkodás, és ne engem félts, inkább magadat, mert a holtak között sincs már helyed, mondd, miért haragudtál meg rám s adtál Szent Antalnak öt koronát, hát kértelek rá, kértelek, hiszen már akkor sem volt közöd a lelkemhez, tízéves voltam, s a kanálison meztelenre vetkőztem a fuvaros fiúval, tízévesek voltunk, tízévesek, anyám, s jómagam sem értem, miért mondtam el neked mindent, hiszen már akkor tudtam, hogy a fiatalságot sajnálod tőlem, nem attól a „vékonyseggű fiútól“ féltettél, mint mondtad; értelek én anyám, értelek, mert mire megvénülünk, irigyek leszünk, fukarok és nyugodt lelkű gyilkosok, anyám, ezért nem akarok én soha vén és nyugodt lenni, ezért a belső nyugtalanság kergetése és keresése, azé a nyugtalanságé, melyet az átvonuló hadak örökre beléd öltek, s azóta vagy tehetetlen, még önmagad előtt is szégyenlős, önmagadat is becsapó és Irigy, Irigy a végtelenségig, ne is tagadd, tiltakoztál, bár csak jelbeszéddel, mert érezted, hogy nincs Jogod, nem volt Jogosultságod hangosan szólni hibáimról, mert két hadsereg az apám, de bánom, hogy nem faggattalak ki arról, ami úgyis világos, ami a természetes ész előtt már úgysem takarható, akkor most nem nézhetnél oly elviselhetetlenül álszent fölényeddel, vagy azt hiszed, csak a kimondott dolgok történtek meg, csak a szóba foglalt tettekért vagyunk felelősek?! — Tessék parancsolni. — Köszönöm, éa ne haragudjon, az előbb... — Ogyan, hölgyem, szóra sem érdemes. Lázadj föl ellenem, anyám, lázadj föl látszólagos cinikusságom ellen, tedd jóvá mások hibáiból keletkezett bűneidet, és te is, Sanyi, érts meg, úgy vagyok, mint anyám, minden erőmet kiszívtad, de azért mégsem adom Tiborkát nevelőintézetbe, ha minden éjszaka dühroham lapít Is a sarokba, akkor sem, ha minden reggel a félelem, hogy Totó néni kitesz az utcára, mert eszi a fene, tudom, hallottam gyűlöli a kölyköket, mert neki sosem lehetett, ezt Lojka mondta, a bejárónője, megmondtam, Tiborkát nem adom sehovaj nem hagyom, hogy nevelőintézeti striciként élje a sorsát, hisz van apja, van anyja, és azt Is beláthatod, hülyeség a hivatalos válás, a pereskedés, akkor inkább holnap összekapom a cuccaimat és elmegyek, egyébként is megöl a nyugalom melletted, már az ütéseidtől is sárgára unom magam, már az ölelésedtől is, Sanyi, hát az igazi nyugtalanság nem az ököl és a láb kapálódzása, nem a vér állati játéka, Sanyi, és mit törődsz az olyan főbérlővel, aki bennünk szeretné viszontlátni hibáit, hát nem függhetünk ilyen embertől, Sanyi tudom, ne szólj, tudom, függünk, függünk, ötszáz korona erejéig, de úgy is mondhatnám, csak ötszáz korona erejéig, de minek ezt kimondani, szörnyen gyűlöllek az ilyesmikért, utállak, mert csak a lényegtelen dolgokat mondod ki, amikor álmodban idegen nőket szólítgatsz, mikor képzeletben idegen nőket simogatsz s én észreveszem rajtad, akkor nem a nőidről fecsegsz, akkor elkezded anyám s az én erkölcsíségemet ócsároló dumát, soha nem a lényegről beszélsz, mert tulajdonképpen azért rúgsz, versz, gyalázol, azért vagy féltékeny, mert tudod, féltékenykedni csak nekem volna igazán jogom, Sanyi, te tudod a legjobban, hogy mióta elvettél, megszűnt a múlt, te mondtad, hogy az örökös emlékezés csak szirupos romantika, s hogy az élet értelmét és értékét veszti, ha elro- mantizáljuk a lényeges dolgait, s azt is a Bicskadobálót repedezett söröskorsóival, a korhadt seregélydúcokat, a lilán kó- kadó keserűfű ízét, a közös megalázások sorát, anyanyelvedet. Nyugtalanná tette a Veőerník mögül rávilágító szempár. Zsebkendőjével megérintette ajkát, bal kezével a haját igazította. Csak most ért el a tudatáig, hogy kérdezés nélkül ült le egy idegen férfi asztalához. Megdöbbent. Halvány pír hár- tyázta be arcát. Fordulj fel, ha azt hiszed, hogy most is mással fekszem, mert tudom, hogy azt hiszed, s azt is tudom, most az ablaknál toporogsz, fél szemed az utcán, hogy mikor jövök már, fél szemed meg Tlborkán, aki olyannyira bőg, hogy meg tudnád fojtani, mégis halvérrel nézed az utcát, mondtad, hogy ez a sziruposodó világ össztársadalmi hatásoktól formálódik olyanra, amilyen, mert kényelmesebb önmagunkat áltatva élni, de én tudom, lelkizéseddel csak a húsdarálóból akarsz kikerülni, a megfontolt céltalanságból, mint a fuldoklók és behódoltak többsége, de annak nincs visszaút, Sanyi, aki egyszer bekerül oda, az nem jön ki a saját énjével, az elveszti nyugtalanságát, te, .ugye jó volna az emlékezés csövéből kifújatni azt a szervetlen anyagot, melyet, ha vegyi elemzés alá vetnénk, borzasztóbb lenne a bomba anatómiájánál, mert a vissza- hozhatatlan, de főképp a visszavonhatatlan múlt iszonyúbb az olyan emberben, ki a szülőföldjén is hazátlan, ki otthon is, saját házában, szobájában, ágyában, asz- szonya ölében is idegenként él, tengve- lengve, dehát az emlékezés nem Armstrong trombitája, hogy megfújod és önti a hangot, nem, nem, ha az lenne, nem feledted volna Végvárt, a zöldfasori házat, mert érzed, sőt, hiszed, hogy nem tudok nélküled élni, de egyszer majd nem megyek vissza, mert lesz idő, hogy annyira meggyűlölöm tévedéseimet, hogy általuk nyerek erőt az élethez, igen, az élethez, és ne félj, Tiborkát is vállalom, hogy volna szívem nálad hagyni, de egyelőre csak hidd, hogy nem tudok nélküled élni, és csapj össze egy újabb féltékenység! jelenetet, ha kielégít nyers erőd öröme, tombolj csak, nem miattam tombolsz, Sanyi,' nem tudtad megvalósítani tervezett önmagad, senki vagy a fővárosban, fityiszt sem ér a diplomád, s úgy véled, ennek pusztán te vagy az oka, s ha önmagadat okolod, mindig nevethetnékem támad, vagy ti, férfiak, mind ilyen vaksik vagytok, vagy egyszerűen vaksággal álcázzátok pi- pogyaságotokat, hát nem csak te vagy a hibás, Sanyi, igaz, otthon kellett volna maradnunk, ott még a mifélénknek Is van esélye, s ezzel tisztában vagy te is, csak nem beszélsz róla, a lényeges dolgokról sosem beszélsz, mert minél gokról beszélni, amelyek- tökéletesebbek, mint a sze első jöttmenttel ágyba búj visszafizethessek neked, a tiédnek is a köpedeleméi nem ismertél engem, „mii hazaadtad az ezrest, de r zott a kéjüldözés ezzel a fé azóta egy büdös vasat sem mondta anyád, amikor rám bár előtt és a sok nép fül mondott a sárga földig, te aláztatásokat ugyanúgy lel ni, mint a lélek mélységéig két, ezért ne csodálkozz, n dóm, ha olyan embert talá akiért verekedni érdemes, szegődnék. A szempár körül, mint úgy rajzolódtak ki a férfi lai. Meglepettnek tűnt, s n készülne, aztán. mégsem. , adott szájat neki. A Veci mellé került, a kéz, külör szájtalan arctól, vissza-viss ujjainak érintésétől. Ha veled maradok, szé semmisülök az örök megalá Sanyi, nem a verésre gondo gúsaidra, nekem már az is kor érzem, hogy testem el teszi számodra testedet, bi győztelek már vele, Sanyi volna mondanom, már ré%, na árulnom magamat, én még nem szerettem férfit, : durvul irántuk a lelkem, id Oldhatatlanabbá s érzéked Sanyi, megcsallak, nem Isi hagyom, tűröm. A bérház ajtaja tárva vol rothadt dinnye szaga terjen fal felső gerendáján hold nyivákolt. A tárt ablakok kolások és ölelések aprócsl döstek. A műterem tetőa-bh kopogtak a csillagok, s a sa verő mészfehér lepedője e vele az arc, az ajaktalan is láthatatlantól láthatatlanig. Látod, anyám, hová jutta húgomnak is valami festő i tód, láthatod, nemcsak ö nyaidat is tévútra tereltec dermesztő ez a nyugalom, thoven zenélő csendje, ordíl meg nyugodt vagyok, nyu nyugodt, hogy majd szétpa miért kínálja magát a legs anyám, az a nyitva felejte nyitva felejtett lélek, ne kis nyeddel, anyám, ne bánts becsületeddel, fílmnegatív s codon is a gőg viaszosodot lódban is önámító voltál,-aj a lényegtelen figura, ül a h két tenyerébe süllyeszti arci hallgat, beleőrülök ebbe ■, hallgatásba, ebbe az álnyuga szer majd ez is elmúlik, i képek is megsárgulnak, a Kcpőcs Tibor il Í^íLUhÍ jf p V*t
