Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)
1976-12-31 / 311. szám, péntek
Ismét eljött az év utolsó napja, és mi ngyanúgy mint tavaly, görbetükröt állíturk munkánk elé. Egész esztendőn át azon fáradoztunk, hogy egyre tartalmasabb, vonzóbb lapot adjunk olvasóink kezébe. Nem tűlzás és nem kérkedés, ba azt állítjuk, hogy erőfeszítéseinket jórészt siker koronázta. Hivatásunk tpljesitése közben, persze, kisebb* nagyobb hibákat is elkövettünk. Ezeket pellengérezziik most ki. Meggyőződésünk, hogy az önkritika, a szatíra és a paródia -egítségével az űj esztendőben még színvonalasabb munkát végzünk majd. Az oldalt írta Bodnár Gyula és Szilvássy József. Az illusztrációkat Racskó Zoltán készítette. A' Születtem tizenké* hónappal ezelőtt. Apám a főszerkesztő, anyám a kultúrpolitikai rovat. Nyolc hónapig kéthetenként jártam őrségbe, szeptembertől minden héten, szombaton. Azért szombaton, mert szombaton senkinek sincs ideje újságot olvasni. Eleinte tüskés volt a fejlécem, mo>t már csíkos, hogy jobban észrevegyenek. Dehát __ Hi ába őrködök. Még szerencse, hogy a szüleim bíznak bennem, biztatnak, támogatnak. Szükségem van rájuk, mert néha nagyon elmegy a kedvein. Hát hogy a csudába ne, amikor ilyeneket kell látnom: „Tisztelt polgártársak! Felhívjuk becs. figyelmüket, arra hogy a SLUŽBA VDI — Ban. liystrioa ruha fonodája Losoncon a Vasúti u. 5 sz. alatt ruha, szvetterek, sapkát és gyermekruha meg- fonnsával áll a rendelkezésükre. Becses rendelésüket 14—21 napon belül teljesítjük. Információt, valamint a mintaválasztékot a ruha fonodában vagy pedik. az ajándék üzletben a Vasúti u. 5 sz. alatt kaphatják. Az önök szolgálatára mindég maradunk tisztelettel készen. SLUŽBA VDI.“ Ez olyan gyönyörű, hogy ha ijedős őr lennék, égnek állna a fejlécem. Igaz hogy kicsi vagyok, de azért ne higgyék, hogy mindent szabad. Mert mindjárt kiáltok Jakab Pista bácsinak! De csillapodj vérem, mert még belegurulok a dühbe. És akkor nem tudnám elmondani, mi keserít el a leginkább. Állok az őrhelyemen, a negyedik oldalon. Hát nem a szemem láttára követik el a hibát! A saját katonáink! A saját fészkünkben..., akarom mondani, a saját lapunkban. Ilyenekkel rémisztgettek, hogy: „kinemesítették... a nagyszámú lebegyini szarvasmarhát“ (hiába, a kisszámúval már nem lehet kielégíteni az igényeket); „több nagyüzem dolgozói is munkabeszüntetéseket tartottak“ (van, aki ezt tart, van, aki azt); képaláírás: „Éjjel is szaporodnak a hantok az Ipolymente Efsz határában“ (képzeljük el, mi lehet ott nappal. A hantok nem szégyenlősek!). Szóval sokszor elment a kedvem, életem első évében. Azért nem adom fel posztomat, hetvenhétben is harcolni fogok a hibák ellen, szerkesztőségünk minden katonájával együtt. Beszélgetés az olvasóval Jó barátként köszöntöttük egymást. Most valahogy komolyabbnak tűnt a Kedves Olvasó, mint tavaly. — Hová lett a tavalyi mosolya? — Maguk vitték el. Ta valy óta nagyon megemberelték magukat. Azelőtt ötven fillérért híreket olvashattam és aztán többnyire kétfajta cikket. Rosszat és még rosszabbat. Meg kellett szakadni a röhögéstől! Most meg már van úgy, hogy minden nap nem is tudok kacagni. Ha ilyen rohamo san javulnak, rövidesen megrendelhetem a Roháčot meg a Ludas Matyit. — Hát... Azt azonban nem tudom, észrevette-e, mennyivel tisztábbak, muta- tősabbak a fényképek? — Persze, de a képaláírások még bizony homályosak. A múltkor azt olvastam. hogy felvételünkön a pásztor a gazdasági udvar fe lé tereli a csordát. Mereszge- tem a szemem a fene szép, tiszta képre, de csak kidőlt fákat látok. Talán azok mögé bújtak az állatok. — Dehogy. A nyomdában cserélték föl a képet. — Azt is a nyomdában írták a soványnak semmiképpen sem mondható asszony portréja alá, hogy örül a magas súlygyarapodásnak? Hát ilyet keil propagálni? Nem vagyunk még elég kövérek? — Ezt a szerkesztő írta oda. ö a malacokra értette, lévén az asszony állat- gondozó. — írtak a szerkesztők másokat is. A sport és a zene rangos szakértője például ilyen fantasztikus csattanóval fejezte be egyik cikkét: „Ennek nem szabad megismétlődni, sem a jövő ben, sem később!“ Na, ezen vegre halálra röhöghettem magam. Mi az, hogy később? Mikor? Hol? Talán a másvilágon? — Ugyan, nálunk mindenkinek helyes a világnézete! — Nono, a minap meg azt olvastam, hogy Halász Gábor, a Csilizközi Efsz haladó szellemű elnöke. Hát maguk szerint vannak még más elnökök is nálunk? — Dehogyis, csak hát a gyors munka miatt néha nem jön a nyelvünkre vagy a toliunkra a megfelelő kifejezés. — Persze, persze. Az az újságíró is gyorsan dolgozott, aki azt írta, hogy növendékeket nevelnek az Istállóban? Vajon kik ezek a szerencsétlen növendékek? Mit tanulnak ott? Netán óvodai szlovák nyelvet? — Hát ez meg milyen sületlenség? — Ezt kérdeztem én Is, amikor azt írták, hogy az óvodai szlovák nyelv egy- r? változatosabb, gazdagabb. Hát ez elég óvodás fogalmazás. Pedig nem hinném, hogy olyan gyorsan kellene fogalmazniuk, hiszen évek óta már nem Is utaznak riportra. — Hát ezt meg honnan veszi? — Honnan, honnan? Hát az írások alapján mondom. Majdnem minden riport, portré egyforma. Csak a riportalany meg a szerző neve más. Biztos vannak kaptafáik, mint egykor a suszternek. Nehéz gyermekkor, szép, dolgos jelen, helytállás a munkában, otthon, még tizenöt más funkció, csodálatos jövő — elkoptatott fordulatokkal, szavakkal, kifejezésekkel. Tudom, ezzel is az olvasót segítik. Nem kell végigolvasnia a cikket, elég ha megnézi, ma kiket húztak föl a kaptafára ... — Néha aztán kibújnak a sémák mögül ... — Na, ugye! — ... és az unalmasan egyforma elnevezések helyett másokat kreálnak. Hadd derüljön az olvasó! — Például? — Például azt írják, hogy Rokkantszövetség, Apróállatok Szövetsége. Mondja, melyik szövetség rokkant meg? S hány centiméterig vesznek föl az Apróállatok Szövetségébe, mert én ismerek akkora állatokat... — Nocsak, ne személyeskedjünk. — És ne nézzenek le engem! — Ugyan! Még álmunkban sem! — Hát ekkor miért közölték három napon belül kétszer ugyanazt a kommentárt? Aztán a rébuszokat tegyék a keresztrejtvénybe, ne a tévéműsorba. Jó lenne, ha egyszer már Itt Is lenne telitalálatuk! — Ezt hogy érti? — Mondjuk egy héten, netán egy hónapon át minden tévéműsort eltalálnának ... Tudja, most már ha nem lehet kacagni, többnyire bosszankodom, mert a szivemhez nőttek. Remélem azonban, a sok bosszanko- dás nem visz a sírba. — Olyan rosszak azért nem vagyunk. És majd még jobban igyekszünk. — Akkor jövőre megrendeljem a vicclapokat is? — Hm. Hát olyan jók még azért nem leszünk ... Asszony, pMOis, votffeo meg a HMM Ha tudná, Tisztelt Olva sónk, sokszor hogyan születnek a cikkek, még azt is elolvasná, amelyikben a semminél egy cseppel sincs több. Már otthon kezdődik, előző este, az ágyban. — Reggel muszáj kipucolni a cipőmet, portalanított faluba megyek — suttogja a szerkesztő régen kedvét vesztett feleségének fülébe, két langyos ölelés között. — Hát megint elmégy? — El. — Hány napra? — Mit tudom én? Ha szolgálati kocsivá! megy az ember, semmi se biztos. — Én már nem is bánnám, de a gyerek! Mit adtál neki, mondd?! Nevet, semmi mást. Már a szomszédot szólítja ap jának! ... Aztán minek mégy? — Portrét kell Írni a Kis ember nagy esze című rovatba. Ez van! Ha elmennék kőművesnek, akkor se lennék itthon — fusizni járnék. De az asszony már nem tudja abbahagyni reggelig piszkálja a szerencsétlen szerkesztőt, aki hiába mosakodott, csípás szemmel ül a kocsiba. Tíz kilométer után odaszól a sofőrnek: — Álljunk meg valahol, bedobok egy felet, szeujen rendbe. Tudod, az asszony egész éjjel hepciáskodott, nem tiszteli ezt a hivatást. — Nem valahol, főnök! Itt állunk meg; mert elégett a pakolás, és a benzin is kifogyott. — No, hogy az a ... Gőzfelhőben a Volga meg a táj. Állnak, a szerkesztő nem ért a kocsihoz, a sofőr se. Gyerek közeledik, kerékpáron. — Mi a baj, bácsik? Bedöglött? No, majd én behúzom a bácsikat, a faluba. Itt a spárga, kösse az ablaktörlőhöz. Két napig a szövetkezet műhelyében. A szerkesztő közben ismeretséget köt, és elszegődik favágónak. Ügy érzi, végre azt csinálja, amihez ért. Örömében leissza magát. Mire meggyógyul a kocsi, kijózanodik. De amikor megtudja, hogy a sofőr csak most indul benzinért, gyalog valahova, ismét berúg. Másnap reggel végre elindulnak. Pont délben érkeznek Ágostonba. Hátha lecsöppen valami kis ebéd. A diétából mire futja? Futotta? Naponta öt vodkára meg egy kis szóda bikarbónára. Az utca üres, se ember, se ebéd. Irány a kocsma. Tele van. Aki még lát, végigméri a két idegent. A szerkesztő megszólal: — Én újságíró vagyok. Olyan embert keresek, aki tiszta, tántoríthatatlan, és természetesen dolgozik— Én minden vagyok, amit mondott. Az egész kocsma a hang irányába fordul, de sehol senki. Viszont emelkedni kezd az egyik asztal, alóla borzas fej bújna elő. Köhögés, majd hanyatlás. Velem többre megy — lép a szerkesztőhöz egy behemót alak. — Ma reggel mosakodtam. Engedelmével, Tántoríthatatlan vagyok — És dolgozik? — Dolgoztam. Amíg nem gépesítették a Lefolyó Vállalat ágostoni részlegét. Most az irodán vagyok. A szerkesztő nem mond se igent, se nemet, előbb elmegy a hnb elnökéhez, megtudni, miféle ember ez a Tántoríthatatlan. Mert nem írhat ám akárkiről, mégha ilyen férfias neve is van! A sofőr addig elkeveredik a kocsmában, limonádéval. Az elnöknek nagyon jó a véleménye Tántoríthatatlanról. A szerkesztő mindent el- lnsz, már csak azért is, mert nincs ideje más riportalany után nézni, meg aztán a felesége miatt kegyetlenül furdalja a lelkiismeret. A portréhoz fölszedi, ami kell. öt perc alatt. A rosszat otthagyja. Csodák csodája, visszafelé egy óráig se tart az út. Űjabb álmatlan éjszaka. A szerkesztő éjfélig a feleségét hallgatja. Aztán írógépével bevonul a' mellékhelyiségbe. Holnap le kell adni az anyagot. (Tisztelt Olvasónk, most következne a második rész — a negyven cigaretta, a két liter fekete, a remegés, a de jő lenne aludni, aztán a szerkesztőségben a nem jó ez, a nem jó az, ide vessző kell, oda közteseim —, de a főszerkesztő — az olvasóra is gondolva — megmondta, hogy röviden írjunk. így hát ezekről ma|d legközelebb.) 1970. XII. 31.
