Új Szó, 1976. augusztus (29. évfolyam, 182-207. szám)
1976-08-16 / 194. szám, hétfő
Balint György; Egy ember ti] a Visegrádi utcában és sír. Kapualjban ül, felhúzott térddel a kövön. Tenyerébe temeti az arcát, válla vonaglik, és aki közelébe megy, hallhatja a sírását. Egyenletesen. ritmikusan, kissé vonítva sír, mint aki verést kapott. Hatósági műszóval élve: munkás; külsejű ember. A sírás színpadon vagy regényben bosszantóan érzelmes és giccses. Az életben minden ökölcsapás. Különben is, a kapualjban semmi sem szentimentális. A síró férfi munkás külsejű. Kapualjakban rendszerint munkás külsejű emberek ülnek. Emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy diplomata külsejű férfi vagy kormánytanácsosné külsejű nő sírt volna a Visegrádi utcai kapualjban, sőt, még az előkelő Váci utcában sem jegyeztek fel hasonló esetet. Bele Almási Róbert illusztrációja másképpen hat, az élet sohasem „hangulatos“ és giccsszerű. Az életben a vörös naplemente nem kelt olcsó képeslaphatást, hanem megsemmisítően idegen- szerű és titokzatos. Az életben a csecsemő gügyögése nem bájos, hanem ősi és nehéz szorongásokról beszél, a felnőttek sírása pedig nem szentimentális, hanem úgy hat, mint az kell nyugodni ebbe: a kapu alja exkluzív hely, ahol csak munkás külsejű embereknek van joguk sírni. Délután négy óra, melegen süt a nap, a szomszédos Lipót körúton dübörög a forgalom, itt pedig egy ember él a Jogával és sír. Sokan mennek el mellette, de nem veszik észre, mert kissé alacsonyan ül. Arcát nem FÜLÖP MIKLÓS: Mélygyász A sírásó kiásta a gödröt. Szusszantott egyet, aztán kérdőn ránézett a fekete ruhás özvegyre. — Ásson még — mondta halkan az asszony. — Minek? Ez a hivatalos mélység. 35 éve ások, tudom, mennyit kell. — Így a sírásó, és ágat tört, s nyomkodta vele az ásójára rakódott sárgás földet. — Egy egész keveset. Legyen szíves ... A sírásó sercintett. — Ennyi a normális — mondta mintegy magának. Az asszony lehajolt, a gödör alfát fürkészte: nézésével tapogatta. Nagyon kifejezéstelenül és fáradtan, mintha egész életében ezt csinálta volna. — Ásson még — mondta határozottan. — Megfizetem. A sírásó a gödörbe dobálta szerszámait. — Mindenki tudja a magáét — mondta, és beugrott a gödörbe. Történelem Az őr felállította a sakk- figurákat. Intett a fogolynak, üljön le. A fogoly nem akarta fel- héklizni az őrt, tudta, hogy hirtelen haragú. — Nem tudok sakkozni —- mondta. — De tudszt — rivalita az őr, és pisztolyt rántott. — A személyi lapodban írják, hogy sakkbajnok vagy! — Akkor minek akar velem sakkozni? Ogyis elveszítené a játszmát — Én? — ön. — En?l — és elöntötte az őr arcát a pír, és muta- tóújja meghúzta a ravaszt. A fogoly szívéhez kapott, utolsó erőfeszítéssel előretolt egy parasztot. Az őr is előretolta a középső parasztot. A fogoly kilépett a futóval. Az őr a lóval. A fogoly felemelte a királynőt ... — Susztermatt — suttogta, és ráborult a sakktáblára... látni, és így azt sem lehet tudni, hány éves. Lehet, hogy fiatal; és lehet, hogy a legszebb férfikorában van. Ruhája mindenesetre túl van már a legszebb férfiruha koron. Miért sírhat ez az ember? Általában miért sírnak az emberek? Miért zuhannak visz- sza. mintha leszakadó liftbe zárták volna őket, évtizedek emeletein át, egészen le, a gyermekkor sötét és gyötrelmes pincéiébe? Minden sírás ilyen vad és teljes visszazuhanás a kezdet magányába és védtelen- sédébe. Mekkorát kell egy felnőtt férfinak zuhannia, hogy sírni kezdjen, délután négykor a Visegrádi utcában, a legnagyobb forgalom idején? Lehet, hogy valami nagy baj érte, valami váratlan testi vagy lelki fájdalom. Az ilyen munkás külsejű embert könnyen érhetik efféle bajok, könnyebben, mint mást. Lehet, hogy elveszített egy pengőt. Valószínűleg érzékenyebb ilyen dolgokban, mint mások. Az ilyesmi egyébként teljesen egyéni, egyeseknek százezer pengőt kell elveszíteniük, hogy sírjanak, és még akkor is olyan tartózkodóak, hogy külföldre szöknek sírni, ahol senki sem látja őket. De az is lehet, hogy nem valami ehhez hasonló, hirtelen ok váltotta ki belőle a sírást. Talán csak valami csekélység történt, ami önmagában nem is fontos, de mégis alkalmas arra, hogy egy embert egyszerre, mintegy összefoglalóan emlékeztessen egész helyzetére és arra a szerepre, amit az életben és a társadalomban betölt. Igen, lehetséges, hogy ez az ember most csak nagy általánosságban sír, elvi alapon. Lehet, hogy valaki megkérdezte tőle: hogy van? — és erre eszébe jutott állapota, és sírni kezdett. Eszébe jutott a gyerekkora, a jelene és a jövője, eszébe jutottak a lehetőségei. Talán az jutott az eszébe, hogy már negyvenéves, és még sohasem volt jó dolga. Talán gondolkozni kezdett, és nem jutott eszébe, hogy mikor örült utoljára. Nem lehet megállapítani róla, munkanélküli-e, vagy „tisztességes“, állandó jövedelme van, mely rendszeres ágyra- járást biztosít számára és gond nélküli mindennapi levest. Azt sem lehet megállapítani, értesült-e már, hogy nemsokára megalakulnak az érdekképviseletek, melyek az ő méltányos érdekeit fogják képviselni, anélkül, hogy a kartellek ugyancsak „méltányos“ érdekeit sértenék. így, első pillanatra meglehetősen elhagyatottnak és elkeseredettnek látszik. Tenyerébe hajtott feje görcsösen vonaglik, hangja halk, vékony, segítséget kérő, mint egy kisgyermeké. Fölötte négy emelet tornyosul. Üzlet- helyiségek, irodák, hálószobák, ebédlők, úriszobák, szalonok és összes mellékhelyiségek emelkednek fölötte, mérhetetlen magasságokban. Antennák, távíródrótok és éterhullámok kavarognak fölötte, és távoli repülőgépek morajlanak. Millió szó, millió cselekedet és millió paragrafus. Az élet gazdag rendetlensége és a törvény gazdag rendje. Pár óra múlva este lesz, és akkor ragyogni fog fölötte a világ. Mindig, minden csak fölötte. Miért sírhat ez az ember? N ézze, doktor úr, — mondta EHgenio, sapkáját gyürögetve kezében —. nekem hal- lucinációim vannak, és ... — Semmiségi — szólt a doktor. — Én egy pillanat alatt kigyógyítom belőle. Egyik kliensemnek ugyancsak halluci- nációi voltak: úgy rémlett neki, hogy minden éjjel a philadelphiai filharmonikusokat hallja a párnája alól, amint valami lármás darabokat adnak elő. Kezelést ajánlottam neki, és két hét múlva már csak egy klarinétot hallott, amely szordínó- san szólt a ruhaszekrényben. Úgyhogy ... — Ä, nem, doktor úr — szakította félbe Eugenio ne is folytassa. Én nem azért jöttem, hogy kigyógyítson a halgyönyörködhetett a fényes sző rű, legelésző tehenekben. Amint látták őt elhaladni, a tehenek örvendező bőgéssel emelték fel fejüket, Eugenio pedig vidám dudálással válaszolt. — Mi lelhette Eugeniót, hogy annyit dudál ma reggel? — tűnődött az Opera-megálló főnöke, ceruzával vakargatva feje búbját. — Talán csak nem di- lizett be? Egyszerűen csak az történt, hogy aznap reggel, vasárnap lévén, a szokottnál több volt a tehén. De hogyan érthetné meg ezt egy állomásfőnök? Eugenio szívesebben eltekintett a magyarázkodástól. És bekövetkezett az, aminek előbb-utóbb be kellett következnie. Egyik tehén, bátrabb a többinél, a tehenek és a kövér Angei Antonio Mingote: lucinácíókból, hanem hogy újabbakat produkáljon nekem, mert jelenleg csak négy van, ezek ismétlődnek. De úgy látom, rossz helyen kopogtattam önnél. Ha hallucinációkal akar gyógyítani, keressen más palit magának. Ezzel elment, mielőtt a doktornak ideje lett volna akár csak megmukkannia. Ettől a naptól Eugenio beérte ama tíz-tizenkét hallucináció- val, amit szerénysége megengedett neki. Valójában ez is több volt a szükségesnél. Ismerősei nem tudták megérteni, hogyan lehet egy metróvezető ilyen boldog. — Nem unod folyton abban a lyukban ülni? — kérdezték. Válaszképpen Eugenio meghúzta a duda zsinórját, és talányosán mosolygott. Két megálló közötti út egy metróvezető számára nem jelent egyebet, mint áthaladást egy sötét alagúton, amelynek mindkét végében emberek vannak. Eugenio számára egészen mást jelentett. Hála látomásainak, ő a Cuatro Caminos megállótól az Azúrpart mentén mehetett végig Quevedóig, baloldalt citromligetekkel övezett szállodákkal, jobbfelől a vakító Földközi-tengerrel. A következő földalatti megállót hirdető jelzések feltűntével az Azúrpart beleveszett a messzeségbe, de Eugenio arcán megmaradt a mosoly. Elragadó utazást tett, de az alagút talán még csodálatosabbal várja. Es valóban, amikor a kocsik kiürítették magukból a trencs- kós urakat és rjiegteltek más trencskós urakkal, akik majdnem azonosak voltak az előbbiekkel, Eugenio megszólaltatta a dudát, és az alagútba érve új utazást kezdett Texas államban, a vágányok mentén vágtató tucatnyi cowboy és szőke famer- kisasszonyok társaságában, akik csókot dobtak neki ujjhegyről. Egy egy képzelgésekben gazdag napon vonata svájci völgyben robogott, s ő elnök jellegzetes öntudatlanságá- val keresztbe feküdt a vágányon. Eugenio csak akkor vette észre, amikor már néhány méternyire járt tőle. Alig maradt ideje a fékezésre. Behunyta szemét, nagy erőfeszítésssel igyekezvén eltörölni a látomást; amikor szemét kinyitotta, a svájci völgy már sötétbe merült, de a tehén magányosan és fényesen ott volt a sínek között. Ez aztán látomást Eugenio felsikoltott, megragadta a féket, meghúzta a dudát, és elájult. Amikor magához tért, a peronon volt, forgalmisták vették körül, akik vizet fröcsköltek az arcába az állomáson található valamenyi edényből. —- Mi ütött beléd? Miért fékeztél akkorát? Eugenio nagy nehezen talpra állt. — Egy tehén ... — dadogta. — Tehén volt a vágányon. A jelenlevők nevetésbe törtek ki; azt hitték, megbolondult, és egy bolonddal mindig remekül el lehet szórakozni. De hirtelen elhalt a nevetés, amikor panaszos, távoli bőgés hallatszott az alagútból. Mindnyájan ámulva arrafelé fordították a fejüket. A sínek között nyugalmas léptekkel egy tehén közeledett, egy ugrással fent termett a peronon, és Eugenióhoz ballagva, kedveskedve nyalni kezdte az arcát. — Szegény kis tehén! — szólt Eugenio. — Sajnálom, hogy megijedtél. Bocsáss meg. Máskor igyekszem majd, hogy ne legyen épp ennyire erős a látomás. Megsimogatta az állat fülét. A tehén mozdulatlan maradt, és kezdett lassan elhalványodni, olyanná vált, mint az üveg. Egy perc múlva már olyan volt, mintha levegölapból vágták volna ki. Végül, már sóhajkönnyűn és átlátszón, eltűnt. Ebben a pillanatban mindenki megkönnyebbülten föllélegzett. PÉCHI GYÖRGY fordítása DÉNES GYÖRGY: Lázas vérem keverem a mészbe Én nem akarom, lerogyjon a szépség, kit rakva raktunk: büszke Déva várát, mert a szépségben szunnyad a dicsőség, sírva siratják, akik veszni látják. Én lázas vérem keverem a mészbe, szemük sugarát, akiket szerettem, és minden vágyat vágyammal tetézve, tornyán ámulni kinccsel telhetetlen. Én nem akarom, megtörjön a szépség, pusztuljak inkább magam, trónusánál, hogy liliomos zászlóit letépjék, nem akarom a lélek néma gyászát. Gyűrközzetek - korcs életünk a tétje - , követ kövekre rakni csüggedetlen, bár énekünknek megfakul igéje, Szép volt a szándék s benne szép az ember. ď
