Új Szó, 1976. augusztus (29. évfolyam, 182-207. szám)

1976-08-05 / 185. szám, csütörtök

Barátok között A zene vonzásában Arcképvázlat Havasi József operaénekesről A csehszlovák zenei élet külön­böző területein szá­mos magyar nem­zetiségű művész is tevékenykedik. Életkorukat tekint­ve többnyire fiata- lókról van szó, akik zömükben szlovákiai konzer­vatóriumokon, főis­kolákon tanultak, s ma Csehszlovákki legkülönbözőbb pontjain működnek hegedű-, zongora-, csellóművészek­ként, énekesek­ként. Az operaéne­kesek között olyan, már bizonyos hír­névre is szert tett művészeket Is em­líthetünk, mint Ko­vács Lajos (Olo­mouc), Szűcs Ró­bert (Bratislava), Havasi József (Kas­sa), JSzakál Gábor (Kassa), Izsóf Lilla (Beszterce­bánya) és mások. Havasi József, a Kassai Ál­lami Színház operaegyütlesé- nek tagja a bratislavai Zenei Főiskolán végezte tanulmá­nyait. Noha csupán nyolc sze­meszteren át volt a főiskola hallgatója, kitűnő adottságai, eddigi énekesi teljesítményei följogosítanak bennünket rá, hogy az énekművészet nagy re­ménységei között tartsuk őt számon.. Emberként inkább csendes, mint hangoskodó, bár szenve­délyes természet. Noha sike­reit nem titkolja el, alapjában véve szerény, és az élettel szemben eléggé igénytelen em­ber. A szerénységet és egysze­rűséget talán elődeitől örököl­te. Nagyapja cipészmester volt. Édesapja cipőboltot vezetett, ma már nyugdíjas, édesanyja pedig gépírónő. Ugyanúgy lakik, mint bárki más. Otthona egy. kétszobás állami lakás, Kassa egyik kül­ső negyedében. Felesége, Kati aki vegyészmérnöknő, ugyan­olyan elfoglalt, mint a férj. Két gyermekük van. Mónika és Gábor egy cseppett sem sír ke- vesebbett, mint más kisgyerek. Gábor még igazi csecsemő. Al- vďs előtti esti sírdogálása be­szűrődik „édesapuci“ dolgozó- szobájába, hogy igazi családi hátteret alkosson vallomásá­hoz. — Mikor jegyeztem el ma­gam a zenével? — kutat az énekes emlékei közt. — Azt hi­szem, még gyermekkoromban. Emlékezetem óta vonzott a ze­ne. Hallásom volt, hangom volt, szerettem énekelni. Csodáltam, ha valaki valamilyen hangsze­ren játszott. A karénekben is igen tudtam gyönyörködni. A csodálatos reneszánsz és ba­rokk zene nagy hatást tett rám. Gimnazista koromban egyik ta­nárom tanácsára beiratkoztam a zeneiskolába, ahol Kuckó La­dislav konzervatóriumi tanár vett kezébe. Énekelni tanultam nála. A tanárommal egyszer megjelent a zeneiskolában a bratislavai Zeneművészeti Főis­kola professzora, Godin Imre, aki, miután meghallgatott, azt mondta: „Fiacskám, ha ^kedved tartja, fölveszlek a főiskolára. Azért persze nem árt, ha le­érettségizel.“ Ez 1961-ben volt. ősszel, szinte felvételi vizsga nélkül léphettem be a főiskola kapuján. Havasi József a főiskolán négy éven át a neves Godin Imre professzor tanítványa, aki már számos baritonistát adott a szlovák zenei életnek. Csupán Havasi évfolyamtársai között olyanokat, mint Szűcs Róbert, a bratislavai Nemzeti Színház Operaházának szólistája és Ju­raj Hrubant, a Szlovák Filhar­mónia szólóénekese. — Milyen „zsenge“ énekesi élményeid voltak? — Több is volt. Legszíveseb­ben talán arra emlékezem visz- sza, amikor még diákkoromban a kecskeméti Katona József Színházban énekelhettem szó­listaként mint vendég. Magam is tudtam, hogy nem eléggé ki­dolgozott és érett még a figu­ra, melyet alakítottam, de a szí­vélyes, baráti fogadtatás igen meghatott és jólesett. Havasi József a Parasztbecsület Alfiojának szerepében. Délután, valamivel fél hat előtt kövér esőcseppek koppan- nak a Banská Bystrica-i Felke­lési Emlékmű betonján. Közben szokatlanul gyorsan sűrűsödik a félhomály. Jarmila Libicová, a Szlovák Nemzeti Felkelés nevet viselő Nemzetközi, Pionírlábor főpa­rancsnoka szomorkásán nézi az egyre sötétedő viharfelhőket. — Már csak ez hiányzóul Elmossa az eső az ünnepi nagygyűlésünket — mondja el­keseredve. — Lengyelország nemzeti ünnepe alkalmából műsort is készítettünk, de az esővel nem számoltunk... Néhány perc múltán megér­kezik az első csoport a múzeum előtti térre. Aztán egymás után jönnek a többiek is. Szovjetek, bolgárok, lengyelek, magyarok, németek, csehek és szlovákok, összesen több mint hatszázas Valamennyien pionír egyenru­hában. Mire az utolsók is fel­sorakoznak eláll az eső. Mintha csak kívánságra, megrendelésre történne. Kezdődhet a nagy­gyűlés. A Banská Bystrica-i Kerületi Ifjúsági- és Pionírház dolgozói, illetve a vendéglátók nevében az igazgató, Jozef Hudcovič elv- társ üdvözli az egyes delegá­ciók vezetőit, tagjait. Banská Bystricán, a Kerületi Ifjúsági- és Pionírházban már igazi hagyománynak számít, a nemzetközi pionírtáborok szer­vezése. Az idén csakúgy, miut a korábbi években, ismét két táborban vonták fel a zászló­kat. A testvérvárosok: Tula, Mi- hajlovgrad, Opole, Salgótarján, Erfurt és Hradec Králové, vala­mint Kolobrezg, Slawno, Pech- tera, Bratislava, és a közép-szlo­vákiai kerület legjobb pionír­jai adtak találkozót egymásnak a Szlovák Nemzeti Felkelés vá­rosában. A vendéglátók mara­dandó élményeket ígérő gazdag ós változatos programot készí­tettek valamennyiük számára. — Minden csoport ellátogat a Magas-Tátrába, az Alacsony- Tátrába, BoJnicére és környé­kére — magyarázza a Družba elnevezésű másik nemzetközi pionírtábor főparancsnoka, František Gyüre. — Ezenkívül mindkét táborból több autóbusz- kirándulást is szervezünk a kör­nyékre. Barlanglátogatások, vá­rosnézések, múzeumlátogatások mellett a strandolásról, a külön­böző sportversenyekről és a műsoros barátságestekről sem feledkezünk meg. Az ismerkedés, a barátkozás már az első napon megkezdő­dött. Jelvények és vörös nyak­kendők cserélgetésével teltek el az első órák. Azóta már min­denki füzetében címekkel is megteltek a lapok. Szinte szá­molni sem könnyű az új bará­tokat. A kirándulásokon, a dél­utáni szabadfoglalkozások órái­ban és az esti sorakozót követő műsoros összejöveteleken hét nyelven folyik a barátkozás, hét nyelven zeng. az ének. A Felkelési Emlékmű előtti téren alacsony termetű, szem­üveges fiú áll a sor szélén. Szása Logipovsz, a Komszomol Tulal Körzeti Bizottságának titkára, a nemzetközi tábor szovjet csoportjának egyik ve­zetője. Csaknem ötezer kilomé­teres távolságból, 48 óráig tar­tó utazás után érkezett meg sokadmagával Banská Bystricá- ra. Amikor először találkoz­tunk, nem kis elragadtatással beszélt mindarról, amit az első napokban látott Közép-Szlová- kiában. Most már messziről integet. — Legszívesebben minden év­ben visszajönnék ide. — Gyö­nyörű a város, az egész vidék, nagyon kedvesek az emberek. Kár, hogy csak egy hónapra jöt­tünk. Szása nem az egyedüli, aki így vélekedik az első napok után. Tőle valamivel távolabb a nőgrád-megyel úttörők sorakoz­tak fel az ünnepi nagygyűlés­re. A harmincöt tagú csoportot Demus Iván, a KISZ szécsényl járási titkára vezeti. Tajtt Zsu* zsanna úttörőcsapat vezetővel, Hímes Piroska pedagógussal és Kovács Tiborral, a salgótarjáni járási úttörő elnökkel, valamint a 31 úttörővel együtt ő Is szin­te otthon érzi magát Banská Bystricán. — Az elmúlt napokban már sokfelé jártunk a városban és a környéken — mondja később. — Megcsodáltuk az Alacsony Tátra és a Magas Tátra párat­lan szépségeit, kipróbáltuk a drótkötélpályát, de Bojnicén, Kováčovón és Sliačon is na­gyon tetszett minden. Az egyik este honvédelmi versenyt is rendeztek számunkra. Azt hi­szem, valamennyiünknek, akik fent voltunk az Urpin hegyen, felejthetetlen élmény marad az esti város látképe. De nemcsak ezért lehet dicsérni a vendég­látókat. Minden nagyszerű és új Is számunkra. Kiss László, a csórt egyik tag­ja már többször járt nálunk. Ta­valy nyáron ugyanebben a nem­zetközi pionírtáborban talál­koztunk. Azóta ismét jó helye­zést ért el a Nemzetközi Ke­rékpárosverseny országos dön­tőjében. Most is ezért kapta a jutalomtáborozást. Nem minden gond és habo­zás nélkül dönthetett a moszk­vai Hudozsesztvennaja Lityera- tura arról, hogy mit is jelen­tessen meg a Magyar Irodalom Könyvtára című sorozatában Illyés Gyula prózájából. A vá­lasztás végül három nagyobb terjedelmű írásra esett: a Pusz­ták népére, az Ebéd a kastély­ban című regényre és a Ke- gyenc című drámára. Szeren­csésen, ha számításba vesszük, hogy — a sorozat jellegének megfelelően — négyszáz-négy­százötven oldalas könyvet ter­veztek. Ez a három mű szépen bemutathatja Illyést, az esz- szélstát, a-z epikust és a drá­maírót. A fordításokról, akár a Pusz­ták népét tolmácsoló Malihin, akár az Ebéd a kastélybant oroszra áttevő Voronkina, akár a Kegyencet átültető Zsmurkisz munkáját tekintjük, csak a legjobbakat lehet el­mondani. Régi megállapítás: a prózai fordítások művészete mindenek előtt az árnyalatok, s végül az egyéni ízek, stílus­zamatok visszaadásának a mű­vészete. Azaz nem elég az ér­telemszerű hűség és a nyelvi szabatosság. Érzékeltetni kell a színt, a tónust, amely a nagy íróknál mindig többlet is: sze­mélyes hitelesítése annak, ami közönségesen igaz. E könyv fordítói érzik ezt, s ragyogóan tolmácsolják az illyési próza remek gondolatai villózásait és sokárnyalatú iróniáját. Nyelvünk, amely gyakran él a jelentéstömörítő összetéte­lekkel, s amelynek ezt a sa­játosságát Illyés Gyula külön­ben is ápolja, néha nehéz pró­bák elé állítja a fordítókat. Za­matot, színt ilyenkor nem min­dig sikerül visszaadniuk. A „marhadelelől“ például így látjuk viszont a szövegben: ál­láshely a marhák pihenője szá­mára. Ám az ilyen helyekért bőven kárpótolják az olvasókat másutt, frappánsan fordítva az aranymondásszerűt, például azt, hogy „az igazi szolga a nagy dologban szolgai, a kar tán lusta, de a lélek frissen — Hogy érzed magad Ismét nálunk? — Köszönöm, nagyszerűen. Nagyon örülök annak, hogy megint idejöhettem. Már sok új barátom van az itteniek közül. Tavaly a városban és a környé­ken sem láttam mindent. Ezért is érdemes volt újra eljönni. Vezényszavak szakítják félbe a beszélgetést. Az első soxok- ban állók a virágcsokrokkal lassan elindulnak a Felkelési Emlékmű felé. Űjra kattognak a fényképezőgépek, néhány pil­lanatra elvakítanak a filmesek lámpái. Közben a kegyelet vi­rágai egyre jobban elborítják az ötágú csillagból lobogó örök láng körüli helyet. Szov­jetek, bolgárok, lengyelek, ma­gyarok, németek, csehek és szlovákok, vörös nyakkendős pionírok hajtanak fejet azok emlékére, akik életüket áldoz­ták a máért. Később, már a menetelés köz­ben, hét nyelven zeng a dal: „Egy a jelszónk a béke ...“ hajlik" — és élve azzal, amit felkínál a saját nyelvük, élve anyanyelvűk ihletének a több­letével. „A kés a templomban is jó“ — hangzik Illyés egyik pusztai közmondása. Ez orosz­ra fordítva módot ad a szó­kezdő betűk rímeltetésére, s azon kívül még egy asszonánc- ra is. A fordításban nem sik­kad el ez az esély. „Nozs t bozsem hráme haros“ — mond­ják a könyvben oroszul, s ez olyan, mintha nem is fordítás volna: a közmondások népi művészetének veretessége, va­lami ősi nyelvi lelemény érző­dik rajta. És az Ebéd a kas­télyban hangváltásai! Amikor a párbeszédekben arisztokrati­kussá — oroszosán: nagyvilá­givá — válik a tónus, illetve játszik ezzel az átfordulással. A fordítás híven követi az író jellem- és helyzetfestésh^z el­engedhetetlen stílusbravúrjait. Kitűnően eltalálta a fordító a Kegyenc nyelvének drámai tónusát. Azt a fajta mondat­fűzést is, amely többnyire kö­tőszavak és segédfordulatok nélkül kapcsol szófürtöt szó- fürthöz, tulajdonképpen indula­tot indulathoz. Nyers, és ekkép­pen telített mondatokat olvas­hatunk az orosz szövegben is: az lehet a benyomásunk, hogy eszköztelenül,' csupán a maguk pszichológiai és helyzeti ener­giáiknak a jóvoltából kereked­nek mindig új egésszé a mon­datok és a drámai futamok, szakaszok. Ahol kétely merülhet fel, az az egyik cím. Nem nagyon ér­teni, hogy a magyar „pusztá­ból“ hogyan lett mindvégig „pusta“. Ilyen orosz sző az orosz magyarázó szótár szerint nincs. Ha meg nem orosz, ha vállalása a magyar szónak, akkor miért nem „puszta“? A könyvhöz bevezető is tar­tozik: Vlagyimir Ognyev élénk és tartalmas esszéje portré és tanulmány együtt. Egyike a legtalálóbb és legértőbb Jel­lemzéseknek, amelyet Illyés Gyula írói és emberi arcáról eddig külföldön írtak. HERA ZOLTÁN —■ Mikor kerültél a Kassal Állami Színházhoz? — 1970-ben. Egy évig mű­ködtem itt akkor, az operakó­rusban. Ez amolyan „énekes- gyakornokságnak“ tekinthető. Már akkor megkaptam az első szólószerepet is. — Mi volt az? — Mascagni Parasztbecsületé­nek Alfiója. Akkor 22—23 éves voltam. Fiatal hangommal öreg­embert kellett énekelnem. Nem a legszerencsésebb dolog, még­ha hasszbariton vagyok is. De azért jól sikerült. Szívesen gondolok vissza rá. Ma is egyik kedvelt szerepem. Aztán két évig a bratislavai Központi Katonai Művészegyüt­tes szólistája. A Kassai Álla­mi Színházhoz csak 1973-ban kerülhet ismét visza, ahol most már többnyire szólistaként mű­ködik. Az azóta eltelt négy esz­tendő alatt számos emlékezetes sikert aratott. Repertoárján sze­repelt a Sámson és Delila fi- llszteusa, Rossini Szevillai bor­bélya, Puccini Toscájának An- gelottija, Mozart Figaro házas­ságának Bartolója, Leoncavallo Bajazzókjának Toniója, Duna- jevszkij Szabad széljének öreg színésze stb. Havasi József arcképéhez hoz­zátartozik az is, hogy diákko­rában és később is több éven át volt a Lúčnica és az Ifjú Szívek szólóértekese. A két együttessel beutazta szinte az egész Európát. Most szabad ide­jében kórust vezet, ö a CSE­MADOK kassai északi helyi cso­portja mellett működő Cser­mely kórus karnagya. Hogy ezt a munkáját is mély hivatástu­dattal és szeretettel végzi, an­nak ékes bizonyítéka, hogy 1975-ben a bardejovi kerületi kórusfesztiválon ő kapta a legjobb amatőr karnagynak ki­járó díjat. Tavaly a mindössze kétéves kórust oklevéllel tün­tették ki a Kodály-napokon, és az együttes az Idén is sikerrel szerepelt a hazai magyar ama­tőr énekkarok seregszemléjén. Említésre méltó, hogy szép al­kotó együttműködés alakult ki a Csermely kórus és a kassai Szép Szó Irodalmi Színpad kö­zött. Cágyor Péteren, az iro­dalmi színpad vezetőjén kívül ebben Havasinak is van némi érdeme. Az operaénekes közben maga is tanul. A Theo Thesslertől vett énekórák és a kedvtelés­ből végzett orgonajáték tágít­ja a művész zenei fantáziáját, gyarapítja szakmai tudását. A pihenés csendes óráiban Havasi József kedves jétákainak hódol: subaszőnyeget sző, madarat te­nyészt, virágot ápol. És közben mindjobban megérik benne az elhatározás, hogy levelező ta­gozaton elvégzi a zeneművésze­ti főiskola karmesteri tansza­kát. Havasi József egyike azoknak a fiatal operaénekeseinknek, akiknek megvan minden adott­ságuk ahhoz, hogy a legigénye­sebb bariton szerepeket is rá­juk bízhassák. Aki hallotta már őt énekelni, bizonyára egyetért velünk abban, hogy személyé­ben olyan művészegyéniséggel állunk szemben, aki a jövőben jelentős zenei pályát futhat be. KÖVESDI JÁNOS LALO KÁROLY A Felkelési Emlékmű előtt (Cyril Minárik felvételeJ Illyés Gyula prózája oroszul NEMZETKÖZI PIONÍRT,ÁBORBAN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents