Új Szó, 1976. október (29. évfolyam, 234-259. szám)
1976-10-04 / 236. szám, hétfő
itold Williams: A passzus meg a hazai lány Ahogy Masiza megfordult az ágyán, érezte, hogy mind a két válla belesajdul. Minden vasárnap reggel érezte, megint keményen dolgozott, egész héten. A fiú bele is fásult. Az ember hat napon át gürcöl azért a néhány fontért, egy nap pihenés, s megint elölről — nap mint nap, esztendőről esztendőre. Mindig ilyen gondolatok hemzsegtek az agyában, de ma reggel mindez a várakozás boldog izgalmával keveredett. A dolgok a legjobb úton haladtak egy kedvező fordulat felé, mert Masiza csütörtökön összetalálkozott Rebeccával. Masizát ugyan nem érdekelték a nők, különösen azóta nem, amióta feljött a városba, de Rebecca más eset. Rebecca nem városi lány. Az ország belsejéből jött ide ő is, Masiza falujának tájékáról. A lány még nem vett föl városi szokásokat. Masiza a lány egyszerű öltözetéből, egyenes, minden alakoskodást nélkülöző beszédéből, nyílt tekintetéből és félénk mozdulataiból látta, hogy ez az igazság. Masiza úgy érezte, otthon jár, amikor a lánnyal összefutott. Véletlen találkozás volt, s a lány, boldog izgalmában, hogy hazai fiút lát, vasárnapra, mikor a gazdái egész napos kirándulásra mennek, meghívta őt a házhoz, amelyben szolgál. Masiza boldogan fogadta a meghívást. Nagy szerencse az olyan férfinak, aki messze vetődött az otthonától, mint ő. Három esztendeje él már Fokvárosban, nő nélkül, s most itt van ez a romlatlan teremtés, az ő földjéről való. A fiú megemelte a fejét, átnézett a szoba túlsó oldalára. Fondi ágya üresen tátongott. Korán volt .még, s a szobatársnak semmi oka, hogy a napnak ebben az órájában fönt legyen, hacsak nem Maisle-t kísérte le a buszhoz, mert a lánynak nyolckor munkába kellett állnia. Szegény ördögök, mint ez a Fondi is, gondolta Masiza. Szeretőiket késő éjszaka kell becsempészniük a szállásukra, s ugyanígy vissza is, jókor reggel, amíg a felügyelő alszik — ha nem akar az ember hallgatáspénzt fizetni, márpedig Fondi fogadást kötött, hogy nála egyszer sem kerül erre sor. Ö bizony nem fogja hagyni, hogy mások az ő vérén hízzanak. Masiza éppen legszínesebb és legszélesebb nyakkendőjét csomózta, amikor Fondi betoppant. Fondi meglepődött, hogy Masizát ilyen szerelésben találja. — Mire készülsz? — kérdezte. — Csak azt ne mondd, hogy templomba mész. Vagy tán meg- keresztelkedtél? Mielőtt Masiza felelt volna, fényes cipőjére vetett egy pillantást, s egy pelyhet is lesöpört a válláról. — Lefutok Sea Pointba. Fondi meglepődött, fölkapta a tekintetét, és elmosolyodott. — Melyik rokonodat készülsz fölkeresni? Tán munkát keresel, inasnak, kertésznek valót? — kacagott föl Fondi. — Gúnyolódj csak, gúnyolódj, de meg fogsz lepődni — felelte Masiza. — Lányhoz készülök, de ez nem olyan, mint a ti füstölő meg vedelő csajaitok. Igazi hazai lány. Vedd hozzá, hogy teljesen maga lakik egy cselédszobában. Lehet, hogy nem is kell már lakbért fizetnem, sem ételre pénzt adnom, amíg ő dolgozik... — Cserébe meg művelheted a kertet, moshatod a gazda kocsiját, meg végzed az összes tetves, hülye munkákat. — Fondi megrázta a fejét. — Én bizony sose adnám a fejemet ilyenekre. — Jobb, mint amit te művelsz. Különben is egy szép napon úgyis nyakoncsípnek Maisie-vel — intette őt Masiza. Így csevegtek, míg Masiza fölvette legjobb ruháját, Fondi pedig a viselőjét, mert Fondi okos volt, ő nem vett föl jó gúnyát, ha tudta, hogy ivászat készül. El Is tűnt hamarosan. Masszának sehogyan sem ment a fejébe, hogy ö hordta azt a mocskos gúnyát, amelyik a padlón hevert. Ügy érezte, hogy frissen fölvett világoskék öltönyében elegánsan fog hatni. Ügy döntött, nem szennyezi be azzal, hogy a levetett gúnya koszos zsebeiből bármit is magához vesz. A harmadosztályú buszbérletet sem fogja használni. A mai nap másodosztályt kíván. Masiza vidám hangulatban, emelt fővel lépdelt a megálló irányába. Végig a kátrányos ko- csiúton haladt, kerülte a homokos gyalogjárót. Mindenkinek előre köszönt, azoknak is, akiket nem ismert. Masiza boldog volt. Végül is az élet nyújt időnként némi kárpótlást. Az embernek ki kell várnia a dolgot. Ráadásul pazar lakoma várt rá, hazulról reggeli nélkül jött el, mert dúskálni kívánt a fehér gazda ételeiben. A fokvárosi pályaudvarról a buszmegállóhoz sietett. Pár perc múlva már fönn is ült egy Sea Point-i busz emeletén. Könnyű volt tájékozódnia. A húszas megállónál leszáll, fölballag a Mount Street-en, jobbra a harmadik kapu, ott vár rá a hazai lány. Masiza türelmetlenül mo- corgott az ülésen. A buszt túlzottan lassúnak találta, ráadásul sűrűn meg megállt. Érezte, gyalog könnyűszerrel megelőzné. Mire a kalauz elkiáltotta magát: — Huszadik megálló! — Masiza már le is huppant a járdára. Alig ért földet, észrevette, hogy két fekete lohol vele szemben. Látszott rajtuk az izgalom. Fejüket egyre csak visszafelé tekergették, és összevissza forgolódtak, mintha nem tudnák, melyik a helyes irány. Masiza megállt, a nyak: kendőjét igazgatta, s kíváncsian szemlélte a két fickót. Míg elsuhantak mellette, egyikük oda- szólt: — Rossz napot választottál, testvér. Erre most rossz szél fujdogál. Mielőtt Masiza megkérdezhette volna, mire céloz, már be is fordultak a legközelebbi utcasarkon. Bármire céloztak, ezt a napját semmi se ronthatja el. Ráadásul ő is tud majd mondani egyet- mást, ha barátai a szerelmi kalandjaikkal hencegnek. Mindig húzták őt, most aztán jól befogja a szájukat. Éppen indulni készült, amikor rabomobil bukkant föl a láthatáron. Nekilódult, de rögtön vissza is torpant. Nincs félnivalóm. Nem követtem el semmit, gondolta, meggyőzni igyekezvén magát, pedig tudta, hogy a rendőröket nem érdekli, tett-e valamit a fekete, ha megállítják és faggatni kezdik. — Hé, te ott, gyere csak ide — kiáltotta az egyik rendőr, mikor a rabomobil megállt. Masiza ártatlan képpel körülnézett, mintha a rendőr az ő háta mögött szólított volna meg valakit. — Te, te! — A rendőr türelmetlen volt. Masiza kérdőn mutatott magára. — Igen, te! — bömbölte most már dühösen a rendőr, miután kilépett a járműből, és morgott valamit afrikaans nyelven. — Hová mész? — Ide, baas, csak ide ni. — Masiza a cél felé bökött, mutatván, hogy a lehető leggyorsabban oda szeretne érni. — Ti bennszülöttek kívül éltek Sea Point határán. Te ki vagy? — Én — A rendőr odanyújtotta a tenyerét. Masizának nem kellett firtatnia, mit ukar. Benyúlt a zsebébe, hogy előhúzza az igazolványt. Nem találta. Minden zsebét végigkutatta, de az apró fényképes könyv sehol se volt. Masiza megrémült. — Nincs passzusod! — A rendőr megmarkolta a karját, s fölszólította, hogy tartson vele. — Kérem, baas, én ... — Torkig vagyunk a koldus tempóitokkal meg az acsargó pofátokkal. Mozgás! Masiza most kapcsolt. A lenézett mocskos gúnya! Ott lapul az ő passzusa, azokban a mocskos zsebekben, együtt a harmadosztályú bérlettel meg a mocskos zsebkendővel, amelybe egy teljes héten át törölte a verejtékét. Masiza villámgyorsan átlátta, mekkora nagy bajba csöppent. Valószínű, hogy elveszti a kenyerét a bizonytalan Ideig tartó börtön után, amelyet további hosszú, bizonytalan és hiábavaló, talán deportálással végződő munkakeresés fog követni... Amikor a lányra gondolt, úgy döntött, hogy újra próbálkozik. — Kérem, baas, otthon felejtettem. Uram.... — Egykét másodperc, és durván belökték a robomobilíba. Hamarosan megtudta, hogy a rendőrség razziázik, mert egy cselédszobában egy férfit halálra szúrtak. A jármű a rendőrőrs felé robogott, s a remény, hogy egy kellemes napot tölthet a hazai lánnyal, odalett. Masiza elképzelte, hogyan várja őt a lány, de azzal, hogy a város mindenképpen megrontja az embereket, s hogy még a „hazaiak“ is méltatlanok az ember bizalmára, nyomban el is hessegette a képet. Masiza gyomra éhesen korgott, s erről eszé be jutott a friss egész kenyér, amely érintetlen maradt az asztalán. KONCSOL LÁSZLÓ, fordítása Könözsi István felvétele KURT MARTI: Nápolyi látni Felhúzott egy deszka fa lat. A deszkafal kizárta a gyárat az otthoni látóköréből. Gyűlölte a gyárat. Gyűlölte a gyári munkáját. Gyűlölte a gépet, melyen dolgozott. Gyűlölte a gép iramát, melyet saját maga gyorsított. Gyűlölte a prémiumért való hajszát, melynek némi jólétét, a házát meg a kertecskéjét köszönhette. Gyűlölte feleségét, valahányszor azt hallotta tőle, az éjjel ismét rángatóztál. Gyűlölte mindaddig, míg már nem tette szóvá. De a keze tovább vonaglott alváskor, vonaglott a munka gyors staccatójában. Gyűlölte az orvost, ki azt mondogatta neki, kímélje magát, a darabbérezés már nem magának való. Gyűlölte a mestert, amiért mindig azt mondta, adok neked más munkát, a darabbérezés már nem neked való. Gyűlölte a sok hazug kíméletet, nem akart aggastyán lenni, nem akart kisebb fizetést, mert ez volt a sok kímélet hátlapja: a kisebb fizetés. Ekkor megbetegedett. * Negyvenévi munka és gyűlölőt után először. Feküdt az ágyban és nézett ki az ablakon. Látta a kertecskéjét. Látta a kertecs- két lezáró deszkafalakat. Mesz- szibb nem látott. A gyárat nem látta, csak a tavaszt a kezecskében és egy falat pácolt deszkából. Nemsokára újra kimehetsz. mondogatta a felesége, már minden virágzik. De ő nem hitt neki. Türelem, csuk türelem, hangoztatta az orvos, majd minden rendbe jön. Neki sem hitt. Kibírhatatlan mon-< dotta három hét múlva a feleségének, mindig csak a ker- tecskét látom, semmi mást, csak a kertecskét, unalmas nekem mindig ugyanaz a kertecske. Vegyetek már ki két deszkát abból az átkozott falból, hogy valami mást is láthassak. Az asszony megijedt. Szaladt a szomszédhoz. A szomszéd jött és eltávolított két deszkát a falból. A beteg kilátott a résen, látott egy részt a gyárból. Egy hét múlva panaszkodott, a gyárnak mindig ugyanazt a darabját látom, ami túl kevéssé szórakoztat. Jött a szomszéd és lebontotta a falnak a felét. A beteg gyöngéden csüggött tekintetével a gyárán, követte a füst játékát a kémény fölött, az udvarra be- s onnan kihajtó járműveket, az emberek beáraz dását reggelente, kijövetelét este. Két hét múlva megparancsolta, hogy a fal másik felét is bontsák le. Nem látom az irodáinkat és a kantínunkat sem, panaszolta. Jött a szomszéd és teljesítette kívánságát. Midőn megpillantotta az irodákat, a kantint s így az egész gyártelepet, mosoly lazította fel arcvonásait. Pár nap múltán meghalt. RAJKÓ ISTVÁN fordítása Susii Weeraröthnq felvétele CSONTOS VILMOS: Ami mü’Jíit A színét kiszítta a nap, ízét éhes szél ette meg. Mi tenni hajt, csak akarat, S dél alig volt, már este lett. Átölel sivár szürkeség, Fakuló éveim sora, Ami csak emléknek elég, De vágynak már örök „soha“. Futásból tétova léptek, Dalból halkuló sóhajok. Ennyi maradt, — s az egésznek A végére a pont vagyok. 1976. X. 4. TÖRÖK ELEMÉR: A delelő nap fénycsíkjai közt még a nyár melege fészkel gyerekek játszanak a vadrózsa bokrai alatt hol álmaik csendben virágzanak homlokuk árnyékán fennakad a hosszú fehér ökörnyál
