Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-08 / 6. szám
Irán egyik leggyorsabban fejlődő közpo ntja Isfahán. A képen látható nagy kohászati kombinát a Szovjetunió segítségével épült [A CSTK felvétele) I kőolaj árának ugrásszerű emelkedésével összefüggésben gyakran kerülnek szóba az ún. olajdollárok, az „újgazdag“ kőolajtermelő fejlődő országok négyszeresére növekedett bevételei. Érdemes ezt a problémát közelebbről is megvizsgálni, annál inkább is, mert itt nemcsak egyes országok jövedelmi helyzetének megváltozásáról van szó, hanem egy teljesen új világgazdasági helyzetről, amelyben a tőke nemzetközi áramlása új medreket mos ki magának, s ennek megfelelően új irányzatok vannak kialakulóban a termelési struktúra nemzetközi elosztásában, az energiagazdálkodásban, a tőkés világ egész gazdasági rendszerében. Először talán azt kell tisztáznunk, hogy kiket és milyen értelemben nevezhetünk újgazdagoknak ezekben a folyamatokban. Nem éppen szerencsés ez a jelző, hiszen az arab világban a feudális hierarchia csúcsát képező olajsejkek és más hatalmasságok mesébe illő vagyona már régebbi keletű, nem az árrobbanás, nem az utóbbi 1—2 év eredménye. Az évek során azonban a közel-keleti országokban is bekövetkeztek bizonyos társadalmi változások, amelyek új területekre. a gazdasági és társadalmi kőolaj kiviteléből származó tiszta jövedelem. A nemzetközi monopóliumok a kőolajtermékek, főleg az üzemanyagok árának emelésével hasonló bevételekhez jutottak, az energiaválságért tehát nem lehet egyoldalúan a kőolajtermelő országokat okolni. Az 1975-ös év már választ adott arra is, hogy mi lesz a sorsa ezeknek az „olajdollároknak“. Két tényező már eleve leszűkítette a kőolajtermelő államok bevételeit, illetve azok relatív értékét: az egyik a tőkés gazdasági pangás, vagyis az energiafogyasztás csökkenése, s ennek következtében a kőolaj forgalmazásának és termelésének visszaesése, a másik pedig az infláció. Ami az első tényezőt illeti, a kereslet csökkenése miatt és az árak tartása érdekében 1975 első felében a közel-keleti államok 14 százalékkal kevesebb kőolajat termeltek, mint az előző év hasonló időszakában. Szaúd- Arábiában 19, Kuvaitban 27, Iránban 12, Líbiában pedig 41 százalékos volt a csökkenés, a termelés csupán Irakban növekedett 14 százalékkal, amit ebben az országban a gyors ütemű gazdaságfejlesztés finanszírozása tett szükségessé. A második félévről, illetve az egész 1975-ös évről még nincsenek pontos adataink, de mivel „nyugaton a helyzet változatlan“, így valószínű, hogy a pangás és a visszaesés a kőolajtermelésben is tovább folytatódott. A termelést visszaszorító államok egyébként abban is bíznak, hogy a földben rejlő tartalékok jobban kamatoznak, mint az esetleges külföldi tőkebefektetések. szágokba, főleg az Egyesült Államokba. Az árképzés szempontjai A kőolaj árának meghatározásánál azonban egyéb körülményeket is figyelembe kell venni. A termelők szempontjából egyik legfontosabb kérdés az, hogy távlatilag kifizetődő-e korlátozni a termelést, tartani a magas árat és a föld mélyében rejlő tartalékokat, a jelenleginél is jobb árviszonyokra számítva. Ez számukra a következő 2—3 évtized nagy dilemmája, hiszen előbb-utóbb kimerülő természeti kincsüket a lehető legjobban szeretnék hasznosítani, éspedig úgy, hogy mire a kőolaj elfogy, addigra Ezen a helyzeten valóban csak a konjunktúra segíthet, melynek egyik feltétele az, hogy a legfontosabb tüzelő- és nyersanyag, a kőolaj ismét megolajozza a nemzetközi gazdasági élet kerekeit, s elfogadható áron és elegendő mennyiségben fedezze a szükségleteket, „amíg a készlet tart“. De meddig tart a készlet? Ha már feltettük a kérdést, válaszoljunk is rá. A kőolajtermelés és -fogyasztás 1974-ig tartó növekedési ütemét valóban veszedelmes dolog lett volna tartani, különösen más energiaforrások keresésének és kihasználásának elhanyagolása mellett. A jövő nemzedékei a jelek szerint AZ 0JGAZDAGOK DILEMM/tlA fejlesztés irányába terelték a kőolaj eladásából származó állami bevételek jelentős részét. így aztán ami bőségesen elegendő volt a kiváltságos rétegek luxusfogyasztásához, az kevésnek bizonyult az egész ország gazdasági és társadalmi fellendítéséhez. Ilyen háttérben került sor 1973 őszén a kőolaj árának módosítására a kőolajtermelő országok szervezetéhez tartozó államokban, s mivel a négyszeresére nőtt olajbevétel jelentős forrásokhoz juttatta ezeket az államokat gazdasági céljaik megvalósításához, új világpiaci tényezőként léphettek fel a nemzetközi kereskedelemben. Tehát csak ilyen értelemben beszélhetünk újgazdagokról, különösen ha figyelembe vesszük a kőolajjal nem rendelkező fejlődő országok állandóan rosszabbodó gazdasági helyzetét. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a kapitalista olajmonopőliumok legalább olyan nagy hasznot húztak az áremelésből és az energiaválságból, mint a kőolajtermelő fejlődő államok. Mit müfiftaiiak a számok? A négyszeres kőolajárak gyakorlatilag 1974. január elsejétől léptek érvénybe, így ez az év már az új feltételek szerint alakult. A kimutatásokból kitűnik, hogy ebben az évben az OPEC-államok körülbelül 1280 ezer tonna olajat adtak el (ez egyébként a tőkés világ kőolajexportjának 90 százalékát jelentette). Ez, tonnánként 80 dollárral számolva, 102,4 milliárd dollár bevételt jelent, s ha ebből levonjuk a termelési és forgalmazási költségeket, körülbelül 80 milliárd dollárra tehető az OPEC-államok évi tiszta jövedelme. Egyes kimutatások szerint Szaúd-Arábíában 30, Iránban 20, Kuvaitban 9, Irakban és Abu Dha- biban 4,5—4,5 milliárd dollár volt a A kőolajtermelő országoknak éppen ezért nagyobb veszteséget jelentett az infláció. Az ENSZ kimutatásai szerint 1974-ben egyetlen év alatt 21 százalékkal emelkedtek az iparilag fejlett tőkésállamok exportárai. Ez különösen a „költekező’“ kőolajtermelő államokat érintette, amelyek jövedelmüket saját gazdaságuk fejlesztésére használták fel. Ide sorolható például Irán, Irak, valamint az afrikai kőolajtermelők, főleg Algéria. Az olyan államok, mint például Szaúd-Arábia, Kuvalt és az Arab Emirátusok Szövetsége, ebből nem csinálnak nagy problémát, mert náluk a belső gazdaság- fejlesztés lehetőségei korlátozottak, ezért tőkefölöslegeiket külföldön, főleg az iparilag fejlett országokban helyezik el. Az OPEC tagállamok az infláció ellensúlyozására 1975. október elsején újabb 10 százalékkal emelték a kőolaj árát, de ez gyakorlatilag az egyes termelőországokban csupán 6—9 százalékos emeléshez vezetett, tehát még a felét sem jelentette az ipari exporttermékek 1974-es inflációs rátájának. Az infláció azonban 1975-ben is tovább mélyült, ezért az év végére újból napirendre került a kőolaj árának kérdése. Egyes államok, például Algéria, azt javasolják, hogy a kőolaj árának mozgását teljesen összhangba kell hozni az infláció alakulásával. Nem kétséges, hogy ez végső fokon a recesszió és az infláció további elmélyítését gyorsítaná, ezért a vélemények ebben a kérdésben még a kőolajtermelők között is megoszlanak. Az „olajdollárok“ problémája tehát alapjában véve már meg is oldódott, hiszen a beruházási és fogyasztási cikkeket szállító tőkés vállalatok annyira ellepték az új közel-keleti piacot, hogy néhány „gazdag“ országban éppen csak hogy fedezni tudják a fejlesztési költségeket, ahol pedig tőkefelesleg mutatkozott, ott megindult a visszaáramlás a tőkésorkifejlődjenek a gazdasági életet biztosító új termelési ágazatok, főleg az ipar és a mezőgazdaság. Ezekben a távlati kalkulációkban sok minden függ attól, hogy milyen új olajmezőket tárnak fel, milyen termelési szintet érnek el az OPEC-en kívül álló kőloajtermelők, s milyenek lesznek az északi-tengeri, az alaszkai és más nehezen hozzáférhető források termelési költségei. Emellett az is jelentős szerepet játszik, hogy az iparilag legfejlettebb államok milyen gyors eredményeket érnek el a nem hagyományos energiaforrások, például az atomenergia, a geotermikus és a napenergia felhasználásában. A világgazdaság jelenlegi realitásait vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy alapjában véve két objektív körülmény létezik, amelyek közül az egyik a jelenlegi árak tartása, a másik pedig csökkentése irányában hat. Az árak tartása elsősorban a már említett északi-tengeri és alaszkai beruházók érdeke, ahol a jelek szerint 1 tonna kőolaj kitermelési költsége eléri a 60 dollárt, s hogy az érdekelt vállalatok és országok (például Anglia és Norvégia) megfelelő nyereséghez is jussanak, számukra előnyösnek mutatkozik a jelenlegi 90—100 dolláros szint. Ezért is hangoztatja Anglia — és az alaszkai befektetésekben érdekelt Egyesült Államok —, hogy garantálni kell a kőolaj árának minimális szintjét, amely mellett folytatni lehet az említett olajmezők feltárását és kihasználását. Hasonló összefüggés tapasztalható a kőolaj ára és a tőkés világ gazdasági válsága között, de ellenkező értelemben. Itt elsősorban az játszik szerepet, hogy a gazdasági recesszió a kőolajjal nem rendelkező, legszegényebb fejlődő országokat sújtja a legjobban, hiszen termékeik, a különböző ipari nyersanyagok iránt nincs érdeklődés, nem jutnak bevételhez, különböző segélyekből élnek, s egyre jobban el- adósodnak. A népességük viszont ezt nem veszi figyelembe, s a nyomorban is csak szaporodik, növeli a kormány és az ENSZ illetékes szerveinek a gondját. hálásak lehetnek az OPEC-országok- nak, hogy energikus fellépésükkel ezt a folyamatot idejében megállították, hiszen a Föld olajkészletei, földgáz- és széntartalékai mégiscsak végesek. A kőolaj kitermelése például az 1950-es 521 millió tonnáról 1974-ig 2760 millió tonnára növekedett. 1975 elején körülbelül 84 milliárd tonnát tett ki a világ ismert készlete, ami az 1974-es kitermelés szintje mellett 30—35 évre lenne elegendő. Ezek a tartalékok azonban nagyon egyenlőtlenül helyezkednek el, az Egyesült Államok 4.759 millió tonnás készlete például a jelenlegi 450—500 tonnás termelés mellett csupán 10—11 évre elégséges. Ez a körülmény egyébként számos világpolitikai és világgazdasági jelenséget megmagyaráz. A tőkés világ jelenleg ismert kő- olajkészleteiből Szaúd-Arábia 22,5, Ku- vait 10," Irán 9, Irak 4,7, Líbia 4,5, Nigéria 2,8, Venezuela 2,1, Indonézia 2, Anglia 2,5—3, Mexikó 1,9, Kanada 1,2, Algéria 1 milliárd tonnát mondhat magáénak. Így előre is kiszámítható, hogy a jelenlegi árviszonyok mellett meddig és milyen jövedelemre számíthatnak a kőolajtermelö országok. Ez természetesen azt is befolyásolja, hogy az egyes országok miként viszonyulnak az árképzés problémájához, annál is inkább, mert állandóan érkeznek megnyugtató és nyugtalanító hírek újabb gazdag lelő helyek feltárásáról, főleg a Távol-Kelet és Afrika országaiban. Egyes felmérések szerint Kína is jelentős exportőrré válhat. Néhány termelő ország máris olcsóbban kínálja a kőolajat az OPEC által meghatározott szintnél, inkább bíznak á mai verébben, mint a bizonytalan holnapi túzokban. Mert ki tudja, mit rejteget még a Föld belseje, ha még Nyugat-Szibériában és Alaszkában is akadnak gazdag olajmezők, s a dánok is reménykedve kutatják Grönlandot és környékét. MAKRAI MIKLÓS Következik: III. Távlatok és új feltételek * 1978. II. 8. ÚJ SZÚ EB AZ ENERGIAVÁLSÁG
