Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)
1976-11-22 / 278. szám, hétfő
Élvezettel forgattam a napokban a Magyar szólások és közmondások című vaskos kötetet és gyönyörködtem népünk ízes szellemességében, játékos bölcsességében és költői képzet- társításaiban. A mondások tömege megannyi brilliáns értelemszikra, mesteri hasonlatteremtés, melyekben az egyszerű emberek magas szinten általánosították és elvonatkoztatták élettapasztalataikat, s egyetemes igazságokat fejeztek ki általuk. íme, a született és természetes filozófus, maga a nép... — örvendeztem a könyv lapjait böngészve, amíg a következő mondáshoz nem értem: „Ahogy esik, úgy puffan“. Szövegjelentése tehát: aki nagyot esik, nagyobbat puffan, magasról esve ugyancsak nagyobbat puffan, míg aki kisebbet esik, halkabban puffan. Nem mindig tiltakoztam gondolatban azonnal, a Nemzeti Rank előtt ez nem érvényes! S a fe- szenszki utca sarkán még inkább nem állja meg a helyét! „A nép nem tévedhet“ szálltam vitába önmagammal, „ha a nép azt mondja, hpgy úgy puffan, akkor arra mérget vehetsz, hogy valóban úgy puffan!... Valami rosszindulatú csökönyösség vagy meddő unalom késztet az ellenkezésre, eredménytelenül!“ „A Nemzeti Bank előtt nincs úgy“ erősködtem igazam tudatában magammal szemben“, ott és a Jeszenszki utca sarkán bárhogy esik valaki, nem puffan! .. ,,Akkor az egyedi eset és kivétel, amely megerősíti a szabályt!... „Ebben aztán kiegyeztem önmagammal ... Reggelenként, hosszú idő óta a Luxor kávéházban, egy utcára néző ablaknál dolgozom. Az asztal mellett ülve éppen a Nemzeti Bank elé látok, pontosabban a méltóságos épület melletti sarokra, a neonvilágítás sárga-kék oszlopára, mely mellett egyáltalán nem puffannak az emberek. Legalábbis az én számomra semmiképp nem puffannak, félrelépve, megbotolva némán zuhannak el, nem hallom Jajszavukat. .. Miért esnek el?... kérdezhetnék riadtan, valami új hóbortf, az utcán hásraesni, micsoda rejtélyes eset?... Vagy talán ugratni tetszik minket? ... Sajnos nem, állításom megfelel a valóságnak: a jelzett sarkon, a közlekedési rendőr szeme láttára zuhannak földre vagy legalább térdre esnek a járókelők, örülhet az a szerencsés, aki csupán megtántorodik és saját bokájába rúg! Ha a sajnálatos jelenséget tudományos módszerrel akarjuk elemezni, okait kutassuk először. Az ősokok akkor kezdődtek, qmikor a Nemzeti Bank előtti járda testébe kábeleket fektettek le. Légkalapáccsal feltörték a betonréteget, árkot ástak és belefektették a kábeleket, aztán betemették az árkot ás újra lebetonozták. Pontosabban: kifoltozták a járda sima Duba Gyula Ahogy esik, úgy puffan ? (LINGVISZTI —SZOCIO—PSZICHO— PATOLÓGIAI ÉRTEKEZÉS ) testén a hosszú keskeny hasadást. Érdesfel ül-etű, teknőszerű forradás maradt utána, a szélei kissé mélyebben, homorúan ba- rázdaszerűen folytak össze a járdaszinttel. A munkálatok után olyan maradt a betonfelület, mintha tektonikus eredetű belső erők okoztak volna rajta alattomos gyűrődéseket, így keletkezett a rosszindulatú dudor, melybeu megbotlanak az emberek és karjukat a levegőbe dobva, a semmibe kapva földre zuhannak Szociológiai kutatásokat kezdtem végezni, ahogy a jelenségre felfigyeltem, és egyéni statisztikai módszeremmel megállapítottam, hogy a rosszindulatú gyűrődés legkönnyebben lefekteti: az ormótlan magas sarkú és vastag talpú cipőt hordó divathölgyeket, a termetes, pontosabban kövér háziasszonyokat és az amúgy is botorkáló léptű öregeket. Esésmódjuk különböző, meglehetősen egyéni. A zomökcipős divathölgyek apró és mégis nehézkes léptekkel közelednek a végzetes sarok felé, mintha szorítaná őket a böhöm cipő, maguk is tudják, hogy a járásuk lehetetlen, ezért kecsesen himbálóznak, zötyögésiiket ringatózva fékezik. A gyűrődés domború martjára lépve úgy vágódnak el, mint akiket villámcsapás ért. A levegőbe kapni sincs idejük, kézitáskájuk messzire repül. Megfigyeléseim szerint azonban ritkán kell őket felsegíteni a járdáról, rendszerint a szégyenkezéstől vörösen felugornak és rohanva tovább bukdácsolnak. A kövér háziasz- szonyok zuhanása félelmetes. Kivétel nélkül sietnek, egy vagy két megrakott, nehéz vá- sárlószalyort cipelnek és a kék-sárga villanyoszlop mellett a martra lépve először meginognak, aztán felhempered- nek. S tehetetlenül a földön maradnak, mintha lekaszálták volna őket. Rendszerint két embernek kell őket felsegíteni, de néha többnek, különben tehetetlenül tovább hevernek. S feltámogatva is bizonytalanul állnak, nehezen szedik a lélegzetet és még percek múlva is a baleset színhelyén ácsorognak, kisebb sokkot okoz náluk a zuhanás. A megtevmettebb hivatalnoknők tehetetlenségi erejük folytán gurulni is képesek. Egy különösen siető, molett kalapos hölgy arcával érintette a járdát, mint a napkeltéhez imádkozó muzulmán, s amikor feltámogatták őt, csodálkozva ingatta a fejét. Legszívszorítób- ban az öregek esnek el: szerencsétlenül és megadóan, mintha eggyé akarnának válni az anyafölddel (esetünkben: anya járdával). Férfiak jóval kevesebbet esnek, mint nők, gyakorlatilag csak megtántorodnak megrándul a bokájuk, vagy.maguk rúgnak bele, rövid ideig sántikálva tovább mennek és tekintetüket a járdára függesztve mindenfélét morognak. A gyerekek térdre rogynak és jobb kezükkel a járdára támaszkodnak, anyjuk vezette, kicsi pulyák elbotolva tehetetlenül vonszolják magukat. Bámészkodó turisták csoportosan dőlnek el a betondudorokon. Szorongó lelkek, akik minden léptükre riadtan vigyáznak, könnyebben átjutnak a veszélyes szakaszon az öntelt és elbizakodott döngő léptűek váratlanul összerogynak. Kóborkutyáknak nem esik bajuk, de az elkényeztetett szobapincsik és „fúzácsok“ elbotolnak és go- molyagként görögnek. Nem eshetnek hasra: mezíélábosok, levegőben járók és szellemek. Pszichológiai szempontból a jelenség demoralizáló hatása kétségtelen. Megfigyeléseim szerint, aki elesett a Nemzeti Bank előtt, az hoszabb időre bizonytalanná válik, életenergiái csorbát szenvednek, optimizmusa lelohad. Derekát vagy térdét tapogatja, ruháját porolva magával van elfoglalva zavartan álldogál és hosszan elmereng az élet furcsaságain. Nem siet tovább a feladatok felé. Egész lényét zavar és res- telkedés önti el: hát én csak ennyi vagyok? Esendő és tehetetlen? Bizonyára egész nap szórakozott marad, otthon a családja körében házsártos lesz, neurózist termel áru helyett. Némelyeket az esés any- nyira kétségbeejt és elkedvetlenít, hogy elveszítik életkedvüket és minden mindegy lesz nekik. Egy középkorú, nercbun- dás hölgy, miután a sarkon fel- lámogatták őt, néhány lépés után, nyilvánvalóan mély megrendülésében — újra elesett, bágyadtan tiltakozott, hogy felemeljék, csődület támadt körülötte, rendőrt kellett hívni az esethez, végül a tűzoltók szedték őt fel a járdáról. Az elemzett társadalmi jelenség még két lélektani megfigyelésre ad lehetőséget. Az egyik megfigyelés magvára így kérdezhetünk- hogyan lehetséges, yhogy józan életű és megfontolt, felnőtt emberek egyszerre csak úgy fel bukfenceznek, felhemperednek? Válaszunk egyértelmű az emberiség döntő többsége olyan hiedelemben éli le életét, hogy a. betonjárda felszíne sima, egyenes és görcstelen. Ezért nem néznek a lábuk elé, vaktában lépnek, hisznek a járdában. A váratlanság okozaa esésüket: egészen váratlan«] csuklik ki a bokájuk, minden előzetes figyelmeztetés nélkül nyilall derekukba a fájdalom és billennek ki egyensúlyhelyzetükből, és váratlanul nem talál fogódzót kétségbeesetten kapkodó kezük. Tehát: a Járda rosszindulatú, ferde hajlama számukra váratlanul mutatkozik Ha felkészülhetnének rá, nem esnének el. Térdrogyásuk tehát bizalmuk következménye. A másik lélektani megfigyelés: az emberek közömbösek. A pórul járthoz legközelebb levők ugyan segítenek neki feltápász- kodni, de a többi járókelő alig néz oda: „megesik, ma veled, holnap velem“ gondolják bizonnyal és sietnek tovább ... Patológiainak mondható már- már az a lelkiállapot, melyben néha az utcán zajló eseményeket figyelem. Nem tudok dolgozni, megbűvölve bámulom az utcasarkot a Bank előtt és közben szorongok, félek és iszonyodom. Az emberi sors szelének metsző hidege legyez állandóan. A járókelők mit sem sejtve, tömegesen áramlanak a veszély felé, gyanútlanok. Csak én tudom egyedül, hogy mi vár rájuk, előre tudom. Olyan érzés ez, mint az emberfeletti mindentudás érzete. A keserű jövő pillanat előérzete. Ki lesz a következő, ki hempereg? S ha valaki elesett, rezignáltan felsóhajtok: szegény, pedig olyan céltudatosan járt! Néha szeretnék lekiáltani az emberekhez. mérsékeltre intő, bölcs szavakat küldeni feléjük: lassabban, óvatosan több körültekintéssel járjatok a járdán, vigyázzatok! Lelki gyötrődésemet elszigeteltségem még csak növeli. Az autók és villamosok zaja felkúszik utánam a kávéházba, de az emberi sürgés-forgás neszeit elnyomja, a gépzaj elnyeli az emberi szót és jaj- kiáltást, s az emberek nem puffannak, némán esnek el. Mintha elszigetelt üvegbúrában hemperegnének, á ez már-már kísérteties. Kész vízió, hátborzongató rémlátomás. Mennek, zajt nem okoznak, elesnek, nem puffannak, bokájukba rúgnak de jajszavuk nincs, borzalom ... ! S én nézem őket és tétován motyogok: ez az élet, ez a maga a rettenetes, rága- dozó élet, esnek és nem puffannak. hangtalanul vonulnak a sorsok felé, ó egek.. Még imádkoztam is egyszer: karján kicsi gyermekével fiatal anya futott az autóbuszra; az egek meghallgatták rebegésemet, a sarkon átvergődött sértetlenül, nem esett el, egy özvegy háziasszony rogyott össze mellette, hála és dicsőség ... Lingvisztikái vonatkozásaiban azonban még nem merítettem ki a témát. Közismert, hogy a szó, a nyelvi jel szövegjelentésén túl átvitt, benső tartalmak és jelentések hordozója is. A megkérdőjelezett, népi mondás nemcsak azt jelenti, hogy aki nagyobbat esik, nagyobbat is puffan, hanem bölcs metaforaként olyan értelmet is hordoz, hogy legyen, ami lesz, mit bánom én, utánam az özönvíz, ahogy lesz, úgy lesz, minden mindegy .. . S itt derült ki, hogy a mondás nyelvi összefüggéseinek látszólagos ellentmondásait éppen kétségtelen igaza oldja meg: az emberek azért esnek el a végzetes utcasarkon — bár nem puffannak — mert derék beto- nozóink foltozómunkájukat végezve így gondolkozhattak: ahogy esik, úgy puffan! ... Mi hát az elemzett lingvisz- probléma megoldása végérvényesen? Meg kell javítani a járdát, hogy újra sima legyen vagy az emberek legyenek tudatában, hogy a betonjárda nem mindig egyenes! KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE *A kukorica születése Quetzalcóatl jent a kék egekben született. Jólelkű lévén elhatározta, hogy a tölték törzs tagjai között él majd. Alászállt a nárciszmezőkön túl, és ott fűből és fatörzsekből házat épített. Mikor a "loltékok királya meghalt, a toltékok, akik felfigyeltek Quetzalcóatl példás életére, elmentek érette, elvitték fővárosukba, ľulába, s kikiáltották főnöküknek és főpapjuknak. Üj hazájában látta, milyen szegénységben él népe, s mivelhogy nagyon szeretett volna segíteni rajta, éjszakánként kijárt a „Boszorkányok és csodavizek helye“ nevű dombra, ott imádkozott az istenekhez, hogy részesítsék új ismeretekben, amelyeket azután átadhat az övéinek, ekképpen emelve műveltségüket. Ennyi jóság láttán az istenek megtanították megmunkálni és kitermelni a zöld követ, a gránátot, tür- kiszt, korallt, aranyat, ezüstöt, a Quetzal dráaa tollait, a piros madár piros és az arany madár sárga tollazatát, valamint szépséges szöveteket szőni és meg is varrni. Ilyen ismeretek birtokában Quetzalcóatl négy szép házat épített: Veracruzl smaragdok bélelték; Quet- zolpétlutl korallból és fehér kagylóból épült belsejét drága, színes toliszőnyegek borították; saját háza gyönyörűen megmunkált aranyból volt; nem hiányzott „A böjt háza“ sem, feketére festett fából, ezt Inezahualcalnak hívták. A korábban szegény város most hatalmas kincseket birtokolt, hála páratlan vezetőjének; ám ő valami hasznosabbat kívánt az embereknek, akiket oly nagyon szeretett, valami értékesebbet és tartósabbat. E gondolattól ösztökélve, kérte az isteneket, vezessék be valamilyen más rejtelembe, amelyet méltó örökségül hagyhat a népre. Egy éjjel, amikor holdfényben fürdőit a város, Quetzalcóatl kint volt a dombon. Az erdőből a tavak vizének csobogása hallatszott, s alig hallhatóan surrogtak a madarak és csúszómászók. Quetzal cóaH békésen aludt. Almában virágzó rózsabokrokkal borított szép halmot látott, sebes patakot és a közelben valamit... Ez a „valami“ hangyaboly volt, sür-gő-jorgó lakókkal. Katonás sorokban jártak ki be, s titokzatos parancsokat adtak tovább a maguk nyelvén. Aztán egy ösvény végében feltűnt egy csoport, amely valami kincset cipelt: négy elefántcsont színű kis magot, amelyeket magtáraikban őrizgettek. Amikor Quetzalcóatl fel ébredt, egész teste égett, arca vörösre és sárgásra festődött. Ledörgölte forrásvízzel, s amint ment, mender gélt, különös ösvényeken bolyongva elérkezett egy helyre, ahol ráismert az álmában látott hangyabolyra, itt lassanként vörös hangyává változott, észrevétlenül bejérkőzötl a föld alatti házba, s így eljutott egészen a raktárakig, ahonnan magával hozott néhányat a csodálatos magvakból. Örömmel telve elrejtőzött, hogy később újra megjelenjen az övéi között, akiknek átadja a hangyáktól rabolt fehér magvakat. így fedte föl az embereknek az ég ajándékát, az isteni gabonát, a kukoricát, amely smaragd színű hullámokban énekli Mexikó fiainak az élet dalát. Jiínosházy György fordítása •Mexikói indián legenda
