Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-08 / 6. szám
EGY LEGENDÁS VADÁSZ REPÜLŐ EMLÉKEIBŐL Vlagyimir Dimltrijevics Lavrinyenkov repülö-vezérezredes, a Szovjetunió Hőse, a Nagy Honvédő Háború egyik legendás vadászrepülője nemrégiben Csehszlovákiában és Magyarországon járt. Több katonai helyőrségbe ellátogatott és jelidézte háborús emlékeit. Ennek alapján készült ez az írás. Történt ez egy nyárutói napon, amikor a szovjet vadászrepülő ezred Taganrog városától nyugatra, az Azovi-tenger partvidékén állomásozott. A „Szokol-17“ hívónevű vadászgép pilótája, Lavrinyenkov. mint fiatal főhadnagy parancsot kapott, hogy repülőrajával emelkedjen levegőbe és semmisítse meg a saját földi erőket veszélyeztető „Rámákat“, ahogyan akkoriban a fasiszták „Focke-Wulff- 189“ típusú, kéttörzsű felderítő gépeit becézték. A felszállás váratlan és halaszthatatlan volt, és Vlagyimirnak arra sem maradt ideje, hogy elolvassa a kedves frontharcos barátjától éppen akkor érkezett levelet. Egyébként azokban a napokban sok levelet kapott barátaitól, ismerőseitől: sokan gratuláltak neki a magas kitüntetéshez, a Szovjetunió Hőse aranycsillaghoz. A vadászgépek egy vasútvonal felett repültek, amikor Lavrinyenkov kísérője jelentette: — Ellenséges repülőgép! Ráma! A raj az ellenséges felderítőre vetette magát. Csakhogy a fasiszta pilóta sem volt zöldfülű. Spirális manőverrel igyekezett egérutat nyerni. Lavrinyenkov üldözőbe vette. Tudta, hogy távolról, vagy közepes távolságból nem könnyű megsemmisíteni a fasisztát, ezért növelte gépe sebességét és egyre közeledett ellenfeléhez. Úgy tűnt, hogy az eddig általa lelőtt huszonhat ellenséges gép egyik sem volt olyan nehéz falat, mint amilyennek ez mutatkozik. Miután körülbelül ötven méternyire sikerült megközelítenie a Focke-Wulffot, gondosan megcélozta, majd valamennyi tűzfegyveréből tüzet nyitott rá. A kéttörzsű gép megremegett, majd hirtelen letért űtyonaláról és zuhanni kezdett. Csakhogy a még mindig gyorsuló szovjet vadászgép, szárnyával nekiütődött a kettéváló, majd zuhanó Ráma kormányszerkezetének. A szovjet gép egyik szárnya letörött, s a főhadnagynak éppen hogy csak sikerült kiugrania. Hol ér majd főidet? Az erős szél a fasiszták állásaira sodorta. Alig ért talajt a lába, rárohantak, leteperték és egy oldalkocsis motorkerékpár pótkerekéhez kötözték. Vlagyimir az égboltra tekintett. Ott keringtek felette rajának tagjai, keresték, hol ért földet, mi történt vele? A fasiszták vele együtt egy bozótosba húzódtak, kivárták a szovjet vadászgépek távozását, azután a német csapatok törzséhez szállították foglyukat. Vlagyimir arra gondolt, hogy voltaképpen a bajban is szerencséje van. Hiszen röviddel a felszállás előtt adta le tisztításra a gimnasz- tyorkáját, rajta kitüntetéseivel és a Szovjetunió Hőse aranycsillaggal. Csak éppen az a levél maradt nála, amelyet felszállás előtt gyömöszölt a zsebébe, s amelyben egyik régi barátja gratulált neki a „Szovjetunió Hőse“ kitüntetéshez. Ha ez a levél a fasiszták kezébe kerül, azonnal megtudják, ki a foglyuk. így is történt. A hitleristák — szokásuktól eltérően — nem lőtték agyon foglyukat. Miután megtudták, kivel állnak szemben, azonnal az elöljáró parancsnokságra szállították. A fasiszta tábornok nem teketóriázott. Közölte a főhadnaggyal, hogy csakis akkor kerülheti el az agyon- lövést, ha tájékoztatja őt a szovjet csapatok hadrendjéről, erejéről. Vlagyimir cselhez folyamodott. Olyan helyzetről beszélt, amely már több mint egy hete alapvetően megváltozott. Csakhogy a fasiszták hamarosan rájöttek, hogy foglyuk félre akarja vezetni őket. Dühük fokozódott, amikor megtudták, hogy a lelőtt felderítő gépük pilótája hiába ugrott ki ejtőernyővel. Gépének égő olajától az ernyő selyme meggyulladt, elégett, s a pilóta szörnyethalt. Lavrinyenkovot félholtra verték, s ismételten agyonlövéssel fenyegették. A szovjet repülőt mégsem sikerült megtörniük. Végül beleuntak a vesződségbe, foglyukat Dnyeprodzser- zsinszkbe szállították, s az elfogott szovjet pilóták börtönébe zárták. Ott a főhadnagy több. korábban fogságba esett ismerősével találkozott. Együtt szőtték szökési tervüket. Egy napon Vlagyimirt és fogolytársát, Viktor Karjukin századost, aki ugyancsak vadászrepülő volt, a vasútállomásra kísérték. Vonatra tuszkolták őket, és az elindult velük valahová nyugat felé. Viktor Karjukin még 1943 nyarán egy Po-2-essel fontos küldeményt vitt a hadseregtörzshöz. Gépét találat érte, s kényszer- leszállást kellett végrehajtania. A hitleristák körülzárták, s közeledtek feléje. Tüzet nyitott rájuk, s felbontotta a fontos dokumentumokat tartalmazó borítékot és az Iratokat fogával apró darabokra tépdeste, így csak a szétrágott papírdarabkák kerültek az ellenség kezébe. A foglyul ejtett tisztet hosszan vallatták, követelték tőle, mondja meg, mit tartalmaznak a dokumentumok. Eszméletlenségig kínozták, ütlegelték. Sok vért vesztett. A szovjet tiszt azonban hallgatott. Minden jel arra mutatott, hogy Berlinbe tartanak velük, hogy ott folytassák majd vallatásukat. Lavrinyenkov erre következtetett a kísérő őrség tagjai között lezajlott beszélgetésből. Most itt volt az alkalom és az ideje is. hogy kereket oldjanak. Berlinben már késő lesz — tűnődött Vlagyimir. A vonat lassan haladt, s a szovjet főhadnagy latolgatta a lehetőségeket. A német személyvagonoknak volt egy sajátosságuk: valamennyi fülke egyik ajtaja közvetlenül a lépcsőre nyílt. „Ez azt jelenti , — tűnődött Lavrinyenkov —, hogy nem szükséges végigrohanni a kocsi folyosóján, hiszen a peronon bizonyára fegyveres őr posztói, s rajtavesznénk ..." Karjukin rövid félszavakból és jelzésekből is megértette Lavrinyenkovot. Hosszú ideig vártak, türelmesen, szelíden, lesve a legmegfelelőbb pillanatot, szelíd nemtörődömséget és belenyugvást színlelve, hogy elaltassák őreik éberségét. Ám, amikor az egyik hitlerista kinyitotta bőröndjét és társának mutogatta a szovjet földön rabolt „emléktárgyakat“, Lavrinyenkov nagy erővel a kezükre csapta a bőrönd tetejét, majd kitépte a fülke ajtaját és Karju- kint is magával rántva, kiugrott a vonatból. Néhány pillanat múlva mindketten odakint voltak a vaksötét éjszakában. Ez az eset nyolcvan kilométernyire Kijev előtt történt. Most hová? — kérdezték egymástól. — Csakis kelet felé, a mieinkhez! Karjukin a kiugráskor kificamította egyik csuklóját, de menni azért tudott. Az első falu lakóitól polgári ruhát kajptak. átöltöztek. Egy iskolás kisfiú térképet is adott nekik. Útjukat napvilágnál folytatták, nehogy az éj ső. tétjében a fasisztákba ütközzenek. Az éjszakákat pedig többnyire erdőkben, bozótokban töltötték. Napokig gyalogoltak, míg végül a Dnyeperhez értek. Egy part menti falucska parasztjai életük kockáztatásával csónakon átvitték őket. A túlsó pár. tón, a legközelebbi faluban egy kol- hozparaszt-házaspárnál kaptak menedéket. A nevük: Iván és Tatjana Sev- csenko. Lavrinyenkov a háború után is gyakran meglátogatta a két öreget, s második szüleinek tekinti őket. Nem volt egyszerű feladat eljutni a partizánokhoz. Senki sem volt hajlandó útbaigazítást adni a két ismeretlennek. Végül is véletlenül bukkantak rá a partizáncsagat felderítőire. A „Csapajev“ partizáncsoport parancsnoka, Iván Prijmak eleinte semmiképpen sem akarta feladatra küldeni a két repülőt. „Vigyázunk rátok — mondta nékik. — A ti feladatotok a levegőből pusztítani az ellenséget. Lesz még rá lehetőségetek.“ A vadászrepülők nőm nyugodtak bele a válaszba. Áddíg-addig próbálkoztak, hogy végül bevonták őket akcióikba. Egy alkalommal Vlagyimir és Viktor olyan vállalkozásban vett részt, amelynek célja: szovjet hadifoglyok kiszabadítása a hitleristák karmai közül. Mindketten különös elszántsággal küzdöttek. Lavrinyenkov kézigránátokkal jó néháhv fasisztát megsemmisített majd csőszkum hóban rejtőzött el üldözői elöl. Sajnos, a küzdelemben Karjukin halálos sebet kapott. Egy hét múlva szovjet harckocsik érkeztek a Dnyeperhez. Nagy öröm volt a partizánok számára, hogy találkozhattak a szovjet hadsereg katonáival, akik a Kurszk mellett lezajlott nagy ütközet résztvevői voltak, s onnan űzték a fasisztákat nvu- gat felé. Vlagyimir számára kétszeres volt az öröm: visszakerülhetett ezredéhez, amely ekkor már Ukrajna déli részében állomásozott. Társai nem hittek pusztulásában, hűségesen megőrizték gimnasztyörkáját és kitüntetéseit. Rövid pihenés után Vlagyimir próbarepüléseket hajtott végre, majd új harci gépet kaipott. Hívójele ezúttal is a „Szokol-17“ lett. Rövidesen századparancsnokká nevezték ki. Újabb bevetések következtek. Ezúttal a Krim-félsziget és Ogyessza körzetében. Lavrinyenkov ekkoriban váll váll mellett harcolt a „Normandia-Nye- man“ francia repülőezred tagjaival, s a háború utáni években is sokáig levelezett egykori francia harcostársaival. Még további tíz ellenséges repülőgépet sikerült elpusztítania, s másodszor is megkapta a „Szovjetunió Hőse“ aranycsillagot. A fasiszta Németország feletti győzelem időpontjában már a Vörös Zászló-renddel és a Szuvorov-renddel kitüntetett 9. gárda-vadászrepülő ezred parancsnoka volt, amely Sztálingrádtól Berlinig végigküzdötte a Nagy Honvédő Háborút. A háború után az lett Lavrinyenko elv társ fő feladata, hogy tapasztalatait átadja az ifjú vadászrepülő generáció tagjainak. Az időközben vezérezredessé előléptetett, legendás hírű vadászrepülő mindig kedves vendég a repülőegységeknél, foglalkozásokat és élménybeszá mólókat tart harci tapasztalatairól. Gyakran találkozik a baráti hadsereg, főleg a Varsói Szerződésbe tartozó hadseregek katonáival is. így találkozott legutóbb a csehszlovák és a magyar néphadsereg vadászrepülőivel. BABINYIN — BERTALAN Ahol segítségre van szükség, mindenütt ott terem jan Kanka művezető, a zvoleni BuCina faipari vállalat példás munkakollektívájának vezetője. Újítási javaslataival hozzájárult a farostlemezek elősajtolása minőségének javításához. Az egyik felvételen Jan Kanka a lemezek minőségét ellenőrzi. A másik képen Alexander KoneC- njvel, a főprés irányíté pultjának kezelőjével beszélget. tFölvétel: T. Babiak — CSTK)
