Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)
1976-11-29 / 284. szám, hétfő
A Kis-Duna partján című sorozatból: A múlt ISzél Ferenc felvétele) Cuth János: VÁLTOZÓ MOTÍVUMOK Negyven évesnek tetszett, de lehetett éppenséggel ötszáz is. Egyetlen fehér, tógaszerű le- bemyeget viselt, méhei és kecskéi között atyáskodott. A tisztességes embert visszatántorította tanyájától a virágok és gyümölcsfák bujasága. Már oly rég elszokott arról a környékről még a kandi és okvetlenkedő népség is. — Rick! Jó lenne sok pénzt szerezni — hallotta a férfi. — Rengeteg pénzt — mondta a Rick nevezetű. — Rengeteget, csak hogyan? — Mindegy, csak rengeteg pénz legyen. — Az emberek már mindent kipróbáltak. — Nem is dőlnek be már senkinek. — Pénz nélkül egy köpetett sem ér az egész. — Az biztos, hogy egy köpetet se. A férfi átküzdötte magát a növények labirintusán, a hangok irányába. — Szemfülesünk akadt... — észlelte az egyik suhanc. — Mi mást akarnánk, mint minden e világra való ember — mondta a másik suhanc — Nem az embert körülvevő világ akar botor módon megváltozni fiaim, mégis... ha már így van, fogadjátok el a pénzemet, a halálnak magamon kívül egyébbel nem tartozom — szólt a íérfi. A két suhanc rövid habozás után összekacsintott, és a férfi után eredt. Kötésig gázoltak a kusza zöldben, egy szőlővel befuttatott kalyiba felé. A férfi bevezette őket otthonába, ahol néhány hántolatlan nyírfagallyból összerótt alkalmatosság barátságban megfért egy-egy lélekkel kifaragott fatárgy mellett. A lócára és a székre báránybunda volt terítve, a polcokon és a falak mentén glédában álltak a csuprok, szilkék és agyagkorsók. A férfi megnyitott egy oldalajtót, és egy szüreti vásári képekkel ékített csiricsáré koporsót vonszolt elé. — Kissé megkopott — 6zerénykedett a férfi. — öt évig faragtam. — Résnyire elmozdította a koporsó fedelét, és legalább egy tucat, százasokból álló paklit szedett elő. A suhancok egymás ingét markolászták. — Vigyétek fiaim ... A suhancok, egymás lábát tiporva, mámoros elragadtatással gyömöszölték ingükbe a pénzt. Ügy fürkésztek előre-hátra, amíg át nem vágták magukat a íérfi paradicsomán, mintha lopott zsákmányt mentenének. — Akár mézet is vihettek... Meg gyümölcsöt ... Fiaim! A suhancok nyomában kiveszett fű, fa, virág. A férfi makacs hittel túrta a földet. — Addig fáradozom érettük, mígnem ellenségükké vedlek — mondta. — Televénnyel engesztelte a keletkezett irtvány talaját, a magok mégsem fogantak meg benne. Látva, hogy zsenge facsemetéi is inkább választják a kipusztulást, ahelyett, hogy gyökeret eresztenének a talajba, a férfi sudár, terebélyes gyümölcsfákat ültetett ét gyökerestül: kérgük lehámlott, férgek és szu- hok martalékává váltak, s a férfi értetlenül gu- vadozó szemei előtt hullott forgáccsá valameray- nyi fa. A magok és a facsemeték végül is megfogantak, ám az irtvány talajából fekete, műanvag- szerű, fémes fényű növények sarjadtak. A férfi, a természet hétpróbás bajnoka, szeppent Tamássá vált. Csak az idegenek ágálása akadályozta meg. hogy ásót. kapát ne ragadjon. — Pompás, nemes fajták; csodás termést hoznak majd — biztatták. Két hivatlan ficsur útja yezetett a furcsa ültetvényen keresztül. Fekete ruhában, vakító ingben haladtak el a férfi szeme előtt, aki a fűben heverve pótolta elfecsérelt energiáját, a napból és a levegőből. Nem láthatták egymást, olyany- nyira más-más tartományban műkőitek érzékszerveik. A két kifogástalan ficsur beszimatolt a kalyibába, majd besurrantak, és cimboráik históriái nyomán előcibáltált a mélyedésből a koporsót. Lerúgták a fedelét. Ott voltak a pénz- kötegek, társaságukban sok-sok színpompás prospektus és reklámcédula. A ficsurok háborítatlanul összerámolták a prédát, és elviharzottak a nyomukban egyre szélesedő irtványon. — Mert mi haszna a sok* kóser cucc, ha nincs hozzá pénz — mondta a Hans nevezetű. — Egyik a másik nélkül köpetet se ér — mondta a Tamás nevezetű. A férfi váltig fitymálta a kocka, gúla és egyéb, mesterkélt alakzatú gyümölcsöket, amelyek az irtvány növényein termettek. Az idegenek viszont hangosan ropogtatták a gyümölcsöket. Addig csámcsogtak, addig forgatták szemüket, mígnem a férfi viszodyogva beleharapott egy henger alakú gyümölcsbe. Olyan ízt érzett, mint a szájában összefutott nyál íze volt, mikor észrevette, hogy eltűnt a koporsója. Akkor azt mondta: — Régente szárazbabot tartottam a koporsóban, de újabban már csak a papírpénz birtokolta benne a helyet... Lelkemre, szándékom volt, hogy bugyorba kötőm az évszázadok során felgyülemlett papírhulladékot, papírpénzt, és a rongyszedőnek vagy a papírbegyűjtőnek adom... ilyenformán azonban azt hitettem el magammal, hogy valaki szeplőtlen törekvésből rendet rakott nálam ..., akit ugyancsak lenyűgözhettek a kedélyes faragványok, ha elcsente a használt koporsómat. — Kiköpte a gyümölcsöt. Tüzetesebben végigmustrálta a soha nem látott növényeket: tetveik és férgek szipolvozták ... Megintcsak idegeinek adtak jótanácsot és a mérgeket, amelyekkel permetezni kellett volna. A férfi kivágta a félrenemesedett növényeket. Kitartó, bizonyítani vágyó szorgoskodása mellett eszébe sem ötlött, hogy új koporsót tákoljon magának. A jószándékú intelmek eilenére is, maradi módon csak gyümölcsfát, sóskát és virágokat szándékozott ültetni az ajánlott és oly termékeny lottófa helyett, amely apró zsetonokat érlel, lapjain olvasható forradások formájában valamennyi lottószám, amelyeket tetszés szerint meg lehet játszani... Ennélfogva nem láthatta azt a két urat sem, akik kockás öltönyt viseltek, gyémánt nyakkendőtűt és gyűrűket, hatalmas kövekkel. Rövid nyelű, masszív alpinista szerszámokkal voltak felszerelve. Széthasogatták a férfi fekhelyét, feltörték a pincéjét, egy barázdába folyatták a korsókban tárolt írót és mézet. Földúlták a kecskéje igénytelen kis szérűjét... Azt a két alakot sem láthatta, akik Rolls Royce kocsin érkeztek. Fémkereső detektorral pásztázták végig a férfi tanyáját, de csalódottan kellett odébbállniuk, pedig még a méhkaptárakat is körüljárták. A férfi zokszó nélkül eltüntette a dúlás nyomait. Egy hozzáférhető kis mellékhelyiséget ácsolt, ott helyezte el az aludtejet és aszaltszilvát, hogy bárki keresés nélkül ráakadhasson. Csupán az idegenek által taposott irtvány aggasztotta. Gyakorta állt ott, és egyre azon tűnődött, miként lehetne visszahódítani a talajt. Az idegen kincskeresők elmaradtak, a rebesgetett kincsek halmazaiból mitsem találtak. Azután már csak egyetlen egyszer találkozott vendégeivel a férfi. Legalábbis a két suhanc koporsóját megismerte. Utánuk következett a többi; hosszú koporsókaraván. — Vesztegettem igazgyöngeimet, de elgolyózták. Csak a pénzem kelt el, no meg a koporsóm — motyogta a férfi. A férfi legendája szertefoszlott — elvétve hallani még az általa birtokolt töméntelen aranyról, gyémántról — pedig még él. Láthatatlan, mivel az idegenek látószöge eltájolódott, képtelenek a feledésbe ment embert felfedezni a szél, egy szikla és egy vízesés gyújtópontjában, amikor az tán épp koporsóját cégérezi fel az elkerülhetetlen vég és az engesztelhetetlen gyász motívumaival. SZAKONY1 KÁROLY: Két groteszk Diszkréten A felügyelő — természetesen civilben — benyitott a vendéglőbe. Barátságos helyiség volt, bolthajtásos, kicsiny, meghitt. A, falát sárgára marta a nikotin, a rézfogasokon nádkeretbe csiptetett újságok lafogtak, itt-ott egy-egy vidám sörplakát; az asztalokon kockás abroszok, söralátétek, réz hamutartók. — Parancsol, uram? — kérdezte a vendéglős mély men- hajlással a csillogó pult mögött. A pohárállvány hátsó 'a- la tükörből volt, a felüau^W megnézte magát benne a m- harak között. Kicsit igazított a kalapján, aztán intett, hogy nem kér semmit. Csak egy parányi fejbiccentés volt, egy szemvillanás, de a vendéglős megértette, hogy nem kell kérdezősködni. Nem kell, vagy nem lehet? — valahogy így. Rákönyökölt a pultra és türelmesen nézte, hogy a felügyelő végigjárja a falak mentét, benéz a sarkokba, a köpőcsészékbe, a biliárdasztal alá, felhajtogatja az abroszok szélét, bekukkant a konyhába, a telefonfülkébe, a jégszekrénybe. Egyetlen vendég sem volt a helyiségben, délelőtt 10 óra felé fárt — holt Idő. A felügyelő megállt a terem közepén, s miközben a zsebében kutatott cigaretta után, fejét hátravetette, s a mennyezetet is megvizsgálta alaposan. Felsőtestét ringatva, ciccegve rágyújtott. A vendéglős nem adott tüzet, tudta, hogy az illetlenség, a felügyelő félreértheti a mozdulatot. — Történt valami mostanában? — kérdezte a vendéglős. A felügyelő ránézett, aztán megingatta a fejét, de mindjárt — lustán — el is fordult, ffél keze a zsebben, ta Ián a revolverén!} és sandán bepillantott a söntéspult mögé. — Hát, igen mondta a vendéglős, kinézett az utcára, a napfénybe, a járdaszegély- re, a sarokra, hátha felbukkan egy vendég. A sör jegel- vr a pult fényesre szidoloz- v n padló szépen felseperve. C >■: vendég nincs sehol. — llmm-ümmmm-hümm — d ’nw/ögte a felügyelő. A cigaretta hamuját gondosan az egyik réz hamutartóba szórta. Fbben a pillanatban valami átütötte az ablak üvegét, dörrenés hallatszott; a felügyelő felkapta a fefét. Csodálkozva megfordult, bámulta a szilánkokra zúzódott ablaküveget, majd a mellkasára tekintett; állát egészen leszorította, hogy jól lássa a mellét. Nem hitt a szemének, a szíve tájékára nyúlt, aztán tenyerét hirtelen a bordái fölé szorította. Kezét el sem vette többé, hogy megnézze, véresek-e ujjai, tudta, hogy bizony véresek. Ehelyett a vendéglősre lesett és restell- kedve elmosolyodott. — Csak a biztonságot ellenőriztem —, mondta. Tenyerét egyre a mellére szorítva a pulthoz lépett, a kendővel borított kosárkából kivett egy szépen pirult sóskiflit, kicsit feltartotta, aztán kedélyesen leharapta a csücskét. A vendéglős is úgy tett, (vagyis: helyeslően bólintott} mintha nem történt volna semmi. Régi vicc Volt egyszer egy fiatalember. Nagyon el volt keseredve, kiment a Városligetbe, kiválasztott egy jó erős faágat, elővett egy jókora kötelet és éppen fel akarta akasztani magát, amikor arra ment egy öregember, meglátta, s így szólt: — Fiatalember! Én ts voltam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kiválasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy jókora kötelet és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra jött egy öregember, meglátott és azt mondta: — Fiatalember! Én is voltam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kiválasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy jókora kötelet és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra főtt egy öregember, meglátott és azt mondta: — Fiatalember! Én ts voltam fiatalember, én is nagyon el voltam keseredve, én is kijöttem a Városligetbe, kiválasztottam egy jó erős faágat, elővettem egy fókora kötelet és éppen fel akartam magam akasztani, amikor arra főtt egy öregember, meglátott és... — Idefigyeljen, öregem — mondta vésztjóslóan a fiatalember. — Hagyjuk ezt a dumát, jó? Hová akar ezzel kilyukadni? — Várja meg, amíg befejezem — mondta sértődötten az öregember. — Befejezi? — kérdezte röhögve a fiatalember. — Soha nem fogja befejezni. Ez a mese olyan, hogy nem lehet befejezni. — Gondolja? — kérdezte megszeppenve az öregember. — Hát akkor ... — Hát akkor — mondta a fiatalember —, menjen szépen a dolgára és örüljön neki, hogy megúszta. — Azzal felmászott a padra, nyakát szépen a kötélbe dugta és elrúgta magát. Meg se nyekkent. Az öregember meg továbbsétált fejcsóválva és töprengve, és azt hitte, hogy ő csakugyan megúszta. MILAN KRAUS: Kövek Merevvé lesz arcom s eláll lélegzetem. Kövek! Mily régen is ostoroz titeket a zápor s nyaldosnak az eltűnő évek szelei. Kifröccsent vén forrón benneteket a Föld — díszítsétek az egyhangú világot —, gondolta-e, hogy elnémultok egyszer, s lesztek anyagi csönd, hűvösség és észrevétlenség. Játszottatok izzó színekben, sugaraz- tatok meleget, ömöltetek hullámzóan szerteszét. És íme, ma — tengernyi csönd. Vagytok fukar és szűkszavú, megkövült könyve a kozmosz történelmének. Hozzáférhetet- lenséggel lepecsételtek. Az idő sokkantjai. Az ellenszegülés tornyai. Kövek, kövek! Valahol a világon szeret az ember. De mit is tudtok ti a szerétéiről. Valahol a világon szenved az ember. De mit is tudtok ti a szenvedésről. Hatalmasan mély az érzéketlenségetek. S titokzatos jelenvalósága nemléteteknek. Bensőtök mélyeiben közömbösség trónol. Faragj, szobrász, faragj — és elfogadjuk ml formáidat. Üss, csákány, üss — és mi lábad elé hullunk, ezer darabokban. Nőj, ember, nőj — és megformázzuk mi homlokod, sírkőként a te hantodon. S kőajkak suttognak majd a vak ürességbe. KULCSÁR FERENC fordítása 1976. XI. 29.
