Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)
1976-12-20 / 302. szám, hétfő
NAGY TERÉZ: Együtt a család Ö, azok a régi karácsonyok. Ibolyka még ma is sóvárogva gondol vissza rájuk. Ünnepek előtt olyan volt a család, mint a felbolydult méhkas. A nagy- takarítást három évvel idősebb nővére, a mindig szeleburdi Annuska végezte. A mama már hajnalban, kakasszőra ébredt. Kerekre hízott libákat vágott s a kemencében finom túróslepényt sütött, olyan szakértelemmel, hogy még egy hét múlva is friss volt. Izgatottan várta haza gyermekeit, különösen azokat, akik az otthontól távol dolgoztak vagy szakmát tanultak. Ibolyka most arra gondol, hogy Bandi öccsével mennyire várták haza Irént, aki akkoriban a fővárosban dolgozott. Évente csak egyszer jött haza, karácsonykor. Ők ketten, a nagy család két legkisebb csemetéje, sokszor térdig érő hóban bandukoltak ki a vasútállomásra, amely jó kilométernyire van a falutól. Az apró nőt alig lehetett felfedezni a hatalmas bőröndök között. Szerették volna megkérdezni, mi rejtőzik a bőröndökben, de egyikük sem merte. Azok karácsony napjáig zárva maradtak. A karácsony előtti estén őt és Bandit korán lefektették. Sokáig nem tudtak elaludni. Fura és rejtélyes dolgokat sejtettek, míg el nem nyomta őket az álom. Reggel a karácsonyfán akadt meg tekintetük, amely a padlótól a gerendás mennyezetig ért. Szikrázva, hófehéren. Ezüstös csillogását a fátyolszerű angyalhaj tompította. Ibolyka elmosolyodik: a faluban nekik volt a legszebb és legnagyobb karácsonyfájuk. A fenyő alatt tíz—tizenkét ki- sebb-nagyobb csomag, színes papírban, szalaggal olyan szépen átkötve, mintha egy kislány hajában tündökölne. És mindegyik csomagon név. Az ünnepi vacsora mindig nyolc órakor kezdődött. Fehér abrosszal terített asztal mellé ültek valamennyien, a mama kivételével. Neki egész este akadt dolga. A vacsora befejeztével apa mozdult el elsőként az asztaltól. Ibolyka most is látni véli komoly, szinte áhitatos arcát, ahogy szedi elő a csomagokat, és mindenkinek a kezébe adja. Az asztalon levő legnagyobb almát gerezdekre vágja és így szól: „Életedet kísérje szerencse, légy igazságos ember!“ Néha egészen elérzékenyült. Egy-egy könnycsepp is végigperdült barázdált arcán, hosz- szú, dús bajszára. Utána kiment, s az alma legkisebb gerezdjét az állatok vályújába tette. Később az Irénnel érkezett bőrödök is megnyíltak: kezeslábasok, melegítők, meleg alsóneműk kerültek elő. Ibolykának most jut eszébe, tízéves lehetett, amikor alaposan meglepte nővéreit. Csak úgy ruhástul ledőlt a „dikóra“, elaludt s éjféltájt hirtelen felébredt. Hatalmas, zöld fenyő állt a szoba közepén, az asztal telerakva karácsonyfa-díszekkel meg szaloncukorral. Nővérei állták körül a fát, s kötözgették rá a díszeket. Ö még egy ideig mímelte az alvást, de aztán kitört belőle az elfojtott nevetés. Reggel az öccsének is elmondta a „nagy felfedezést“: a Jézuska, aki állítólag eddig a karácsonyfákat hordta, valahova elkódorgott. Végérvényesen. Serdülőkorában is mindig a karácsonynak, a szeretet ünnepének örült a legjobban. Dezső ekkor már jó ideje udvarolt neki. Elég ritkán találkoztak, szinte mindig véletlenül. A karácsonyfát egy kicsit Dezsőnek is díszítette, remélte, hogy köztük lesz, hiszen már családtagnak számított, afféle kiszámíthatatlan családtagnak. Abban állapodtak meg, ha Ibolyka leérettségizik, vagyis ha nagykorú lesz, összeházasodnak. A fiatalasszony idegesen cigarettára gyújt. Az a karácsony jutott eszébe, amikor két héttel az ünnepek előtt Dezső levelei elmaradtak. Szomorú, nagyon szomorú karácsonyra számított. Persze, ő sem írt. Büszke, csökönyös természete nem engedte. A karácsony előtti napon, délfelé megérkezett a postás. Csomagot hozott Ibolyka számára. Gyorsan, izgatottan bontotta fel. Szép, pasztellsárga, gyapjú kiskosztüm volt benne, meg annyi csoki, cukorka, hogy számát sem tudta. De a levelet hiába kereste. Egy kedves sort, egy kedves szót nem talált. Emlékszik, milyen eszeveszett düh fogta el. Haragudott Dezsőre, az egész világra. De legjobban önmagára. Fáradtan aludt el. Reggel arra ébredt, hogy valaki az arcát simogatja, ajkát csókolgatja. Dezső állt az ágya fölött. Csókolták-ölelték egymást. A tűz kialudt a kályhában, a szoba hideg volt. Senki sem zavarta őket, mindenki úgy érezte, így van ez rendjén. Dezső eljött. Űjabb cigaretta. Ó, azok a régi karácsonyok! Később ő is olyan ünnepeket akart teremteni családjának, ahogy azt a mamától tanulta. Mert aztán összeházasodtak. Dezső tanult, olvasott, utazott, dolgozott. Ö meg fiait nevelte. Őrizte a családi tüzet, ki ne aludjék. Egy alkalommal, mielőtt elutazott volna, ígéretet tett, hogy takarékoskodni fog s vesz egy szép bundát. Pestről hetente kétszer-há- romszor is felhívta őt telefonon. Nem győzte bizonygatni, milyen hűséges, mennyire szereti az ő kis Ibolykáját. A pesti nőket meg sem látja. Épp karácsonyra ért haza. Űjabb cigaretta. Az olcsó és szép bunda sehol. Kiderült, hogy az árát mulatókban, éjjeli bárokban hagyta. Ibolyka szeme bepárásodik. Arról már lemondott, hogy ő valaha ajándékot kap. Dezsőnek sose volt és nem is lesz pénze. Mulatók, borozók mindenütt akadnak. Keresetéből vesz valami csekélységet gyerekeinek meg a Dezső szüleinek. S a mamának? A mamának soha. Arra már nem futja ... Érezte, hogy a házasságukban, lelkivilágában valami nagyon megváltozott. Hogy ki vagy mi okozta, ezt Ibolyka még nem tudatosította. Túlságosan homályosnak, valószínűtlennek tűnik minden. Eleinte azt hitte, mindez azért van, mert ő nem dolgozik. Munkába állt. Az első nagy meglepetése az volt, hogy Dezső nem adta haza a fizetését, azt sem mondta meg, mennyi jutalmat kapott. Eleinte nem törődött vele. Hiszen sosem volt anyagias természetű. És most ismét elérkezett a karácsony. A szobák tiszták, a gyerekek a nagyszülőknél töltik a téli szünejLet, az olajkályhák ontanák magukból a meleget ... ha ... Kettesben némán megvacso- ráznak. — Elintézted? — kérdezi csendesen az asszony. — El — válaszolja a férfi. — A szerkesztőségből hívtam fel őket. Bemutatkoztam s elmondtam, hogy nincs egy kupica olajunk sem. Ha azonnal nem hoznak, megfagy az egész család. Azt mondtam, hogy van egy háromhetes kislányunk. Amintlátod, megkönyörültek rajtatok. Rajtad. Ibolyka megkönnyebbült. Rágyújt és bemegy gyermekei üres szobájába. Az asztalon egy árva, dísztelen fenyőág, mellette egy szál gyertya, tűnődve, lassan meggyújtja. Aztán leül a kályha mellé a fotelba s csak néz, néz maga elé. A gyertya lobogó fényében képek villognak. Látja a kicsi gömöri falut, látja anyja apró termetét, amint hetvenévesen is sürög-forog a parányi konyhában. Látja munkától kérges, ráncos kezét. Közben vigyáz a kályhára, hogy a tűz ki ne aludjék. Molnár László: Zongorajáték (I. tétel) fekete-fehérben kéz táncoló ujjak fekete fehérben fekete fehér fortissimót lüktet az ér / kezdet és vég parancs szakító szabadulás / fekete fehér kéz valaki szólni akar (II. tétel) megalkottad és megoldottad s a csend hét akkordján megpihensz játszol zörejből hangot harmóniát teremtő és újrateremtő zenét ismerhetsz minden rezdülést hullámok találkozásában megfejthetetlen variációk szirtek szakadékok de csak a s-ík belátható és csak a mélység temethet el vagy visszatérsz (III. tétel) a napok naponta megtelnek nappal az éjszakák tört csillagokkal a tavaszok új szerelemmel a tél temető fellegekkel de becsukott szemmel is eléred fedetlen arccal is újraéled feszülő húrok- hangfeszülések remegő percek- útkeresés (IV. tétel) a partitúrán sem jelölt mindent a szerző ez tiéd csend is hoz zenét / ahol éppen elfér egy vers / megállsz a szélben a húr alatt / ahol elférnek ketten / egymagad s a fej nem mozdul többé az arc nem válaszol visszahúzott kar a kimondott és kimondható határán (V. tétel) (finálé) tapogatózunk a csöndben sebzett szavakkal tagadva közeli léptek oldalán itt marabtól hiába mentél át felszakít minden áradás és visszanézel / lezárom ezt a sötét zongorát húrjait egyenként kitépem ne más kéz az enyém szakítson kimérten / KONÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE DUBA GYULA: azmer A nyáron otthon nyaraltunk a kislányommal, a szülőfalumban. A feleségem, Maja, meg én. Élveztük a semmite- vést, nagyokat ettünk az anyám főztjéből, pihentünk. Kilencéves lányom egész nap az öcsém fiaival játszott, biciklizni tanították őt, meg kártyáztak. Maja persze rengeteget törődött a baromfiudvar lakóival, anyám állataival. Este elment a mezőről hazatérő libafalka elébe, állandóan a tyúkokat etette, szórta nekik az árpát meg a kukoricát, elkergette a szemtelen gyöngytyúkokat és megfenyegette a kakassal verekedő pulykakakast. De legtöbbet a kacsákkal törődött, s ezek közül is különösen sokat Kázmérral és Izabellel. Izabeilnek nevezték el a gyerekek anyám sánta kiskacsáját, amely fájós lábával panaszosan sápítozva vonszolta magát a többiek után és rendszerint lekéste a vágott répa le vél-étkezéseket, mert mire beérte a többieket, azok már pákosztosan mindent felfaltak. Kázmér pedig a nyelvén megoperált kiskacsa volt, a sógornőin valami tályogot nyitott fel a nyelvén, és Kázmér ettől betegeskedett. Rendszerint a hűvösön ült, nem ment a többiek után, seblüz gyötörhette, mert nyitott csőrrel, lihegve lélegzett, bágyadt volt és halni kész. Mindkét kacsa elmaradt növekedésben a többitől, hitványak és gyarlók voltak, sajnálatraméltók, úgy nézett ki a helyzet, hogy talán meg sem maradnak. Maja gondoskodása velük szemben nem ismert határt. A nap járása szerint a lázas Kázmért időnként a hűvösre vitte, majd Izabellel rohant a többiek után, hogy le ne késsé az étkezést. Kázmérnak vizet vitt és beledugta a fejét, hogy igyon, addig is, míg enni nem tud szegény. Izabeilnek leje, lába ernyedten csüngött, ahogy a lányom száguldott vele végig az udvaron. Kókadt megadással tűrte a gon* doskodást. Két hét múlva hazafelé készülődtünk. Kázmér és Izabell már kissé jobb bőrben voltak, de növekedésben nag/on elmaradtak a többiektől. Kázmér már bágyadtan és óvatosan eszegetett, Izahell pedig fel-felborulva, imbolyogva to* tyogott a többiek után, Maja egyre azt firtatta anyámtól, hogy megélnek-e? Nyugodt szívvel itt hagyhatja-e őket? Édesanyám megnyugtatta, hogy most már minden rendben lesz, biztosan megélnek, hiszen látnivalóan gyógyulnak, erősödnek. Maja gondterhelten nézte a két kuszatollú, lé- '\zéngő lelket és láttam rajta, hogy kételyei nem múltak el, nem nagyon hisz a felépülésükben. Távozóban a kapuból még egyszer visszanézett, hogy utoljára jól megnézze a körtefa alatt gubbasztó Kázmért és Izabellt. Ki gondozza majd őket, ha én elmegyek? ... láttam a tekintetén. Aztán jött az iskola, a tanulás, a sok gond a szorzással, osztással meg a magyar nyelvtan rejtelmeivel és Kázmér meg Izahell emléke lassan feledésbe merült. Kezdetben még beszéltünk róluk, találgattuk, hogy mi lehet velük, aztán elfelejtettük őket. Egészen karácsony előttig. Akkor egyszerre újra előbukkantak a régmúlt nyár emlékéből és hápogva megjelentek közöttünk. Szokás szerint, a karácsony előtt haza készültem, liogy szerény ajándékot vigyek az otthoniaknak és hozzak hazulról valami finom, otthoni csemegét. Kucsmásan, bőrönddel álltam már az előszobában és az utolsó családi tanácsokat hallgattam, amikor a lányom egyszerre nagyon szigorúan azt mondta: — Aztán nehogy Kázmért hozd el otthonról, vagy Izabellt...! Maja fürkészve figyelte; komolyan veszem-e amit mond, s én láttam, hogy kacsát már aligha hozhatok. A feleségem is azt tanácsolta, hogy hozzak inkább pulykát vagy libát. Otthon megkérdeztem, hogy mi van a két beteggel és anyám megmutatta őket az udvaron, életerősek és teltek voltak mindketten, talán még gömbölyűbbek, mint a többiek, magabiztosan hápogtak és mohón ették a kukoricát. így hát pulykát vittem karácsonyra és a lányomnak beszámoltam róla, hogy Kázmér és Izabell erősek, egészségesek, jól vannak és üdvözlik őt. A feleségemmel pedig megegyeztünk, hogy ez éven aligha ehetünk kacsapecsenyét, mert Maja nem hinné el, hogy a tányérunkon nem Kázmér illatozik, vagy Izabell.
