Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)

1976-11-23 / 279. szám, kedd

Szélsőségek között Jegyzetek a belgrádi színházi fesztiválról HAJNALTÓL HAJNALIG (szovjet) A betolakodó civilizációtól pusztulásra, éhhalálra Ítélt földjéről elűzött afrikai törzs maradék tagjai, az ik-ek az es­ti tűz mellett kövek és ősi szer­számok ritmuskíséretével, dú­dolva álomba ringatják magu­kat ... Desdeinona húscafattá formátlanodott, mezítelen teste élettelenül hanyatlik alá egy paravánról... Izlandi eszkimók szíves orrösszedürgöléssel iid- vözlik a barátot, a vendeget... Udvartartásával Claudius és Gertrúd óriási szőnyeghálóban vergődik ... Két zongora, szak- szol'onok, fuvolák és kórus ger­jesztett zenekíséretével hatal­mas papírmasé mozdony gördül koreografált mozgás-illusztrá- ció mellett, hihetetlen lassúság­gal a színpad hátterében ... A bűnös asszonyról letépik a zsákruhát, csupaszon kényszerí­tik templomi vezeklésre... A Hyde-park Speaker’s Cornerjén a szónok kábítószeres mámor­ban toboroz híveket... Egy em­ber zsákba varrva, csigán nyúj­tózva vergődik néma kínzója inkvizíciós mesterkedéseitől __ Ru gbyjátékosok gimnasztikái gyakorlatok közepette a közön­ség közé rúgják a labdát... Uncle Sam eólvaiábakon pénzt és áldást oszt a választási kam­pány támogatására ... Képek, emlékek, villanások egy színházi fesztiválról, a Nemzetek Színháza második, belgrádi találkozójáról, amely ezúttal a BITEF-fel ( a tizedik belgrádi nemzetközi színházi fesztivállal) párhuzamosan, vagy inkább azzal elegyítve került megrendezésre. Más képeket, emlékeket, az említetteknél még bizarrabba- kat is sorolhatnék hosszan, mint ahogy végtelenül hosszú­nak tetszett maga a húsznapos bemutatósorozat. Akármint for­gatom, rendezem is azonban a fesztivál-kaleidoszkóp tarka üvegcserepeit, az összhatás el­szomorító és nyugtalanító. Merre halad a mai színház, hogyan tölti be társadalmi fel­adatát? Megtalálta-e korunkban sajátos szerepét? Ilyen és ha­sonló kérdések merülnek föl az emberben, míg érdeklődve, vagy untkozva, sokszor bosszan­kodva ül a nézőtéren. De vajon egyáltalán válaszolhatunk-e a Belgrádban látottak alapján e kérdésekre tárgyilagosan? Bizonyos, hogy a szervezők Jelkiismeretesen és felelőséggel válogattak az elmúlt éveknek a világban játszott előadásai kö­zött, ám nyilvánvaló: anyagi és más nehézségek végül is nem tették lehetővé minden értékes mű és előadás belgrádi vendég­játékát. Sőt művészeten kívüli megfontolások olykor éppen­séggel jelentéktelen vagy ér­téktelen produkciókat hoztak a Jugoszláv fővárosba. különösen akkor szembetűnő a hanyatlás, ha a találkozót a tavalyi varsói fesztivállal ha­sonlítjuk össze. Olyan felfedező értékű, magas színvonalú, stí­lusteremtő színházi élményt, mint akkor Peter Stein, Giorgio Strehler és Kazimierz Dejmek rendezései nyújtottak, ezúttal csak Jurij Ljubimovtól kaptunk. A Hamletról, a Csendesek a hajnalokról és a Tíz nap... -ról is megjegyzendő azonban, hogy eze<k több éves előadások, akár­csak a fesztivál többi színvona­lasabb bemutatója — Samuel Beckett maga rendezte Godot- Ja, Victor Garcia Dívinas Pa­labras-a és Patrice Chéreau Dis­putája. Varsó még azzal is fölényben volt Belgráddal szemben, hogy a lengyelek kitűnő hazai elő­adásokat is kínáltuk a fesztivál vendégeinek, míg a jugoszlávok nem tudtak olyan saját produk­ciót műsorra' tűzni, amelyet valamely külföldi fesztiválra benevezhettek volna. Tizenkilenc előadásból a ti­zenkét legérdekesebbet láttam; voltam néhányszor igazi szín­házteremben is, máskor Torna- csarnokba, filmgyári stúdióba, edzőterembe és télig kész fő­iskolai oktató helyiségbe kalau­zoltak a vendéglátók. A műso­ron klasszikusok, adaptációk, történelmi drámák és doku­mentumjátékok szerepeltek: a hagyományos színház, dialógu­sokkal és kidolgozott szituá­ciókkal, szinte teljesen hiány­zott a programból. Olyannyira, hogy a Godot-ra várva tradi­cionális drámának és rendezés­nek hatott ebben a mezőnyben. így a már említett két bárom estét kivéve nem annyira a színházi élmény ragadt meg em­lékezetemben, hanem inkább néhány szélsőség. Ezekkel le­het. hűségesebb kép adható a belgrádi fesztiválról, mint egy- egy bemutató részletes tárgya­lásával. A leghitelesebb rendezésnek nyilvánvalóan Beckett Codotja tekinthető a szerző saját szín- revitelébeu. Kitűnő színészek a lehető legegyszerűbben, betart­va a szövegben is található szerzői instrukciókat, a néző képzeletére bízzák a gondola­tok és személyek behelyettesí­tését — sőt mimlm inkább óv­nának attól, hogy konkrét és állandó értelmezést alkalmaz­zunk: játékot teremtenek és ru­galmasságot várnak a nézőtől. A legmegrendítőbb hatású Pe­ter Zadek Othollöja volt. A színházat a szünetben a közön­ség kétharmada elhagyta. Akik azonban végignéztük ezt a pro­vokatív, nyíltan anarchista, végső következtésében emberte­len produkciót, nem tudtunk Szabadulni tőle. A King Kong Othello, a hústömsggé szétom- ló Desdemona, „a csínytevő- ördög Jágó, a bohóc Rodrigó, a snájdig Cassio és az érzéki Emília gigantikus kegyetlensé- gü pankrációs küzdelme utál- kozást és mélységes lehangolt- ságot kelt. De Zadek éppen ezt akarja; megmutatni, mint vet­kőzik ki az ember önmagából, ha szenvedélyei felszínre hoz­zák benne az állati reakciókat. A cirkuszi környezet megterem­tésében, a szöveg teljes, csak néhány részletében módosított felhasználásában, a jellemvoná­sok végletes- feszi! ettségében, a mai utalások alkalmazásában nagyon következetes és pontról pontra átgondolt. Nem lehet elfogadni, elhinni, hogy az em­ber ennyire kiszolgáltatott a legaljasabb ösztönöknek — de nem is lehet egyszerű legyin­téssel napirendre térni a ren­dezés fölött. Ez nem szemfényvesztés, mint a római Teatro Clvb kétszemé­lyes mutatványa, a fesztivál legnagyobb blöffje, a Zsák. Egy zsákba varrt ember kínlódását, gyötrődését nézhettük, artlku- látlan hangjait és infantilis szö­vegeit hallgatgattuk egy órán keresztül. Kínzója mesterkedé­sei ellenére lassan kibújt fog­ságából, de aztán önszántából újra magára vállalta a nyomor- gattatást. Állítólag azért, mert még mindig jobb a „zsákban“, mint a külvilágban, ahol ma­gunk kínzásával kell fenntarta­nunk magunkat. Ennél szelídebb szemfény­vesztés a New York i Mabou Mines társulat A Szent és a rög­bijátékosok című produkciója, ' amely egy koreografált torna­gyakorlat formájában állítólag a közösségi szellem kialakításá­ról és elfajulásáról szól. ám en­nek nvomát is nehéz volt fel­fedezni a nagy felvonulással és sok rekvizilummal a sportcsar­nokban előadott 50 perces spektákulumban. Fütyülés és közbekiáltások — senki sem tudta megmagyarázni, mitől van nemzetközi hírneve ennek a színháztól távol, álló produk­ciónak. Igazi, vérbö latin színházzal szolgált viszont .a barcelonai Nuria Espert társulat, amely Viktor Garcia e>presszionista ihletésű, komor szenvedélyektől izzó rendezésében Rámon Valié Incián Divinas Paiabras (Isteni szavak) című drámáját adta elő. A családi konfliktust tár­sadalmi, közöségi tragédiává ki­szélesítő mű szélsőséges szituá­ciói a mi érzelmi világunk és kifejezéseink számára kissé idegennek hatnak, de a társu­lat névadó igazgatójának, a nagyszerű színésznőnek, Nuria Espertnek a játéka a fesztivál egyik kimagasló művészi telje­sítménye volt. A legkellemesebb órát a reyk- javiki Nemzeti Színház szerez­te; az Inuk az eszkimók ősi kultúráját és annak a civili­zációs ártalmak következtében megindult romlását mutatta be. Egyszerűség a játékban, hite­lesség a tradíciók bemutatásá­ban, báj a mozgásban, beszéd­ben, táncban és némi bizonyta­lanság az átkos modernizálódás bemutatásában — ennyi, se több, se kevesebb elegendő volt a különlegesen érdekes óra kitöltésére. Csalódást okozott viszont Pe-, ter Brook Nemzetközi Színházi Kutatóközpontjának bemutatója, az Ikek. Témája — egy afrikai törzs kihalása — és célzata ha­sonlít az Inukhoz, feldolgozása a nemzetközi társulat segítségé­vel azonban sokkal inkább do- kumentalista jellegű, mint az iz­landiaké. Sok részletszépsége ellenére csak az eredeti hely­színen készült filmmel együtt volt igazán érdekes. A Szent- ivánéji álom és a Lear király Peter Brookjától többet vagy legalábbis mást vártunk. A legkülönösebb bemutató a londoni Joint Stock színház The Speakers című előadása volt, amely a Hyde-park szőnokjait mutatta be változatos típusok­ban, és ennek a sajátos intéz­ménynek a mai funkcióját vizs­gálta az eredeti helyszín repro­dukálásával egy filmstúdióban. A szimultán szónoKlatok követ­keztében ez a látványosság ke­véssé volt élvezhető, akárcsak Robert Wilson és Philip Glass méltán világhírű ötórás mozgás­művészeti opera kompozíciója, az Einstein a strandon, amely­hez nem találtak technikailag megfelelően felszerelt színházat Belgrádban — ezért a fesztivál közönsége csak a produkció kétharmadát láthatta. ígv is egy új műfaj rendkívül hatásos szü­letéséből kaptunk ízelítőt. A legjobb sajtót a moszkvai Taganka színház kapta. Méltán. Előadásaik a fesztivál legna­gyobb pozitívumai közé tartoz­tak. összefoglaló helyett: az utol­só estén, a fesztivál műsorán kívül a Jugoszláviában vendég­szereplő New York i Bread and Papét társulat ember nagyságú bábukkal játszott A j?hér ló című összeállítását láttuk. A műsor már csak nyomokban mutatja a korábban nagyszerű együttes sajátos humor- és ér­zelemvilágát, de így is nagy él­vezetet szerzett a szakmai és diákközönségnek. A színészek elnevezésének és hivatásának (Kenyér és Bábu) megfelelően kenyeret osztottak a közönség körében. Kenyeret, de sót nem. Erről önkéntelenül is az jutott az eszembe: kenyeret, szellemi táplálékot kaptunk vegyest ezen a fesztiválon , de sót krveset. BAKTA ANDRÁS Ez az új szovjet film köz­vetve Gavriil Jegjazarov koráb­bi alkotásához, az Égő hó cí- műhöz kapcsolódik. A második világháború frontjain a szov­jet emberek egész nemzedéké­nek magatartása, arculata for­málódott. Az alkotók a Hajnal­tól hajnalig című filmben a második világháború, az Égő hó egyik szovjet katonájának sorsát követik nyomon. A cselekmény harminc évvel a háború után játszódik. A vásznon Fjodor Rozsnovot, egy Urál-vidéki kolhoz gépesítőjét látjuk. Dolgos hétköznapjait éli. Két felnőtt lánya van, jó férj és gondos családapa, a kolhozban szinte nélkülözhe­tetlen. Éles látású, nemes lel­kű ember. Megszokott életrit­musát azonban váratlan hír szakítja meg: egykori bajtársai találkozóra hívják. Az esemény kizökkenti őt hétköznapjaiból. Képzeletében felidéződik a múlt, emlékezik, konfrontál, az eseményeket újraértékeli. Milyenek lesznek a volt har­costársak, akiket évek, évtize­dek óta nem látott? S milye­nek voltak azok, akiket már soha meg sem lát? Hogyan él­nek a többiek, milyen lesz a viszontlátás, a múlt megidézé- •se? A román filmművészek gyakran merítenek témát nem­zeti történelmükből. A letűnt századok eseményei legtöbb­ször azonban csak háttérként szolgálnak a filmben, vagy va­lamilyen romantikus történet keretét adják. Ez a megállapí­tás bizonyos mértékben a Sze­relem és ármány című filmre is vonatkozik. Mircea Drágán alkotásának hőse nem költött, hanem törté­nelmi személyiség: III. Nagy István, aki az 1457—1504-es években uralkodott Moldová- ban. (Annyit feltétlenül tudni kell róla, hogy kitartó ellenál­lást fejtett ki a török hódítók­kal szemben. Győztes csatái megerősítették Moldova függet­lenségét és egy időre meggá­tolták a törökök terjeszkedé­sét. Uralkodása nagymértékben hozzájárult az ország gazdasá­gi, kulturális és katonai fejlő­déséhez. ) Az alkotók a XV. századot rendkívül színesen ábrázolják; együtt van ebben az alkotás­ban minden, ami a romantikus történelmi filmhez nélkülözhe­tetlen: szenvedélyes nagy sze­Ezek a kérdések vetődnek fel a film hősében, s általa ugyanezeket felteszik a mű al­kotói is és Fjodor Rozsnov portréját megrajzolva, választ is adnak rájuk. Az alkotásban a hős emlékképeiben megjele­nik a háború egy-egy mozza­nata is, a rendező az idősíkok megbontásával idézi fel a múl­tat. Célja tehát az emlékezés, de nem azt mondia el, mi­lyen volt a háború, hanem mit érzett az ember. Legfőbb érdeme a rendező­nek, hogy a film központi alakját elmélyülten ábrázolta, nem rekedt meg a felszínen, hanem sokszínűén .és árnyal­tan rajzolta meg portréját. A hőst nemcsak napjainkban, ha­nem a második világháború eseményeinek sodrában is lát­tatja, így a film végén valóban úgy érezzük, hogy Fjodor Rozsnovot sikerült megismer­nünk erényeivel és hibáival együtt. Alakjának életre kelté­se komoly erőpróbát jelentett Nyikolaj Pasztufiov számára. S hogy a szereppel sikeresen birkózott meg, azt a szovjet filmek össz-szövetségi feszti­válján (Frunzeban) kapott leg­jobb férfialakítás díja is tanú­sítja. relmek, cselszövések, ádáz har­cok, dicső győzelmek. A vász­non feltárul előttünk a törté­nelmi korszak a maga ellent­mondásaival és konfliktusaival, de az alkotók felvonultatják a romantikus kalandfilm kellé­keit is. így próbálták a törté­nelmet vonzóbbá, látványosab­bá tenni, s bár az eseménye­ket igyekeztek híven követni, némi engedményeket mégis­csak tettek, hogy a történetből szórakoztató közönségfilm ke­rekedjen. A kétféle műfaj elemeit és szabályait meglehetősen sze­rencsésen sikerült ötvözniük. Filmjük érdekes, főleg azért, mert a román nép XV. századi történelme az átlagnéző szá­mára nemigen ismert. Aki azonban igazán kíváncsi erre a korra, s egyet mást meg akar tudni a történelmi össze­függésekből is, célszerűbb, ha a történelemkönyvet lapozza fel, mert a Szerelem és ár­mány című film nem fogja ki­elégíteni igényeit. A kosztü­mös kalandfilmek kedvelőinek elvárásait viszont annál in­kább. —z/m— Szerelmi jelenet a román filmből Taganka színház: Csendesek a hajnalok; rendező Jurij Ljubimov A Hajnaltól hajnalig című szovjet' jilm egyik harci jelenete SZERELEM ÉS ÄRMÄNY (román) ÜJ fiL MEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents