Új Szó, 1976. szeptember (29. évfolyam, 208-233. szám)
1976-09-23 / 227. szám, csütörtök
Vita egy regényről avagy a kritika (kritikánk) szempontjai A szlovákiai magyar irodalom berkeit az utóbbi években jószerivel fuvallat is alig érintette, nem hogy erősebb kritikai széljárás. Irodalmunk — eltekintve a szabályt erősítő kevés kivételtől — éli a maga komótos, önmagába zárkózó életét, távol a korszerű világirodalomtól, a kelet-közép-eu- rópai szocialista irodalmak legújabb fejleményeinek tapaszta. lataitól, távol a miénkével sokban rokonítható magyar nemzetiségi irodalmak kínálta tanulságoktól. Még csak a nyelvezetet, formatárat, motívumkincset szüntelenül gazdagítófeltöltő magyarországi irodalmat, még csak a világszemléletet, irodalmi gondolkodást meghatározó cseh és szlovák írásbeliséget sem kíséri kellő és önmaga igényeihez hasonlító figyelemmel; „kicsiny, de miénk“ kényelmes elméletét vallva’, önmagával (tisztázatlan és kétes értékű esztétikai normáival] méri önmagát. Pedig helyzeti létének adottsága — nemzetek közöttisége — eleve magában hordja a több kultúrát befogó „madárperspektíva“ lehetőségét. Eleve? Irodalmunk sajnos, nem erről tanúskodik. S ha a szellemi adás- vevés elmarad, az esztétikai- gondolati horizont ellaposodik, a „madárperspektíva: „béka. perspektíva“ lesz. S most átlépve egy más berekbe, figyeljük azt a kritikai széljárást, amely az idei év legsikeresebb szlovák regénye, Ján Jonáš Jedenáste prikáza- zanie (Tizenegyedik parancsolat] című könyve kapcsán támadt a Slovenské pohfadyban. A vitát Ivan Sulik kritikája váltotta ki. ellentmondva Daniel Okáli, Bretislav Truhlár, Stanislav Bmatlák másutt, korábban megjelent véleményeinek. Az értelmezési különbségek megértéséhez tudnunk kell, hogy Jonáš regénye egy szlovák falu — Drlenkovce — lakóinak életét eleveníti föl, a szocializálás eseményeit ábrázolja, a magángazdálkodáson alapuló patriarchális faluközösség felbomlásától egy új típusú — szocialista — életvitel kialakulásáig és fokozatos megszilárdulásáig. A regény ideje mintegy tíz évet hasít ki újabb történelmünkből; drámaiságban nem szűkölködő historikuma érdekes emberi sorsok vérbő epikát kínáló anyagával és az egykori falusi élet atmoszférájának tökéletes ismeretével társul. (A Tizenegyedik parancsolat tehát afféle szlovák Vajúdó paarsztvilág; kár, hogy a vitázók Duba Gyula munkájára, szlovák fordítása nem lévén nem hivatkozhattak.) A művet a kritika tág világképet átfogó, a történelmet a maga mozgásában bemutató társadalmi regényként üdvözölte, örömmel persze, ami a szubjektumban, a tudatban, a lelki életben elmerülő mai próza korában érthető is ... Ezt az örömteli — és többnyire igen pozitív — kritikai fogadtatást kérdőjelezi meg Ivan Sulik írása. Szerinte Jonáš regénye nem több és nem más, mint a régebbi — az ötvenes években dívó — regényminták ügyes aktualizálása. Ősét František Hečko alkotásában, a Drevená dtdinában véli megtalálni. Aktualizáláson azt érti, hogy Jonáš — okulva a sematizmus hibáiból — olyan regénytípus megalkotására tesz kísérletet, amely már nem csupán ideológiájának „meztelenségével“ kíván hatni. Sulik szerint azonban e törekvésében a szerző olyan messzire ment, hogy a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is. Az ellentmondásra a Jonáš-re- gény alakjainak vizsgálatakor derül fény. A szerző nem a sematizmus korából ismert szokvány figurákat állít elénk; idegen tőle a fekete-fehér ellenpontozás, a pozitív hős és a negatív hős (osztályellenség) egyszerűsítő és merev szembeállítása. Jonášnak erőssége az ábrázolás; alakjainak jelleme árnyalt és rétegelt, magatartásukat részint egyéni lelki alkatuk, részint múltbeli — történelmi — tapasztalataik szabják meg. A jellemfestő képesség azonban Sulik szerint szelektálni nem tudással párosul: a figurák tetteinek motiváltságát bizonyítandó, Jonáš epizódot epizódra halmoz, mértéktelenül keveri a múlt és jelen eseményeit, történeteket zúdít az olvasóra, melyek csupán szélesítik a mű világát,, mélyíteni viszont nem mélyítik azt. Paraszti munka, szövetkezetesítés, családi ügyek, esküvők, gyermekáldások és elhalálozások, veszekedések, találkozások, szerelmi kalandok váltják egymást a regény lapjain, anélkül, hogy az alapve tő rendező elvhez, a mondanivalóhoz, a fő gondolathoz igazodnának. A periférikus epizódokban elsikkad az eszmei mondanivaló, a konfliktus, a „szövetkezetesítés avagy sem“ drámaisága. A szerkezet töredezettségéhez további fogyatékosságok Járulnak: sok fontos figura például egyszerűen „menet közben“ eltűnik a regényből, melynek különben a stílusával is bajok vannak: leírásai korszerűtlenek, szerelmi történeteit szenti mental izmus édesíti. A falusi élet rekvizitu- mai a hamis idill fényét vetik az ábrázolt valóságra. Sulik szerint Ján Jonáš regénye figyelemre méltó, mert továbi munkára össztökélő hozadé- ka a szlovák irodalomnak, mindamellett azonban távol áll attól, hogy hibátlan alkotásnak nevezzük. Stanislav Smatlák viszont amellett kardoskodik, hogy Jonáš épp ezzel a müvével ért a regényírói érettség korába. Vitatja azt az állítást, miszerint a mű a régebbi „szövetkezeti regények“ ügyes aktualizálása volna csupán. Hečko és Jonáš alkotása szerinte polemikusán viszonyul egymáshoz. Az előbbi 1951-ben írta regényét, a jövőbe tekintve, tudatosan agitálva a falu szocializálásért. Jonáš számára pedig a regény visszanézés, közvetlen ideológizálásra tehát — lévén a szocializált falu már régóta valóság — nem is volt szüksége. A két szerző perspektívája alapvetően különbözik: ez magyarázza, hogy a szocializálás kollektivizálás gondolatának mint „eszmei mondanivalónak“ szükségtelen lett volna előtérbe kerülnie. Jonáš célja merőben más: egy alapvetően megváltozott falu három nemzedékének életében a történelmi változások belső, lelki és gondolkodásbeli vetü- letét keresi, azt kutatja, ho gyan alakul az emberek élete a társadalmi változások sodrában, miként hatnak azok visz- sza családi életükre, emberi kapcsolataikra stb. Éppen ezeknek a megmásult emberi minőségeknek a bemutatása teszi szükségszerűvé a sok-sok epizódot is, melyek — a regény céljának megfelelően — nem egy ember, (a hagyományos főhős), hanem egy egész faluközösség több tipikus alakja köré fonódnak. Smatlák szerint az epizódok burjánzása tehát indokolt és funkcionális. A harmadik hozzászóló, Vincent Bubik dialektikus sarkí- tottságban látja a Sulik és Smatlák közötti vita lényegét. Különválasztható-e egymástól az emberi sors és a történelem? — kérdi. Nem; a műalkotásban a kettő „egymásban létezik“. A történelmet ábrázoló társadalmi regényben az emberi sorsot bemutató epizódoknak a fő gondolat, a művészi terv (eszmei mondanivaló] alá kell rendeződniük. Az eseménysorok nem kapcsolódhatnak egymáshoz olyan laza szálakkal, mint egy könnyű műfajú pikareszk regényben. Témának és cselekménynek egymásba kell „másolódnia“, a külső (társadalmi) és a belső (emberi) eseményeknek egymást kell hitelesíteniük. Jonáš eltér ettől az elvtől: ide-oda csapong, szertelenül váltogatja a nézőpontokat, motívumokat kap föl és ejt el, kihagyásos módszere gyakorta homályos és áttekinthetetlen, világának összetevői között megszakad a logikai kapcsolat. Az emberben élő kor és a korban élő ember totalitását nem sikerült megragadnia; csupán a történelmi események leltározására futotta erejéből. (A szerkezeti töréseken kívül Vincent Salaik kifogásolja az idillikus képeket, a nyelvi konvenciót, az erőtlen hasonlatokat, a stílust is.) Ivan Kusý, akárcsak Vincent Šabík, dialektikusán közelíti meg a vitát. A véleményezők — mondja — két különböző úton közelítették meg Jonáš alkotását. Az egyik fél — mégpedig a fiatalabb kritikusnemzedék — a „technológia" (forma, szerkezet, stílus] felől; a másik, az idősebb kritikusok a „t Ctrl alom" (világkép, valóságábrázolás, realizmus) irányából. Melyik a helyes szempont, melyik úton induljon el a hetvenes évek második felének szlovák prózája és kritikája? Kusý szerint a Jonáš által megkezdett, és Jonáš által sajnos végig nem járt úton. Célba ugyanis csak azok az alkotások érnek majd, amelyekben a szocialista realizmus mint módszer nem csupán valóságszemléletként, hanem formát alakító korszerűségként és minőség- -ismérvként is jelen van. S most söpörjünk ismét a saját portánk előtt! A mű is, a vita is adósságunkra figyelmeztet: irodalmunkból — a Vajúdó parasztvilágon kívül — mindmáig hiányzik az ötvenes évek falujának hiteles, nagy, analitikus társadalmi regényrajza; prózaíróink egy része (ezt is nagyító alá kellene helyezni egyszer!) hirdetni ugyan hirdeti, de nem megfelelő művészi szinten műveli a szocialista realizmust. A másik tanulságot a vita szolgáltatja. „Békaperspektívájú“ kritikai gondolkodásunk — az utóbbi hetek nem egy írása is bizonyítja — ugyancsak hajlamos az önelégültségre, s viszonyítások híján, önmaga mércéivel mérve, csúcsnak kiált ki középnagyságú, sőt annál kisebb halmocskákat is. Ideje volna már elindulni — s lökést adhat ehhez az ismertetett vita is — a „madár- perspektívák“: a minőségi szempontok, az irodalmibb gondolkodás, az igényesebb kritika felé! ZALABAI ZSIGMOND ÉRZÉKENY LÉLEKKEL A Szovjet Irodalom élő melléklete Kelet-Szlovákiában Dél-Szlovákiában egyre többen rendelik meg a Szovjet Irodalom magyar kiadását és így is bővítik ismereteiket. A folyóirat szerkesztői és a budapesti művészek tavaly megalakították a Szovjet Irodalom élő mellékletét. A folyóirat hasábjain megjelent alkotásokból irodalmi műsort állítottak ösz- sze és ezzel ellátogattak különböző városokba, falvakba, üzemekbe, földművesszövetkezetekbe és iskolákba. A műsornak kedvező volt a visszhangja. A CSEMADOK Központi Bizottsága és a magyarországi Országos Rendező Iroda megegyezése alapján a Szovjet Irodalom élő mellékletét az idén januárban Bratislavában és a nyugat-szlovákiai kerület több városában is megszemlélhették. A neves magyarországi színészek az elmúlt héten Kelet- Szlovákiába látogattak. Itt az Érzékeny lélekkel című, újabb műsorukat mutatták be Koši- cén, Tornaiján, Rozsnyón, Tornán és Rimaszombatban. A nézők itt is önfeledten tapsoltak Keres Emil Kossuth-díjas művésznek, Kohút Magda érdemes művésznek, továbbá Győry Franciskának, Rab Editnek, Somhegyi Györgynek, Bodor Tibornak és a műsorvezető Biró Andrásnak. Az irodalmi műsor ezúttal is fontos kultúrpolitikai missziót töltött be, mert sokrétű képet festett a mai szovjet művészetről. SZASZÁK GYÖRGY Elorehaladas - akadályokkal A cigányszármazású tanulók oktatásáról Azt hiszem, az Ipolyszécsen- kei Alapiskolát bátran nevezhetem a nagy változások iskolájának. Az 1965-ben megkezdett átalakítási munkák után az öreg kastély épülete évről évre terebélyesedett, csinoso- dott, míg végre az idén végleges formát öltött. Van itt szép ebédlő és készül már a négy tantermes napközi is. Am ne csak a külsőségekről szóljunk, hanem a tanítás színvonaláról is. Ezt a következő tény jellemzi a legkifejezőbben: az elmúlt iskolaévben járási viszonylatban a szécsen- kei iskolából kikerülő kilenceTörök Ferenc dikeseknek sikerült a legjobban elhelyezkedniük. jelenleg százhatvannégy tanulója van az iskolának, ebből tizenhárom gyerek cigányszármazású. Mindezt az iskola igazgatóhelyettesétől, Török Ferenctől tudtam meg, aki többek között elmondta, hogy az idei tanév nehézségek nélkül indult, tankönyvekkel, tanszerekkel jól el van látva az iskola, így semmi akadálya a rendszeres, zavartalan tanításnak. Nos, az igazi ok, amiért valójában ellátogattam a szé- csenkei alapiskolába, az a cigány osztályok helyzete. Manapság ez a kérdés egyre jobban foglalkoztatja a pedagógusokat, s bevallom engem is, mivel nem mindegy, hogy az alapokat elsajátító cigánygyerekek milyen környezetben, milyen feltételek között és pedagógusok keze alatt nőnek fel. Hogyan van ez ebben az iskolában? Török Ferencné válaszol: — Öt évvel ezelőtt telepítettek a faluba cigányszármazású polgárokat. Az első évben nem nyitottunk részükre külön osztályt, mert csak tizenhármán voltak. így együtt jártak a többi gyerekkel. Én ezt nagyon jó megoldásnak találtam, hiszen így a többiektől egy s más rájuk ragadt. Ezek a gyerekek féltek mindenkitől, bizalmatlanok voltak mindenkivel szemben, ha orvos vagy idegen személy jött be az osztályba, azonnal egy csoportba verődtek. A következő évben aztán újabb család jött a faluba, s így már huszonötre emelkedett az iskolakötelesek száma. Egy külön osztályt nyitottunk számukra. Azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek nagyon türelmetlenek, egy témára nem tudnak sokáig odafigyelni, nagyon gyakran kellett a tananyagot váltogatni, mindig más foglalkozásra volt kedvük. Ez így ment három évig. A külön osztály nem vált be. Sokan csak a magánhangzókat tanulták meg és a nevüket tudják leírni. Ebben az évben újra elköltözött egy család, így az iskola- kötelesek száma tizenháromra csökkent. Ezért már nem nyithattunk külön osztályt. A kisebbeket az 1—3. osztályhoz, a nagyobbakat a 2—4. osztályhoz csatoltuk. Nagyon nehéz velük az előrehaladás, ezért sokat gondolkodtam, vajon hogyan lehetne jobb eredményeket elérni. Jelenleg azt a gyakorlatot alakítottam ki, hogy a tanítás befejeztével a cigányszármazású tanulókkal tovább foglalkozom. Célravezető lenne, ha a délutáni foglalkozásokon egy tanító csak velük foglalkozna, nem lenne más dolga. — Hogyan fogadták a cigánygyerekeket a többiek? — Nagyon barátságosan. Már az első napon társalogni kezdtek, szünetekben egymásba karolva sétálnak, együtt járnak ebédre. — S a szülők érdeklődnek Török Ferencné (A szerző felvételei) gyermekeik előmenetele iránt? — Igen. S ha már erről is szó esett meg kell említenem Kovács Margitot, akinek meghalt a menye, magához vette hat unokáját, neveli őket és rendszeresen eljár a szülői ér- tékezletekre. Tisztán, rendben tartja a gyerekeket, bár már idősebb asszony. Különben az egész családról elmondható, hogy nagyon rendes, mindany- nyian rendszeresen dolgoznak a helyi efsz-ben. — És a többiek? — Nem lehet senkire se panasz. Minden gyerek naponta idejében eljön a tanításra, tisztán, szépen felöltözve. Csak az a baj, hogy odahaza a szülők nem tudnak a gyerekekkel foglalkozni, mivel többségük írás- tudatlan. ZOLCZER JÁNOS Drahotin Bulla felvétele
