Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-08 / 6. szám
Fiatal színészek. Megérdemlik-e már, hogy bővebben írjunk róluk, vetődik fel a kérdés. Tény: Kucman \ Eta és Holocsy István mindössze néhány éve tagja a Magyar Területi Színháznak. Ám ezalatt több értékes teljesítménnyel, emlékezetes alakítással vívták ki többek között azt is, hogy lapmik hasábjain mutassuk be őket. Leültünk, megrendeltem a teái. Megpróbáltam elkerülni a beszélgetés elején szokásos szócsépléseket — Néhány évvel ezelőtt még főiskolás volt, amikor a Hviezdoslav Színház színpadán, a Herodes és Herodias- ban láttam. — Értem a célzást. Az igazság az, hogy abban az évben nem volt üres hely a fővárosban, így esély sem az ottmaradásra. Nyitrára és Komáromba hívtak. A válasz számomra természetes volt: Magyar Területi Színház. Pedig... — Pedig? — Nincs mit kertelni: a szlovák kollégáknak köztudottan és természetesen Jóval több lehetőségük kínálkozik az önmegvalósításra. A rádió, a tévé és a film sok-sok alkalmat nyújt. Ne értse félre, nem anyagiakra gondolok, hanem szakmai dolgokra. Az említett lehetőségek — ha a színész becsületes és nincs híján a hivatástudatnak — teret adnak a színészi eszközök gazdagító sához. A színész lemérheti, mit tud elmondani, mire képes. — Komáromban erre nincs lehetőség? — Ezt azért felelőtlenség lenne állítani. Foglalkoztat bennünket a rádió magyar adása, olykor filmezni is hívnak, Persze, mi is többet tehetnénk. Előadóesteket, irodalmi matinékat lehelne szervezni. Üzemekbe, iskolákba járhatnánk, talán még idő is akadna, csak lelkes, meg hozzáértő emberek kellenének. — Kikre gondol? — Pedagógusokra, népművelőkre, másokra. Szóval a színház igazi híveire, remélem vannak ilyenek. — A főiskola után tehát Komáromba került. Hogy teltek el az első hónapok? Kell egy trambolin... — Kiválóan. Szabó Béla A menyasz- szony című színművében a címszerepet játszottam Számomra csodálatos szerep volt, a közönség is jól fogta a darabot. Legtöbbször feszült csend, szinte eszményi légkör uralkodott a nézőtéren. Ilyenkor képes a színpsz alkotni, estéről estére újjászületni. — Ki tudja hányszor kérdezték, de újra megismétlem: milyen a MATESZ közönsége? — Szélsőséges példákat idézhetnék. Jót, rosszat egyaránt. Igaz viszont az, hogy a közönség sokat fejlődött. Igényesebbek lettek, meg kényelmesebbek is. Tőlünk is függ, melvik tulajdonságuk domborodik ki. — S a körülmények? — Vannak már pazar művelődési otthonok. Sajnos, fűtetlen helyiségek, piszkos öltözők is. A helyi népművelők vagy más művelődési alkalmazottak lelkiismeretesebb hozzáállása nemegyszer sokat segítene A fiatalok puhá- nyok, finnyáskodnak, mondják ránk né- hányan. Elfelejtik viszont, hogy ma ők is gépkocsival utaznak, távfűtéses lakásban laknak, parkettás szobában. S ami legfontosabb: hidegben, rossz körülmények között nehéz átlagon felülit nyújtani. — Tájoló színház tagja, mondjon valamit erről. — Nemes küldetés, de rém nehéz feladat. Mondom is magamnak, hogy józan ésszel talán nem is lehetne csinálni. Gondolja meg: a férjem Duna- szerdahelyen él, én rendszeresen ingázom Komáromba és vissza. Tájolások után kolléganőimnél alszom. Másfél éves fiam van, sokszor egy héten át nem látom. — Ha Komáromba költözne? — Nem tudnám elképzelni. Így nehezebb, de jobb. Otthon nem gondolok a színházra, Komáromban viszont kikapcsolom a családot. Csak így mehet ez valahogy. A szerepeket a vonaton tanulom, utazás közben. — A főváros után kisvárosokban él. Tud-e újítani, fejlődni? — Érzem a lehúzó erőket, a kényelem, a szellemi ellustulás csápjait. Pedig kellene egy szellemi trambolin, amely újra és újra visszadob, ha süly- lyedek, munkára, fejlődésre, tettekre ösztökél. — Mi lehet ez? — A céltudatos szakmai munka. A bemutató előtti héten érzem kiválóan magamat. Ilyenkor csak a darabra összpontosítunk. Izgulunk, vitázunk, a részletekre is odafigyelünk, tehát igazán alkotunk. Ez az érzés minden nehézségért, lemondásért kárpótol. — Tehát nem a sikernek örül? — Jozef Budsky, amikor átadta a diplomát, nem sikert kívánt nekem, hanem sok-sok munkát. Az igazi siker csak ezután jöhet. — Mit mondana el Kucman Etáról? — A színházban, színpadon álmodozó. Az életben talán már túlságosan ts realista. — Es kollégáiról? — Nem közhely: különösen az idősebbeket nagyon tisztelem. Színészi tevékenységük hősköltemény. A színjátszáshoz igaz barátok kellenek. Csak együtt, egymást segítve lehet értékeset produkálni, ezt már ón is tapasztaltam. Ismét mondhatnék jó és rossz példákat. — Céljai? — Amikor megkaptam a diplomát, tíz évet adtam magamnak, hogy azalatt értékeset, említésre méltót alkossak. Eddig három év telt el, meglátjuk. — Darabálmai? — Tennessy Williams színművei. Szerintem ő ismeri leginkább a kiismerhetetlen női lelket. Csodálatos lenne ilyen darabban játszani. SZILVASSY JÓZSEF / Kisbaba nevetése hullik a szomszéd szobából. Krisztina, Holocsy István tízhónapos kislánya küldi át hozzánk örömét, éles hangon, visongva. — Te, ne nevess idei — szól rá játékosan édesapja. Erre aztán a csöppség még jobban kinyílik, majd fölröppen nagy örömében. Közben István arcá', mozdulatait ts figyelem. Ogy érzem, ha a Magyar Területi Színház fiatal művésze most lépne színpadra az Othellóban, nagy utat kellene bejárnia, hogy találkozzék fágóval. * Most rövidetob és könnyebb út vezet önmagához. Romantikus környezetben, a Kis-Duna közelében született huszonhat évvel ezelőtt. Népes családba érkezett, kicsit váratlanul: — Kilencedik gyerek vagyok. Anyám azt hitte, nagyon megfázott, azért érzi magát rosszul. Aztán később kiderült, hogy miattam. Születésem után másfél évve! beköltöztünk a faluba, IIlésházára. A szülőháznak már csak a romjai maradtak fenn. Mosolyogva emlékezik életének első éveire. Visszapillantva „elég rossz gyereket“ lát maga előtt. Alig múlt ötéves, már beíratták az iskolába, mert otthon nem bírtak vele. Az iskolában is nehezem Rengeteget verekedett. Meséli egyebek között, hogy ostorral megállította az autóbuszokat. „Nekikszalad- tam, és megállítottam.“ Tízéves korában lép először színpadra, mint juhászlegény, akiből később királyfi lesz a Jávoriéból furulyácska című darabban. Kilencedikes, amikor egy Kismagyaron rendezett színműben udvari bolondot alakít. Fittyet hányva a rendező tanítónő utasításaira: játszott, kedve szerint. A bemutató után gratulált a tanítónő, és azt mondta: — Nem baj, hogy nem tartottad be utasításaimat. — Sokat szavaltam, kevés sikerrel. Engemet kezdettől fogva valahogy a sikertelenség vitt előre. Szavalóversenyeken soha nem nyertem első díjat. Egyszer sikerült, a Jókai-napokon szerepeltem a Forrással, az irodalmi színpadok versenyében nekem ítélték a legjobb férti szavaló díját. István szívesen beszél a Forrásban A Kis-Duna partjától Jágóig eltöltött esztendőkről, első „dalos főszerepéről“ A debreceni lunátikusban; és Kulcsár Tiborról, aki nemcsak szerepeket osztott, hanem kedvet is a Játékhoz. A Forrás Irodalmi Színpadához hű maradt érettségi után is, amikor már a Bratislava! Villamosműveknél dolgozott. KOPÖCS TIBOR rajzai — Eszem ágában se volt, hogy színész leszek. Főiskolára nem gondolhattam, szüleim idősek voltak, apám nyugdíjas. Bár testvéreim felajánlották segítségüket — mért nagyon összetartó család vagyunk —, csakhogy büszkeségem visszautasította. Meg kell álinom a saját látómon. Lám, most, hogy így beszélgetünk, eszembe jut, jő, ha több testvére van az embernek: önállóbb lehet. Aztán mégis főiskolás lett belőlem. Liszek Pista barátom, akiből időközben mezőgazdasági mérnök lett, értékes ember, mondta egy alkalommal, hogy jelentkezzünk színművészetire. Holocsy István, aki a villamosműveknél „kötöző volt a daru alatt“, a műhelyben is készült a felvételire, olajfoltos könyvekből. A műhelyvezető kinevette: „Te akarsz szfnész lenni? Nézz a tükörbe!“ Szlovák nyelven felvételizett, sikerrel. Másnap bement az üzembe, késve, „kinyakkendőzve“. A műhelyvezető dühöngött, nem engedjük el, mondta. — Három nap* múlva találkoztunk az utcán. Akkorát köszönt! Itthon kezdte, majd a második évfolyamtól a budapesti színművészeti főiskolán folytatta tanulmányait. Jólesett Istvánnak, amikor Záborskf azt mondta: „Menjen, ha akar. De ha nem vennék fel, visszajöhet.“ — Dráfl Mátyás figyelmeztetett, ne menjek, mert megfertőznek. Ez az ember természetétől függ, válaszoltam, és úgy gondolom, a MATESZ-ban eltöltött három év alatt bizonyítottam, hogy nem fertőzött meg semmi rossz. Váratlanul feláll, könyvet emel le a polcról, tanára, Kazimir Károly dedikált művét. Olvasom Kazimir sorait: „Holocsy Istvánnak szeretettel, mert nem akar hazamenni.“ — Egy időben valóban gondoltam Ilyesmire, de ezt csak az éretlenségem sugallta. Most már látom és tudom, hogy itt sokkal nagyobb szükség van rám. Később Kazimir ts belátta. Egyre erősebben tudatosítottam, hogy azért mentem el oda, hogy visszajöjjek Ide. — Kitől tanultál ki adott neked a legtöbbet? — Kazimir a mesterségre tanított, gondolkodni, hogy ki vagyok egy darabban, a szakmát adta át. Ezt tette Zachar is, csakhogy ő inkább — lévén poétikus alkat — a lélektani alapokra épített. Gáti Józssf a balladákon keresztül a szöveg hű ség re nevelt. Mindig azt mondta: „Baba, kezdetben volt a szöveg.“ A harmadik ember Sinkovits Imre, aki nem is tudja, mennyit adott nekem, amikor a harmadik évfolyamban egy évet töltöttem a Nemzetiben. Mint a Tragédia Ádámja, minden előadást komolyan vett, a sokadik után sem züllött le a játéka, mint ahogy azt gyakran tapasztalni. Mesterségbeli tudása magas fokú, csodálatos. ☆ 1973 januárjától tagja a MATESZ társulatának. — Nem volt könnyű kezdés. Aki ennél a színháznál dolgozik, óriási erőre, szorgalomra, türelemre van szüksége. Modem korunkhoz képest sok helyütt nehéz körülmények között kell játszani, olyan teremben is, ahol csak 12—14 fok a meleg. Persze, mi nulla foknál is lejátsszuk a darabot, csak legyen közönség, legyen ami lelkesít. Kell, hogy hivatásnak érezzük mesterségünket; tudnunk kell, hogy miért dolgozunk. Hozzám nőtt ez a színház, érdekei a sorsa. — Milyen szerepeket kedvelsz igazán? — Olyanokat, amelyek igényesek, igényi» veszik egész énemet, tele vannak gondolattal és szépséggel. Viszont szükség van olyanokra is, amelyekkel közvetlenebbül tudok szólni az emberekhez, amelyek közvetlenebbül érintik a hétköznapokat, a mindennapi életeit. Ádám után most ismét „igényes" szerepet játszik. Jágót személyesíti meg, szokatlanul nyíltan, nagy hévvel, leplezetlen izzással. Hangját sem fo-gja vissza, ellenkezőleg, mondatai zúgó, olykor sziklákat görgető folyamként érkeznek a színpadról Holocsy Jágója non o klasszikus Jágó, nem ravasz, legalábbis nem finoman ravasz. A tragédia műsorfüzetében így vallott új szerepéről: „A színpadi megoldás fő kulcsát a cselekvésben látom, a szabad játékformálásban, a kontrasztok kiélezésében, az indulatok hangsúlyozott megnyilvánulásában.“ — A kérdés, hogy Jágó róka-e? Nem, Inkább kőszáii sas, amely belevág, belemar ellenfelébe? Nem, inkább egy olyan törtető karrierista, aki nem néz semmit, aki mindent elsöpör? Én ezt az ulóbbi Jágőt játszom. Shakespeare szövegének logikája is ilyet kíván. Rendezőmmel, Beke Sándorral először dolgoztam egvütt, bátran mondhatom, jól. ☆ Sokáig beszélgettünk, vitatkoztunk még jágóról. István izzott, akárcsak a színpadon. Még Krisztina sem tudta kizökkenteni, amikor búcsúzás közben rár nevetett az állókából. BODNÁR GYULA * 1978. II. 8. ÚJ SZÓ
