Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)
1976-12-27 / 307. szám, hétfő
A Csehszlovák Labdarúgó Szövetség vezérkarának brati- slaval sajtóértekezlete több nagyon fontos kérdés megvitatására, tisztázására adott lehetőséget. Kíváncsiak voltunk -arra is, mi lesz azokkal a labdarúgókkal, akik jelenleg a válogatott tagjai, vagy tágabb keretének tagjai, s klubjuk az 1976—77- es bajnoki év végével megválni lesz kénytelen az I. ligától. Ezzel kapcsolatban rámutattak arra az NDK-beli gyakorlatra, hogy hasonló esetben a kieső csapatból más együttesbe igazolták át a válogatott játékost, s amikor egy bajnoki év elteltével az érintett csapat visszakerült az I. ligába, játékosát visszaigazolták. A választ Jaromír Tománek, a Csehszlovák Labdarúgó Szövetség vezetője adta meg. Fejtegetésében rámutatott arra, hogy jelenleg még nem lehet tudni, melyik csapatoknak kell megválniuk az idény végén az első ligától. Az a két együttes, amely az őszi idény táblázatának két utolsó helyezettje, tavasszal változtathat helyzetén. Az is előfordulhat, hogy más csapatok esnek ki. Amennyiben a két kieső csapat tagjai között a válogatott tágabb keretébe tartozó labdarúgókat is találunk, illetve a válogatott állandó egyéniségeit, a jelenleg érvényben levő átigazolási szabályok lehetőséget adnak azok átigazolására Stárek (balról) a Slávia kapusa az őszi idény folyamán sikerrel mutatkozott be az országos válogatult színeiben. (Vojtíšek felv.) olyan együttesbe, amely továbbra is az I. ligában szerepel. Ez az érintett játékosok szempontjából nagyon fontos, de nem lehet közömbös a válogatott szemszögéből sem. Mint ismeretes, az 1977—78- as bajnoki évtől kezdve csak az 1. labdarúgó-liga tagjai élvezik azokat a kiváltságokat, amelyek az élsport labdarúgóit megilletik. Az I. liga továbbra is országos jellegű lesz, méghozzá változatlanul 16 csapat részvételével. A REKORDESŐ NEM FOLYTATÓDOTT Világcsúcs esőt jövendőitek 1976-ra a súlyemelő szakemberek — s jóslatuk az év első felében beteljesült. A Montreal utáni anabólika stop megálljt jelentett a rekordesőben is — az olimpia előtti 39 világcsúcscsal szemben augusztustól decemberig mindössze három alkalommal javították meg a korábbi legjobb eredményt. A kilenc súlycsoport 27 világcsúcsából 24 1976-os keltezésű. Továbbra is tartja magát az iráni Nassiri 1973 óta élő súlyemelő, a szovjet Rigert és a bolgár Hrisztov félnehéz-, illetve nehézsúlyban kategóriája mindhárom világcsúcsát birtokolja. Az 1976-ban született 42 világcsúcs 7 ‘ország 25 versenyzőjének nevéhez fűződik, közülük tíz szovjet, hét pedig bolgár. Egyénileg két szovjet sportoló. a lepkesúlyú Voronyin és a félnehézsúlyú Rigert emelkedik ki, 4—4 világrekord felállításával. Valentyin Hrisztov, a súlyemelés jelenlegi egyik legnagyobb egyénisége. légsúlyú lökés világcsúcsa (151 kg), míg nehézsúlyban érintetlen az 1975-ben született Hrisztov-világcsúcs (összetettben 417,5, lökésben 237,5 kg). A 27 világcsúcs 7 ország 18 versenyzőjének tulajdonában van. Az erőviszonyoknak megfelelően a szovjet és a bolgár súlyemelők foglalták le a rekordok többségét: egyformán 11—11-et tartanak. A további öt csúcson Kuba, Irán, Japán, Lengyelország és az NSZK osztozik, egy-egy rekorddal. Két Az őrségváltás jeleit mutatja, hogy a 25 idei világcsúcsot felállított versenyzőből 13 először került a büszke listára. Ezek a súlyemelők: Szovjetunió: Pevzner, Szmirnov, Militoszjan, Vardanyan. Bulgária: Mitkov, Blagojev, Sztojesev. Lengyelország: Lostowski, Kaczmarek, Szarneczki. Kuba: Quintana. NSZK: Miiser. NDK: Bőnk. A II. liga az 1977—78-as bajnoki évtől kezdve megszűnik. Helyét három nemzeti liga veszi át. Ezek közül kettő lesz a cseh országrészekben, egy pedig Szlovákiában. A nemzeti ligákhoz tartozó csapatokra nem vonatkoznak az élsport előírásai, kedvezményei. Így a felkészülési lehetőség, az ed zésrendszer egészen más lesz, mint az I. ligában. Természetesen nem nyújthat olyan felkészülési lehetőséget, mint az országos liga, tehát a válogatásnál egyébként szóba vehető játékos önhibáján kívül nem lehetne megfelelő formában, nem rendelkezne a kívánatos erőnléttel: Annyi már most is biztosra vehető, hogy nem minden I. ligás csapat keretében lesz élsportközpont, feltehetően erre a jelenlegi 16-os mezőnyből mintegy 4—6 csapat kap lehetőséget. Annyi azonban kétségtelenül megállapítható, hogy az élvonalbeli labdarúgásban az új idénytől kezdve nagyobbak lesznek a követelmények. A jobb feltételek biztosításáért szocialista társadalmunknak joga van többet és jobbat követelnie legjobb labdarúgóitól. ZALA JÓZSEF Akikről példát vehetnek •Néhány hét múlva kezdetüket veszik az évzáró közgyűlések a CSSZTSZ' álapszer- vezeteiben. A lévai járás sportolói jól felkészültek erre a jelentős politikai és társadalmi rendezvénysorozatra. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a helyi szervezetek nagy része jó munkáról, eredményes évről számolhat be. Köztudott, hogy a bajnoki küzdelmekben nemcsak első helyezettek vannak, de akadnak utolsók is. Ennek ellenére még a gyengébben szereplő egyesületekben sem hanyagolják el a politikai-nevelő munkát. . E megállapítás hitelességét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a CSKP XV. kongresszusa tiszteletére valamennyi alap- szervezet értékes szocialista kötelezettségvállalást tett. Ezeket mindenütt sikeresen teljesítik. így van ez Veľký Durban (Felsőgyürük), Plavé Vozokanyban (Fakóvezekény), Tekovské Lužanyban (Nagysalló), Zeliezovcén (Zse- líz), Sahyban (Ipolyság) s minden más helyen is, ahol az alapszervezetek élén odaadó, lelkes sportemberek állnak. A legfigyelemreméltóbb eredményeket azokban a községekben érték el, ahol a párt és közéleti tisztségviselők fel karolták a labdarúgást, a kézilabdát, a jégkorongozást, s a többi sportágat, tehát szívügyüknek tekintik a helység sportéletét. Ezek lehetnek példaképek minden község számára, ahol a sportot mostohagyermekként kezelik. ÄBEL GÁBOR Mi lesz a válogatott játékosaival? A mű korcsolyázás ellentmondásai (2) Csak kevés sportágban küzdenek a presztízskérdésért olyan pontosan meghatározott felfogásban, niint éppen a - műkorcso- lyázásban. A nyugati kapitalista országuk és a tengerentúliak megmaradtak klasszikus receptjüknél: aki megfizeti náluk a jégpályát és az edzőt, annyit edzliet és úgy gyakorolhat, ahogy akar. Ennek rendszerint két hátránya van. Elsősorban az, hogy ilyen formában csak a gazdag szülők feltűnni vágyó gyerekei engedhetik meg maguknak a miikor* csolyázást. Ezeknek a fiataloknak nincsenek gondjaik, hogy mi lesz velük buszonötéves korukban, illetve hány esztendeig fogják végezni közép- és főiskolai tanulmányaikat. Másodszor azért nem járhat teljes sikerrel ez a felfogás, mert ily módon elkallódnak az igazi tehetségek, akik anyagiak hiányában nem edz- hetuek kedvük szerint. A nyugati országok korcsolyaközpontjaiban ugyan van elegendő jó minőségű jégpálya és nem kevésbé jó edzők, a „kiválasztottak“ hat-nyolc órát is edzhetnek naponta. Ez a tény azonban önmagában nem elegendő, mert végeredményben a siker alapja — amint már említettük — a tehetség, esetleg a szülők viszonyulása gyermekük jövőjéhez. A műkorcsolyázás jelenlegi két nagyhatalma, a Szovjetunió és az NDK egészen más szempontok szerint közelítette meg ezt az attraktív sportágat. Megoldották az első számú feladatot: összhangba hozták a műkorcsolyázást az iskolával. Mert ahogy már említettük, az NDK-ban az öt-hatéves gyerekek között keresik a tehetségeket, és ezekkel foglalkoznak szakszerűen. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a „gyümölcs“ beérésére tíz- tizenkét esztendőre van szükség. Es most jön a nagy probléma: megoldani a tanulás—edzés kérdését. Az első pillanatra talán úgy tűnik, hogy az iskola „megkegyelmez“ a műkorcsolyázó gyerekeknek. Nem így van teljesen. Az iskola olyan mértékben alkalmazkodik, hogy a gyereknek ne kelljen öt órakor edzeni és nyolckor már mosolyogva ülni a tanteremben. A szüneteket különbözőképpen módosítják, és az érettségi előtt álló tanul* mányi idejét akár két esztendővel is meghosszabbítják. Ehhez azonban olyan téli stadionra van szükség, ahol csak a műkorcsolyázók edzhetnek, senki más. Klasszikus példa erre a kari* marx-stadti jégiskola, ahonnan már annyi jónevű versenyző került ki. Az utóbbi esztendőkben már az eredmények tükrében is megmutatkozott a két felfogás közötti különbség az említett két szocialista ország javára. A nyugati és a tengerentúli országok műkorcsolyázói alig-alig szereznek érmet a világversenyeken. Amerika úgy-ahogy lépést tart a Szovjetunióval és az NDK-val, de Nyugat-Európa klasszikus műkorcsolyázó országai már leszakadtak. Meg kell azonban mondanunk: a nyugat-európai műkorcsolyázás veszteglését nemcsak az ottani felfogás okozta, hanem az a tény is, hogy ebben a sportágban nem lehet egyik évről a másikra betörni, így a versenyzők korán elmennek profinak. A szülők is örülnek ennek, mert joggal remélik a nem csekély befektetés megtérülését. Nem múlik el műkorcsolyázó-verseny anélkül, hogy ne szidnánk a pontozóbírókat. Gyakran jogosan, másszor jogtalanul. De hiába, ilyen már a világ folyása: egyetlen pontozásos sportágban sem sikerült eddig teljesen kiküszöbölni a pontozói szubjektivitást és a zsűrizés hibáit. Sokféle szál gabalyodik össze a kulisszák mögött, és elég nehéz kibogozni, hogy egy-egy puntozó miért rangsorolt valakit egy hellyel előbbre vagy hátrább. Egy dolgot azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, amikor eszmecserét folytatunk a mükocsolyázó-versenyek „villámhárítóival“, a pontozóbírókkal. Mégpedig azt, hogy ma, a sok fonáksággal teli atomkorban különben is nagyon nehéz az igazságkeresés. Főleg ott, ahol az emberek a pontokat hívják segítségül. Kétségek támadhatnak a versenyzőkben és a nézőkben egyaránt, mert az értékelés szubjektív. Ezért majdnem minden világversenyen előfordul, hogy más történik a jégen, és egészen mást látunk az eredményjelző táblán. A fiúk, a lányok és asszonyok, akik hosszú hónapokig ké* szültek ezekre a bemutatókra, az előző tapasztalatokból annyira tudják már, mi várható a pontozóktól, hogy beletörődve veszik tudomásul az eredményjelző táblán megjelenő pontszámokat. Mivel azonban jól tudjuk, hogy az öltözőben mégiscsak megerednek a könnyek, sajnálni kezdjük ezeket a fiatal, lelkes, évről évre újra próbálkozó műkorcsolyázókat. A műkorcsolyázás a közvetlen jogutódlás alapjára épül, a pontozók szinte kihalásos alapon hozzuk fel esztendőről esztendőre és helyről helyre a versenyzőket. Ebben a sportágban nincsenek „kiugrásuk“, inkább békés trónátadás van, amikor a menők visszavonulnak vagy revühöz szerződnek. Ha akadnak műkorcsolyázók, akik nem tisztelik a bírók által képviselt irányvonalat, és mernek valami újat, nem a sokévi átlagot produkálni s ezzel trónfosztásra törekedni, azokat pontok formájában keményen megleckéztetik, így elmegy a kedvük az újításoktól, kénytelenek alávetni magukat a hivatalos irányvonalnak vagy abbahagyják, illetve a profikhoz szerződnek. Talán ez a momentum is közrejátszik abban, hogy a nők és a férfiak mezőnyében nincs annyi egyéniség, mint a párosversenyekben. Visszatérve a pontozókhoz. Gyakran tapasztalhatjuk, micsoda hazafiak, micsoda ravasz diplomaták a műkorcsolyázás bírói. Ennek következtében esztendőről esztendőre ismétlődnek a törlesztések és a kölcsönkenyerek, aminek elsősorban a versenyzők látják kárát, s talán mondanunk sem kell, hogy ilyenkor a nézők idegei is felborzolódnak egy pillanatra. Nehezen képzelhető el, hogy a pontozás körül belátható időn belül változásokra kerüljön sor. Ha a bírókat nem a nemzeti, hanem a nemzetközi szövetség jelölné ki, akkor esetleg valamivel reálisabb lenne a helyzet. Három esztendővel ezelőtt lezárult egy korszak, amely idegesítette a nézőket és a versenyzőket egyaránt. Az azóta érvényes új szabályok reálisabbá tették a sportágat, de az új paragrafusok még nem dobtak fel olyan tehetségeket, akik egyéniségei lehetnének az egyéni számokban szebb napokat is megélt csillogó sportágnak. Talán az olimpiai idény után elkezdődik valami? Mert milyen szép is lenne, ha Rodnyináék mellett az egyéni számokban is lennének csillagai a csillogó jégnek. TÓM? vínce Változatlanul teljes fénnyel csillog a Rodnyina—Zajcev szovjet műkorcsolyázó pár tudása. (ČSTK felv.)