Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)

1976-12-24 / 306. szám, péntek

Elég egyszer hallani Egyik ismert közmondásunk szerint, sok jó ember kis helyen is elfér. A másik meg azt mondja, nincs olyan szekér, amelyikre még egy villával nem fér. Nagy Igazság van ebben a két közmondásban, amely sok ember és kicsi terem láttán Jut eszembe a koloni művelődési otthonban. És még mindig Jönnek — dalt hallgatni. Száll már, az ablak résein keresztül, ki a hideg szombat estébe is. Lehetne kint az udvaron is gyönyörködni benne, de bent jobban melegít, meg aztán közösen Jobb hallgatni is, énekelni is. így hát bejön és befér mindenki, aki személyesen kíván részt venni a Daloló Zoboraíja 76 címmel, immár negyedik alkalommal rendezett énekkari találkozón, amely születésnapi találkozó is, hiszen a helyi vegyeskar ma ünnepli megalakulásának ötödik évfordulóját. Egymás után lépnek közönség elé az énekkarok, a berencsiek Kazán Józseffel, a perediek Jónás Katalinnal, a zsériek Simek Viktorral, a koloniak Debrődi D. Gézával az élen. Fiatalok a karnagyok, és fiatalok, akiket Irányítanak. Alig venni észre — a dal anynyira elsimítja a ráncokat —, hogy a sorokban, azonos hullámhosszon a lányokkal, fiúkkul egy, hogy alig fér el a színpadon. Az egyenként eléjük lépő karnagyok hátra is pillantanak, hogy lássák, mennyit léphetnek előre. Jő ismerősként, barátként üdvözli a közönség Vass Lajos Erkel-díjas zeneszerzőt, taps kíséri a színpadra, az énekkar tagjainak vidájn tekintetébe. Vezényel, ahogyan már többször láttuk, majd ízes mondatokban szól a Zobor alatti falvak népéről, dalairól, Kodály Zoltánról és természetesen a koloni vegyeskaríól. És aztán a közönség soraiban, az idősebbek homloka mögött faggatni kezdi az emlékezetet. Rejtőzik-e mélyén népdal, igazi koloni. Idős néni nyújtja kezét, és már kezdi is: „Sej, kizöldült a koloni bórerdő" ... Mindjárt csatlakozik hozzá néhány nemzedéktársa, percek múlva pedig már az egész terem énekli. Egyszerű és tiszta a dal, az ilyet hamar befogadja a lélek, elég egyszer hallani. Kiderül, hogy van még egy strófája, sőt, harmadik is. Ügy következnek egymás után, mint a nemzedékek, más szavakkal, más tartalommal, de őrizve mindig, ami emberi. Szerény körülmények között született és él ötödik éve a koloni vegyeskar. Lelkes emberek alkotják. (Szerettem volna ezt Vass Lajos Sándor János és Debrödi D. Géza társaságában (Prandl Sándor felvétele) kai, Idősebb, kemény esztendőkben edződött emberek is énekelnek. Éneklik a szebbnél szebb magyar, szlovák és orosz népdalfeldolgozásokat. A zséreiek népviseletbe öltöztek, amely legalább annyira sokszínű és gazdagon díszített, mint éneklésük. Megérdemelt tapsot kap valamennyi énekkar, együtt van a közönség a népdalokkal, ha valamelyik tréfásabb, nevetés is hallatszik, néha alig csillapítható. Ha valaki mégis csendet Int, csak azért teszi, hogy hallhatók legyenek az évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt, gondot, bajt felejtő órákban született, fényesített sorok, dallamok. Aztán a négy énekkarból alaa Jelzőt kikerülni, mert túl gyakran használjuk, de kifejezőbbet nem találtam). — Az énekkar tagjai előtt meg lehet emelni a kalapot — mondja — Debrődi D. Géza karnagy, akivel Sándor János és Vass Lajos társaságában beszélgetünk. — Amikor először jöttem a kar tagjai közé, már kész együttest alkottak, amellyel meg lehetett kezdeni a munkát. Tudnak-e népdalt, kérdeztem. A fiatalok mondták: a Gábor Áront. Ezzel Indultunk, aztán A jó lovas katonának ... kezdetű dalt tanultuk meg. Az első összejövetel után két hónappal már egy húszperces műsorral léphettünk fel. Az elején voltunk vagy hatvanan, jelenleg harmincöt tagunk van. — Elég nagy a fluktuáció — jegyzi meg Sándor János, a község kulturális életének ugyancsak lelkes szervezője, aki maga is tagja és vezetője az énekkarnak. — De az biztos, hogy a fiatalok közül egyre többen énekelnek népdalt, Debrődi D. Géza, kórusának tagjaival együtt, dicséretre méltó munkát végzett az eltelt öt esztendőben. Pogrányból jár a próbákra, az ottani magyar tannyelvű kilencéves alapiskola 31 éves Igazgatója. Szepsiben érettségizett, a nyitrai Pedagógiai Főiskolán szerzett oklevelet, matematika—zene szakos tagja a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának, iskolájában 55 tagú gyermekkórust vezet, most éppen az érsekújvári szemlére készülnek. A koloni énekkarnak felesége is tagja, együtt jönnek mindig, kocsival. Egyébként Simek Viktorral és Kazán Józseffel közösen hívták életre a Daloló Zoboralja énekkari találkozót — amelyet az előző években Berencsen és Zséren rendeztek —, hogy eggyel több legyen a „föllépési lehetőség". Jó ötlet volt és hasznos kezdeményezés, bizonyította ez a mai este is. Vajon Vass Lajosnak mi a véleménye róla? — Ismét alkalmam volt meggyőződni arról, hogy mindén egyes kórus sikerrel munkálkodik, örömmel állapítom meg, hogy következetesen, rendsze-' resen dolgoznak, és fejlődnek, hiszen ezeket a kórusokat nem először hallottam. Jólesik találkozni azokkal, akik dolgoznak, lelkesednek, jó találkozni a közönséggel-, — amely — mint ahogyan az most is bebizonyosodott — részt tud venni a közös dalolásban. És hogy ennyi ember összejöttl Jólesik látni Jónás Katit és Gézát a tanítók énekkarából,- örülök, hogy maguk is kórust vezetnek. Ami a Daloló Zoboralját illeti, jelentőségét abban látom, hogy rendszeres. Véleményem szerint a helyi hagyományokból többet kellene hozni erre a fórumra. Minden kórus számára hasznos lenne, ha a községekben megkeresnék a legidősebb nótafákat, és a környék vagy a község dalait előénekelnék. Erre is koncentrálni kell, mert a népdal életének egy fontos mozzanatát sikerülne feltárni, megtudni, hogyan él ma. Élő előadásból meríteni. Bár modern eszközökkel dolgozunk, nem kapcsolhatjuk ki a legmélyebben ható élményforrást. Indulunk hazafelé, keresztül azon a termen, ahol egy órával ezelőtt együtt énekeltünk. Énekelnénk, most is, az asztalok mellett, szabadon, jólesőn az énekkarok tagjaival, ünnepelve a koloniakat. De holnap máshol fakad dal, és nem szeretnék lekésni arról se. BODNÁR GYÜLA Ä tegnap és n ma z@n@í hdncjjd VÁLTOZATOS MŰSOR A FILHARMÓNIÁBAN Ladislav Slovák karmester égy számunkra még ismeretlen mai lengyel zeneszerző kompozícióját mutatta be a bratlslavai hangversenyközönségnek. H. M. Górecki „Ad matrem" (Az anyához) című szopránhangra, vegyeskarra és zenekarra írt müve érdekes és sajátságos módon meghatározhatatlan alkotás. A hallgató vagy érzelmileg reagál vagy idegenkedve, értetlenül fogadja ezt a különös muzsikát. Stefania Woytowicz, lengyel énekesnő, akit már régebbről ismerünk, rövid szólamában a közlés erejével és hangjának szenvedélyes, sötét koloritjával rásegítette a hallgatót arra a bizonyos érzelmi síkra, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy többé-kevésbé érzékelje azt, amit a komponista — hogy ügy mondjuk — zenére transzponált, mert ebben a szokatlan hangú műben valóban nem annyira modanivalóről, mint Inkább valamiféle belső állapot érzékeltetéséről van szó. A Górecki-mű után. ami a közönség körében élénk vitára adott alkalmat, megszólalt a tegnap zenei hangja. Rossini ritkán hallott Stabat mater című kantátája került előadásra. Ez a mű, a XIX. század egyházi zenéjének kiemelkedő alkotása, méltó az érett Rossini művészetéhez. Különös jelenség, hogy Rossini 37 éves korában elhallgatott. Ennek az évtizedes terméketen periódusának egyetlen nagyszabású alkotása a Stabat Mater. Heinrich Heine, aki rajongott Rossiniért, „csodatettnek" nevezte. A megkapóan szép zenei megnyilatkozással kapcsolatban Anatole France novellájára. a Miasszonyunk bohócára hivatkozva találó hasonlattal él Várnai Péter: „A vándor bohóc a Szűz oltára előtt azt ajánlja fel, amit legjobban tud: legszebb bukfencét. Mit ajánlhat fel az olasz komponista mást, mint amit legszebben tud: a dallamait. Déli, tehát operás dallamokat, mert az olasz neszerző mindig dallamban gondolkodik. Legfőbb hangszere az emberi hang, és az olasz dallam nemcsak szép, de többnyire kifejező is". Az előadás méltó volt a kompozícióhoz. Ladislav Slovák nagy áttekintéssel tartotta kézben a hatalmas apparátust, a Szlovák Filharmónia és a Filharmonikus Énekkar is átérzett hivatástudattal teljesítette feladatát. A vokális kvartettet előadó művészek, név szerint: Stefania Woytowicz, szoprán, Krystyna Szczepanska, alt, Gaetano Bardinl, tenor és Szergej Kopcsák, basszus, finom muzikalitással illeszkedtek a mű hangulatához. Az énekes szólisták közül ezúttal különösen a férfiak teljesítményét kell kiemelnünk. Bardini hajlékony, értékes hanganyagának nemes szépsége és Kópiák a hirtelen dinamikai váltások között is egyensúlyban maradó magvas, tömör basszusa kiválóan érvényesült. A hallgatóság nagy tetszéssel fogadta a szép produkciót. HAVAS MÁRTA Aki szimirn a regényírfis izgalmas kaland BESZÉLGETÉS JAN OTCENÄSEKKAL Jan OtCenáSek cseh Író egy alkalommal így nyilatkozott a regényírásról: „Regényt írni egyben izgalmas kaland is, amely során mindig más és más szereplők, regényalakok, jellemek lelkivilágát kell átélni a szerzőnek. At kell éreznie felháborodásukat, szeretetüket és gyűlöletüket, együtt kell velük örülni és gondolkodni." Könyvelt olvasva elmondhatjuk, hogy ehhez az írói krédóhoz következetesen hű maradt, s hozzátehetjük, hogy ez a vallomás vonatkozik tévéjátékaira, filmjeire és színműveire egyaránt. Azok közé a cseh írók közé tartozik, akiknek eddigi életműve szocialista elkötelezettségről tanúskodik, aki akkor is a mához szól, amikor a múltról ír. Művei hűen tükrözik vissza a háború utáni fejlődést. A Klement Gottwald Állami Díj és az Érdemes művész cím tulajdonosa. 1924-ben született Prágában. A háború éveiben, érettségi után, mint annyi más cseh fiatal, ő is kényszermunkára kerül Németországba. A háború után különböző állásokat tölt be, közben ír, s első könyvének (Teljes lépéssel) megjelenése után csak az írói akotómunkának él. Nagy regényében, a Brych polgártárs-hasi (1955) a címszereplő és a többi regényalak sorsán, magatartásukon, Jellembeli alakulásukon keresztül ábrázolja az 1948. évi februári események történelmi jelentőségét. OtcenáSek számára a második világháború és az azt követő időszak egész életre szóló megalapozó élmény. A Rómeó, Júlia és a sötétség (1958) c. balladikus, 9 nyelvre lefordított kisregénye és a Sánta Orfeus (1964) c. regénye egy egész nemzedék háborús tapasztalatainak művészi kifejezése. Utolsó, az Amikor a paradicsomban esett az eső c. kisregénye 1972-ben jelent meg. Ez a könyv egy, a városi kényelmet a zord határvidékért feláldozó értelmiségi ifjú szerelmespár eseményekben gazdag viszontagságairól szól. A ma ötvenkét éves szerző alkotásaival Jelentősen gazdagította a cseh filmművészetet is. A csehszlovák filmművészet nagy sikerei közé tartozik a Rómeó, Júlia és a sötétség és a Brych polgártárs, vagy a Sánta Orfeus című regény alapján készült Házasság jegygyűrű nélkül című film. A tévéjátékok műfajában kétségkívül példaszerű alkotás a Rómeó és Júlia november végén c. játék (1972), amely mesterien ábrázolja az idős emberek érzelmi életét. 1975 nagy tévé-sikere volt az Otöenásek-forgatókönyv alapján készült, a német megszállás éveinek légkörét szinte utánozhatatlanul visszaadó Volt egyszer egy ház c. sorozat. Az összképet kiegészítendő, közöljük az íróval készített interjúnkat. 9 Emlékszik-e még első írói próbálkozásaira? — Hogyne emlékeznék. 15 éves gimnazista lévén akkor, bújtam a könyveket, szívesen hallgattam az idősebbek történeteit, ízlelgettem azok zamatját. Elhatároztam, hogy író leszek, semmi más! Olyan merész voltam, hogy mindjárt egy trilógia írásába kezdtem. Rövid idő alatt megírtam belőle vagy 350 oldalt, de amikor elolvastam, mindjárt szét is téptem a kéziratot, rádöbbentem, hogy az íráshoz még sokat kell tanulnom. De az írásvágy tovább fűtött. Még jobbau faltam a könyveket, közben írtam vagy három koffernyi kéziratot. Édesanyám aggódva figyelt, ma is jól emlékszem, amikor kijelentette: — Még mindig jobb, ha ír, minthp Inna vagy kártyáznál írói inaséveim 12 évig tartottak. Az első könyvem 27 éves koromban Jelent meg. • De közben volt egy világháború ... — A második világháború kitörésekor 14 éves voltam. A háború, a fasizmus ével számomra a legmegrázóbb élményt jelentik. Amikor könyveimben ezt az időszakot érintem, nem történelmi freskót, irodalmi történelemkönyvet írok: azt akarom ábrázolni, hogy az ember miként éli, érzi át ezt a kort. Az embereken keresztül ábrázolom a történelmet. • A regények mellett tévéjátékokat, filmeket is ír. Hogyan tekint ezekre a modern eszközökre az irodalmi alkotás szempontjából? — A film, a tévé létezését nem tagadhatjuk le, ezek ma már életünk szerves alkotóelemei. Nem idegenkedtem az új műfajoktól. 1958-ban 28 filmet és 10 tévéjátékot írtam. Óriási ábrázolási lehetőségek rejlenek például a tévé-sorozatokban. Van ugyan egy felfogás, hogy a tévé-sorozat nem lehet regényszerű alkotás, hogy minden résznek egyben önálló egésznek is kell lenni. Én azt vallom, hogy nem szükséges ragaszkodni az egyes részek önállóságához. 9 A Volt egyszer egy ház című sorozatot követi-e egy újabb sorozat? — Az említett tévé-sorozat a német megszállás éveinek légkörét idézi, egy zizkovi bérház lakóinak életén keresztül mutatta be a cseh történelemnek egy tragikus szakaszát. Az a tévé-sorozat, amelyen most dolgozom, egy mai lakótelepi panelház lakóinak életén keresztül fogja ábrázolni azt, hogy az uniformizált házakban is sajátos emberi sorsokkal, örömökkel és gondokkal találkozhatunk. • A Rokoko Színházban már több mint százszor ismétlik a Víkend hétközben című vígjátékát ... — Ez a második színművem, az elsőt az ötvenes években írtam. A szóban forgó vígjátékban a mindenáron modemkedő, a tucatízlés csápjai közé kerülő embereket állítom pellengérre. A darab egy nős hétvégiház-tulajdonos és szeretője hétközbeni kiruccanásáról, annak következményeiről szól... Most bevallom, hogy a bemutató előadáson nagyon izgultam, jobban, mint egy tévéjátékom bemutatóján, amikor a darabot legalább többmillió ember nézi. De a reagálásokból ítélve ez a darab telibe talált, még a víkendház-tulajdonosoknak is tetszik... Csak az az érdekes, hogy minden hétvégiház-tulajdonos a szomszédjára - ismer a darabbanl • vDolgozik-e újabb regényen? — Szemműtétem következtében négy évig nem ültem írógéphez, tévé-játékaimat diktáltam. Amikor ugyanis regényt Írók, az egyes fejezeteket „kijárom". Naponta 6—7 km-t járkálok, sétálok a prühonicei erdőben, s amikor kiérleltem a témát, géphez ülök és írok — de látnom kell a kéziratot. Tehát kényszerszünetet tartottam a regényírásban. Oj regényem cselekménye 1966-nak egy 14 napos szakaszát öleli fel,, de a történet visszanyúl a múltba Is. A hőse egy filmrendező, s a film arról szól, hogy mi fér a rendező felvevőgépjének lencséje és a valóság közé. Ebben a könyvemben arról szeretnék vallani, hogy milyenek a cseh ember érzései európai kontextusban, azt akarom ábrázolni, hogy a mai ember problémái is a gyermekkor élményeiben gyökereznek. SOMOGYI MÁTYÁS 1976. XII. 2 6