Új Szó, 1976. szeptember (29. évfolyam, 208-233. szám)

1976-09-21 / 225. szám, kedd

A 70 éves SZABÓ BÉLA köszöntése

I

mpresszionista festőművésznek kellene őt lefestenie, most, születése hetvenedik évfordulóján, hogy olyannak láthassuk, amilyen valójában, amilyen emberi és írói mivoltában, elmaradhatatlan, hűséges aktatáskájával a hóna alatt, amint éppen az antikváriumok polcain böngészget ritkaságok után, vagy amikor tovasiet az utcán, egy lépésnél utánozhatatlanul elővigyázatos, szerény óvatossággal megtorpan, mert nem oda indult. ahova tervezte, vagy nem oda érkezett, ahova indult. Legyint — mindegy. Vagy akkor kellene őt lefestenie, amikor cinkosan hunyorogva egy-egy bizarr emléket csippent elő a múltból. Vagy amikor megfellebbezhetetlenül elutasító kézmozdulattal, jellegzetesen fiatalos, gunyoros mosolyával ítéletet mond egy-egy régebbi, általa sikerületlenebbnek tartott írásáról. Így kellene őt lefesteni: hetvenéves ruganyos fiatalságában.

Serdülő korában bizonyára a koravén gyerekek kesernyésen bölcs mosolya bújkált a szemében; ezért szemlélheti most a lélek harcokban megőrzött és megedződött fiatalságának a derűjével a világot. így kell lennie, így helyes: 12 éves volt, amikor az első világháború nélkülözéseitől éhesre lázasodon gyermekszeme először pillantott bizakodva a békét, meghirdető kinti világba. De a kinti világ akkor csak a béke- szerződéseket kötötte meg, nem a békét. A békét nem. A békét még nem az éhes gyer- mekszemek osztogatták, s Szabó Bélának már gyermekfejjel meg kellett tanulnia, hogy az élet nagy kártyajátékában csak egyszer osztanak és a keverés i jm az ő számára tartogatja az értékes lapokat. Így lett Béla, a nyomorgó kis vidéki szabók 9arja, nyomorgó kis^szabósegéd és autodidakta: két világháború között, görnyedő munka és gyomorkorgató éhség közepette nevelkedett íróvá és emberré. Költővé, akire Induláskor az akkori irodalmi élet legrangosabb magyar fóruma, a „Nyugat“ figyelt fel, költővé, aki már első, szinte gyermekfejjel írott verseiben meghirdeti az osztályöntudattal telített, harcos ember igazát, a kenyér és tej igazát — így válik leg/őzött emberből lázadó és fellázadt emberré, s fellázadt emberből, a fejlődés következetes büszke törvényét követve, legyőzhetetlen emberré. Költőként indult és az is maradt: prózájában is költő.

Ars poeticájának lényege az egyéni és társadalmi fejlődés céltudatos összetalálkozásában domborodik ki, mert Szabó Bélában egyidejűleg és szigorú következetességgel alakult ki az egyéni és a társadalmi tudat; a benső kitárulkozás kín- ja-kényszere a láttatás és esz- méltetés elkötelezettségével párosult művészetében, s minden írásában vitathatatlan a lírai érvény és lírai felismerés: csakis önmagunk őszintébb, elemzőbb, kritikusabb értése teremtheti meg, fejlesztheti ki a kinti világ teljesebb, tárgyilagos, józan, pontos értékelését.

Művészetének alapvető vonása az előre pillantás, amely természetesen a múlt emlékein, élményein szűrődik át, akár homályos zugokat felkutató fénysugarak, és ez a lényeg: Szabó Béla írásai emlékeztetnek, de mindig mentesek az emlékezésbe zártság megkövültsé- gének veszélyétől. (Az ő esetében — a mi esetünkben kettős erény ez: a nemzetiségi írónak kötelessége az emlékezés, de csak akkor, ha az emlékezés nem zárkózik el ridegen az illúziófosztás és az esz- mélés folyamatától, s ha az illúziók helyébe a felismerő tudat lép.)

Mi, emberek, írók szeretünk olykor elrévedezve visszavágyódni a gyermekkor elvesztett paradicsomába: az idő, feledve az élet nehéz óráit, jótékonyan megszépíti a múltat. Az írás — minden írás emlékezés — hitelét azonban éppen az határozza meg, milyen mértékben

képes hű maradni a hajdani valóságokhoz, mert az idő nemcsak megszépíti, de meg is szeleli a múltat: utódaink bizonyára tárgyilagosabban és pontosabban fogják elbírálni hajdani éveinket, mint ahogyan mi látjuk azokat, ám minden oknyomó igyekezetük, tiszteletre méltó tárgyilagosságuk mellett sem fogják pontosan ismerni átéléseinket, a kenyér és a tej korszakának élő valóságait. a lázadástól a legyőzhetetlenségig, az én tudatától a mi tudatáig megtett utat: Szabó Béla emberi és írói életútját.

Ezért érdemes és kiemelkedően időszerű hetvenedik születésnapja alkalmából a 65

éves Szabó Béla üt esztendővel •ezelőtt megjelentetett Írásának — Az igazi születésnap — néhány sorát idéznünk, vallomásokat az életről, a magatartásról, az irodalomról:

„Hatvanötödik születésnapom állandó emlegetése már azért is zavarba hoz, mert nem tehetek róla. Igaz, hogy renge- teq munka, igyekvés, harc van mögöttem, de a valóságban, ha küzdelmes életemre gondolok, sok minden eszembe jut, csak éppen az esztendők nem.“

„Két dologról akkor már biztosan tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Az egyik, hogy ellenállásom végső erőfeszítésével tagadtam, kimondtam a tömör, rövid nem et, amely a szégyenteljes, szemérmetlen vizsgálat után meggyőződéssel tört ki belőlem, tagadva mindazt, ami a fasizmust jelenti, amit a fasizmus igenei. A másik pedig az, hogy a tagadó szócska magyarul hangzott el, és hogy mindvégia ragaszkodtam a magyar nyelvhez, szilárdan kitartottam mellette és eszembe sem jutott, hogy németül válaszoljak a hozzám intézett kérdésekre. Most már tudtam, hogy ez sokat jelentett, ezzel magamhoz ragadtam a kezdeményezést, mert egyetlen nyelven sem tudtam volna így tagadni a fasizmust.“

„A gondolat és a szó tökéletes összhangban simult & nyelvben egymáshoz.“

„Kedvem lett volna a földre borulni, az áldott, terméshozó anyaföldre, arcommal megsi- mógatni és könnyeimmel megöntözni. Igen, a könnyeimmel akartam öntözni, hogy egyszer az én megalázott és agyontiport életemnek is termést hozzon.“

E

lső verseskotetéről — Felszakadt gondolatok — Fenyő László írt 1929- ben buzdító, elismerő hangú bírálatot a Nyugatban; második kis verseskötetét — „Éhes vagyok“ — 1932-ben

még kedvezőbb, elemzőbb kritika követte, ismét a Nyugatban, ezúttal is Fenyő László tollából. „A Nyugat különben is nagyon hatott rámn vallja emlékező befelé fordulással, „különösen Móricz Zsigmond és Nagy Lajos írásai. De a legtöbb buzdítást, bátorítást mégis Fábry Zoltánnak köszönhettem. Beszélgetések során elmondott figyelmeztetései, jó tanácsai, írott kritikái, bírálatai egyaránt javamra váltak. Emlékszem, a „Harmadvirágzásban“ nagyon keményen megbírálta „Mint szemünk fénye“ című regényemet. Igaza volt... De én a kemény szavak mögött is éreztem

a féltő, aggódó, védő gondot, amelyet munkásságomat soron követte.. “

Csend. Ülünk egymással

szemben Szabó Bélával, s én nem kérdezek többet. Ügy érzem, ezzel a néhánv szóval is mindent elmondott önmagáról, s a csend visszhangjában már csak a magam végső következtetése, összegezése formálódik hangtalanul: íráson innen, íráson túl, mindig a szerény alkotó művésznek van igaza.

„Jónak tartom a „Marci, a csodakapus'“-t és a Menj/asz-' szony“ című regényemet“, — mondja még mentegetőző, jellegzetes, kurta vállrándítással. — „A többiről pedig minek beszélni?"

Pedig lehetne bizony a többiről is beszélni; Ezráról, A család kedvencéről, az Ebek lázadásáról, a Hűségről, a rengeteg riportról, karcolatról, fél évszázadnyi munka eredményéről, értékeiről, sikereiről és keserűségeiről, szépségeiről és küzdelmeiről. De most nem erről van szó; minden jubileum bizonyos mértékig értékeink számbavetését is jelenti, s az irodalom értékelése sohasem rekedhet meg a kivételes művek értékelésénél": az irodalmi alkotások felsőfokánál többet jelent az írói és emberi magatartás felsőfoka, mert a szocialista realizmus közösségi művészet, s az írói magaslatok fokmérőjéhez az is hozzátartozik, hogyan állta meg a helyét az író az eszmék és magatartások megütközésének viharaiban: az eszmék csak magatartása párosulva hiteles értékűek.

Szabó Béla mindig és minden viharban megállta a helyét, magatartása mindig egyértelmű volt és nem is lehetett másmilyen: Az élet peremén és az Évek sodrában vagy az 1956-os Napló írója mindig megkérdőjelezte a művészet kiváltságos jellegét s mindig hangsúlyozta a művész kétségtelen felelősségét az élet dolgaival szemben. „Balladikus szépségű és szerkezetű" (Csan- da Sándor megállapítása) epikai elmélyüléseit azért követi oly gyakran az urbánus közíró, a városi kisemberek, falusi proletárok krónikásának látszólag szenvtelen, valójában belső izzású hangvétele, a nyugtalanság és keresés láza s annak ellenpólusa, a higgadt tisztázás és fegyelmezett leszűrés.

Lírikus és közíró: emberszeretet és következetes keménység hatja át írásait, mert minden sorával az emberi gyávaság és ostobaság ellen küzd, az alattomos fantom ellen, amelynek a fasizmus — Szabó Béla, a fasizmus üldözöttje kivételesen világosan látja ezt — csak egyik megjelenési formája és a nacionalizmus csak ál- cázója. Szabó Béla alkotásainak összessége: társadalomkritika. ítéletei szigorúak, mint ahogyan Szabó Béla önmagával szemben is szigorú, mert ez az érzékeny önérzetű író, akit felháborodott reszketés fog el, ha méltatlanul bánnak vele — vagy másokkal — tudatában van annak, ami létezésünk meghatározója és ösztökélője: halandó — tehát véges — erőinkkel a halhatatlanság — tehát végtelenség — felé törekszünk, annak részesei akarunk lenni — ez a célunk, küldetésünk és önmagunk szabta úti parancsunk. Ehhez pedig megalkuvás nélkül önfegyelem és szigorúság szükséges.

Az út nehéz és rögös — de annak, aki az ,fíhes vagyok“ lázadásától jutott el a „Kenyér meg tej“ és a „Hűség“ törvényéig: szívből üdvözöljük a 70 éves Szabó Bélát s kívánjuk, hogy maradjon meg alkotó erejében még soká az idők tanújának, a toll és az eszme, az emberi hang minden emberi gondra, küzdelemre, helytállásra mindig felérző elkötelezettjének, akit legméltóbban a tulajdon sorait Idézve köszönthetünk:

„Emberek,

legyetek szívesek és jók hozzál" RÁCZ OLIVÉR

ÚJ FILMEK

AZ UTOLSÓ LÉLEGZETIG

(szlovák)

Bűnügyi elemekkel átszőtt lélektani drámának nevezhetnénk ezt az új szlovák filmet, mely a második világháború éveiből meríti témáját. Az alkotás — műfaját tekintve — újdonságnak számít a szlovák filmművészetben, hiszen a ko- libai filmesek első ízben kísérelték meg, hogy a fasizmus uralomra jutásának éveit kémtörténet formájában dolgozzák fel.

Az utolsó lélegzetig című film hőse egy szovjet felderítő, pontosabban a Szovjetunió szolgálatában álló német kommunista. Nem doktor Sorge hasonmását, vagy Tyihonov emlékezetes Stierlitzét látjuk a filmvásznon, hiszen Klaus (Ivan

Mistrík játsszaj sokkal józanabb, reálisabb felderítő, mint nagy „elődei“. Az alkotók

ügyeltek arra, hogy a szlovák film hőse ne emlékeztesse a nézőket alf irodalomból, vagy a filmekből ismert híres felderítőkre, óvakodtak a romantiz- mustól, a meghökkentő jelenetektől, a hangsúlyt inkább a dolgos hétköznapokra helyezték. A túlzott óvatosság azonún. szlovák állam idején játszódik, abban az Időben, amikor a német hadsereg előrenyomult a keleti fronton. Kétségtelen, hogy bonyolult időszak ez, s a megjelenítést tekintve igényes feladat, annál inkább, mert az alkotók arra törekedtek, hogy életközeibe hozzák az illegális pártmunka néhány mozzanatát és vonatkozását, s * érzékeltessék az ellenállási mozgalomba bekapcsolódó emberek hitét erkölcsi fölényét. S mindezt bűnügyi keretbe foglalták Ebből adódnak a film buktatói: az ábrázolásmód nincs szinkronban a témával, a témának nem adekvát a bűnügyi műfaj; ráadásul a feldolgozás sem elég igényes, az alkotók semmibe vették a bűnügyi műfaj szabályait.

Szakmai és művészi szempontból sem mondható szerencsésnek a hősök jellemzése. Érthető, hogy Jozef Režucha rendező nagyobb figyelmet fordított a pozitív hősök ábrázolására, mint az ellenfél bemutatására, csakhogy jó tulajdonságaik túlzott kidomborításával jellegtelen, érdektelen

Inán Mistrík a szlovák film főszerepében

ban a jellemábrázolás rovására ment; a főhős jellemzése egy- egy jelenetben elég elnagyolt, felszínes.

Viszont ha csak ez lenne a film hibája! A baj ott kezdődik, hogy már a forgatókönyv írása során nem tisztáztak néhány alapvető kérdést. Enyhén szólva ugyanis a film félreértésen alapszik. A történet az

alakok „születtek“ s ezáltal tetteik is kevésbé meggyőzőek, hitelesek.

Fenntartásaink, kifogásaink ellenére a szlovák filmesek vállalkozása mindenképpen figyelmet érdemel, hiszen arca törekedtek, hogy kerüljék a kliséket, s a témát újszerűen közelítsék meg.

Mauro Bolognini intellektuális alkotó, szívesen nyúl mai témához, de még szívesebben közismert irodalmi műhöz. Nem szereti a kísérletezgetést, híve az alapos munkának, a realista, érthető cselekménybonyolításnak.

Igényes feldolgozás jellemzi a Szenilitás című filmjét is, mely 1961-ben készült (It aló Svevo regénye alapján), tehát megkésve kerül hozzánk. S éppen a rendező realista szemléletével és igényességével magyarázható, hogv a film még ma is élvezhető, nem kezdte ki az idő vasfoga.

A film cselekménye a húszas években játszódik, s egy házaspárt mutat be. A megértést és a szeretetet ebben a házastársi

kapcsolatban fokozatosan ádáz harc, ármány, acsarkodás váltja fel. A tekintet nélküli, önző, uralkodó típusú feleség visszaél a férfi szeretetével, s önös céljaira használja ki azt. A rendező igen aprólékosan rajzolta, meg a szereplők jellemét, arcéJét. Persze, remek karakter-színészek segítették munkáját és rendezői szándékainak valóra váltását:

A filmben — hosszabb szünet után — ismét láthatjuk Betsy Blairt, a híres amerikai színésznőt. A fiatal feleség szerepét Claudia Cardinale játsz- sza. Partnerei Philippe Leroy, Anthony Franciosa. A rendező finom érzékkel, pasztell színekkel rajzolta meg a század eleji Trieszt légkörét. —ym —

Jelenet az olasz filmből: jobbra Claudia Cardinale

197«. IX. 21.

6

SZENILITÁS

________________________________________(°jaszl