Új Szó, 1976. július (29. évfolyam, 155-181. szám)

1976-07-09 / 162. szám, péntek

Az árnyékból a fény felé

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT IVAN KRASKO

„Mint keresztapának, aranypénzt kell tennem a gyermek, az ifjú szlovák poéta krizmá- jába. Egyvalami feljogosít rá: ifjúkorom óta várom a tehetséges szlovák lírikusok eljövetelét, meggyőződve róla, hogy a nemzet lelke a költészetben éli át ünnepi pillanatait. Itt pediglen mély, zengő hangokat hallok ... s nagy az én örömöm ... Mélyen zengő hangok ezek, de szomorúak is, olykor kétségbeesettek ..., hogy szinte belésajog öreg szívem! De hát a természet a nefelejcs vidám szeme és a rózsa tüzes lángja mellett a gyász sötét liliomát is átnyújtja. Szerencsés utat az árnyékból a fény felé!"

Ezekkel a meleg szavakkal indította útjára 1909-ben Sve- tozár Húrban Vajanský Ivan Krasko első verseskötetét, a Nox et solitudó-t. Ritkán történik meg, hogy első kötetes költő olyan kedvező fogadtatásban részesüljön, mint amilyenben Ivan Krasko. František Votruba a Prúdy című folyóiratban elragadtatással nyilatkozik a kötetről, kijelenti, hogy ilyen eredeti hangon még szlovák költő nem szólt hozzánk, s hogy „kifejezésmódja tekintetében Krasko versei ma a szlovák költészet csúcspontját jelentik".

Ivan Krasko — polgári nevén Ján Botto — 1876-ban született a gömöri Lukovišté- ben, parasztcsalád gyermekeként. A rimaszombati gimnáziumban eltöltött évek után a szebeni német, majd a brassói román gimnáziumba került. Brassóban érettségizik, érettségi után egy évig a szüleinél él, majd katonáskodik, s csak azután iratkozik be a prágai műegyetem vegyészmérnöki karára. Mérnökként Csehországban telepedik le, később pedig Bratlslavában él, majd Piešťanyban, s ott is hal meg 1958-ban.

Legelső versét /Népünk dala j 1895-ban írta, még a brassói gimnázium diákjaként, de csak 189'3-ban jelentelte meg, az utolsót pedig, a Töredék címűt, 1915-ben. (Hogy pontosak legyünk, az első világháború* után még írt egy verset — egyetlenegyet —, a Bírálat címűt, amely mintegy zárszava második s egyben utolsó kötetének, az 1912-ben megjelent l/erseA:-nek.)

Krasko sohasem akart irodalmár lenni, nagyon keveset írt, s csak akkor, amikor érezte, hogy a régóta érlelődő gondolatokat a legjobban sikerül kifejeznie. A mércét igen magasra tette, olyannyira, hogy nyolcvanhat verse közül sokat nem is vett fel a köteteibe, s a versein mindig csiszolt.

Legtöbb versében a nyugtalan lélek komorsága, az el- hagyottság érződik — a kritika többször is a szemére vetette pesszimizmusát —, de ennek személyes indítékai is vannak: magányossága és

rossz egészségi állapota. De Krasko költészetében a személyes keserűség mögött

másféle aggodalom rejlik,

„komorsága hazai talajból, szlovák gyökérből sarjad“ — írta róla Votruba. A „ritka öröm pillanatain átüt a népe nemzeti és szociális elnyomásáért aggódó költő szomorúsága. Gondolatai minduntalan a szülőföldje felé szállnak, „hol nyomor és erőszak élni sem hagy, halni sem hagy". Erkölcsi felelősséget érez az emberiségért s nemzete szenvedéseiért. Ne kérdjétek tőlem című versében feleletet ad szomorúságára; „engem ... kétséggel boriinak... a bánatok, mik népemet bántják”. Az Atyám földjé ben is visszatér a hazahívó szó (.. jobbágyok vérét beitta ősföld, hazahív mégis..."), a Bányászokban a Sátán kísértő hangja „aranyról, kincsekről“ szól, úri^ előnyökért cserébe „babért, gazdaságot" ígér, de a bányászok megjelenésére (a bezruči szimbolika — a bányászok mint a szabadság megtestesítői) a Sátán távozik. A Jehova ellenállásra buzdít, a költő óvja és figyelmezteti népét, s ha nem hallja meg a „vészharang kongá- sát", úgy önnön fajára kéri Jehova bosszúját. A Rabszolgában is a vészharang kon- dulását várja, de már megtorlásáról beszél, s a Történelem címűben felszólítja nemzetét, hogy ne késsen „a fényre kilépni".

Krasko valamennyi verse vallomás: az élet visszáságaira roppant érzékenyen reagáló ember vallomásai. Versei ma is élvezetesek, frissek. Költészete a szlovák nyelv dallamosságából táplálkozott, átható erejű új stílust teremtett, a szlovák népdal talajáról indult el.

A nyolcvanhat vers — Krasko költői életműve — magyarul is megjelent, némelyik verse több fordításban is. Nyolcvanhat vers. Miért ilyen kevés? Bírálat című versének néhány sora talán feleletet ad rá: „Áldottak mindazok, akik megszólaltak, s nem többet mondtak, mint ünnepnapokon mondani lehet".

KOPASZ CSILLA

1 húr cos piák tíí

Tárlat a Művészet Házában

Yveta Hanáková: Köszönet a szovjet hadseregnek

András-napra meglövök

Kövesdi János novellásikötetéröl

A Szlovák Nemzeti Galéria a CSKP XV. kongresszusa és a közelgő választások tiszteletére rendezte ezt a kiállítást. A falragasz századunk élen járó képzőművészeti mű fajainak egyike. Hangja 1930 után mind sürgetőbbé és erőteljesebbé válik. Küzd a gyilkos háború, a fasizmus öldöklő hatalma, a rabszolgatartó gyarmati rendszer ellen. Harcol a fejlődés, a haladás, az igaz emberség és a béke eszméinek a megvalósításáért.

A plakát mindenkihez, a nagy tömegekhez szól. Érzelmeikre és indulataikra kíván hatni, nem csupán eszmei, politikai mondanivalójával, hanem az egyre változó, alakuló, a kor igényeihez alkalmazkodó formájával, művészi kifejezési eszközeivel. A régebbi leíró és realista plakát helyébe lép a monumentalitásra törekvő, jelképekkel, drámai tömörséggel és sűrítéssel megvalósított, de mindig a szociális haladásért, az új típusú emberi közösségért kiálló falragasz.

A mostani tárlat témája három évtizedet ölel föl. Régebben született és új alkotások szólnak a harminc esztendő előtti eseményekről, az ezeket követő történeti jelentőségű korszakokról. Mintha egy nagy, izgalmas történelemkönyvben lapoznánk, úgy vonulnak el szemünk előtt a politikailag fontos események, a szocializmus építésének emlékezetes és serkentő évfordulói, a már szívós gyökerű virágot, sőt termést biztosító életünk ünnepnapjai.

Képzőművészeink minden korosztálya tevékenyen vesz részt a harcos plakát művészetében. Az idősebbek közül R. Altrichter pallérozott egyszerűséggel és lelkes lendülettel utal a hatodik ötéves terv nagyszerű eredményeire. A. Hollý markáns megfogalmazással méltatja az SZNF hős partizánjait és ígér még szebb jövőt mindannyiunknak. Ľ. Ileöko nejünknek a Szovjetunióhoz fűződő barátságának és testvéri szövetségének lelkes hirdetője. J. Chovan többek között a győzelmes februárt egy elszánt népi mill- cista alakjával és a közösség javát szolgáló gyárak füstölgő kéményeivel, racionális renddel és meleg érzéssel jeleníti meg. Lörincz Gyula forró szenvedéllyel, meggyőző erővel kiált „Nem“-et a tömeggyilkoló atomfegyverek alkalmazására. V. Hloznik a hegyek között a hitlerizmus ellen harcoló partizánokról szól ritmu- sos vonalakkal, kifejező színekkel. A középnemzedék közül N. Gašpar a festészet eszközeivel dicsőíti felszabadulásunk 15. évfordulóját.

A fiatalabbak közül R. Baöík érzelemre ható művészi megoldása követel politikai és szociális változásokat a, meggyötört, eltaposott Chile számára. L. Cisárik színek és stilizált formák harmóniájával, D. Lupták átérzéssel formált

hősies nőalakkal és a szocializmus jelképeivel idézi Május elsejét. Š. Stefka izzó vörös zászlói sorának spontán hullámzása is a világ proletárjainak összefogására, a munka ünnepére, május elsejére utal.

A legfiatalabbak közül Y. Hanáková szívderítő mosolyú, egészséges, boldog gyermekarccal s nagy csokor virággal, lírai érzékenységgel adózik hálával a felszabadító szovjet hadseregnek. P. Cibula falragaszának finoman árnyalt kék hátteréből tűnik elő az okos, bizakodó asszonyarc és a fehér galamb, a nemzetközi nőnap maradandó érvényű jelképe.

bArkány jenöne

(1)

Elgondolkoztató, hogy irodalmunkból mennyire hiányoznak a frontélmények, a háborús témák. Egri Viktor néhány írásán és főleg Rácz Olivér Álom Tivadarának a történetein kívül alig találunk elbeszélés* és . novellairodalmunkban háborús élményeket. Ez a tény mindenképpen érdekes és annál is érthetetlenebb, mert irodalmi középnemzedékünk képviselőinek még személyes élményük volt a második világháború, a front, a visszavonuló és előrenyomuló hadseregek jelenléte és a harcok, bombázások valósága. Mondhatnánk: harmincegynéhány évvel ezelőtt elég véri, halált és pusztulást láttunk ahhoz, hogv értelmetlenségük egy életre való. elutasító írói szenvedélyt, emberi drámaiságuk pedig mélyértelmű tragikus témákat kölcsönözzön. S ha ez inégsin- csen így, akkor annál inkább figyelemre méltó és megbecsülni való írói tett, amikor első kötetében egy fiatal prózaíró háborús történetekkel jelentkezik.

Kövesdi János debütjét ezért fokozott odafigyelés illeti meg. S nemcsak azért, két további okból is:

a) a könyv a történelem olyan alaphelyzeteit örökíti meg, amelyek közösségi hatása és emberformáló jellege máig ható, pozitív-erkölcsi erőt jelentenek;

b) fiatal író vallomása e könyv a háborúról, melyet a szerző tudatosan nem élt meg, valós emlékei nincsenek róla, tehát írásai egyben olyan valóságszemléletet tükröznek, amelyben az „ismeretlen katona1 arca egy háborút nem próbált nemzedék elképzeléseinek a visszfényében jelenik meg.

(2)

Kövesdi „háborújának“ hősei tulajdonképpen nem igazi hősök, mert sosem győznek és szinte mindig szenvednek. Furcsa — de igaz — hősiességük alapja nem a „vitézi tett“, hanem a nélkülözések és szenvedések elviselésének a képessége és az élethez való ragaszkodásuk, létük minden áron való megőrzésére és megvédésére irányuló igyekezetük. Ezért könyvét a háborús szenvedések naplójának is nevezhetnénk, az értelmetlen halál és céltalan — mert indokolatlan — kín dokumentumainak. Az elromantizált vitézség és hősiesség irodalma régen anakronisztikussá, korszerűtlenné, írói buktatóvá vált, s ha a szerző csak ezt a buktatót kerülte volna el, teljesítménye nem lenne különösebben jelentős. Ettől sokkal lényegesebb az a tény, hogy sikerült elkerülnie azokat a csábításokat is, melyekkel a háború és a fegyveres harc élet-halál helyzeteinek a spontán hatóereje objektivizáló naturalizmusa és rideg hatáskeltésre késztetik az írót. Kövesdi János a halál hatalmi körzetét járva nem tudott „tárgyilagos“ maradni, van bátorsága sajnálni szenvedő, menekülő és elbukó hőseit, prózája lírai hangvételétől sem fél, s ezért őszintesége rokonszenvesen megnyerővé válik: nemcsak megrajzolja hőseit és elmondja életútjukat, de a mélységes emberi rokonszenv és együttérzés légkörét is kialakítja esendő alakjuk köré.

(3)

Ebből következnek prózájának határozott emberség-tartalmai. Azt bizonyítja, hogy az egyszerű és őszinte emberi kapcsolatok erejét, a spontán együttérzést és segítőkészséget, a kis emberek alapvető érdek- közösségét és a hatalmon kívüliek kölcsönös szolidaritását a háború sem képes megtörni vagy megsemmisíteni. Annál is értékesebb alkotói eredmény ez, mert a könyv eseménvp*

nemzetközi közegben mozognak, némely összefüggései népek lelkének az együttérzését mutatják fel. A horthy-hadse- reg egyszerű magyar katonája szovjet katonákkal, szlovák partizánokkal, munkaszolgálatosokkal, lágerfoglyokkal kerül érintkezésbe, és emberi józanságból fakadó humánuma velük kapcsolatban nyilvánul meg. Ösztönösen nemzetközien gondolkodik, mert... a nép. a tömegek érdekeinek megfela- lően gondolkodik, s ezek az érdekek közösségiek és háborúellenesek.

(4)

Történeteihez, tartalmi mondanivalóihoz nem választolt könnyű formát az író: minden esetet egy veterán kávéházi társaság — a harcok valamikori résztvevői — egyik tagja mesél el társainak. A választott formából két törvényszerű stílusadottság következik: az

én-forma és a stilizált élőbeszéd. Formailag is sikerült írásaiban (András-napra megjövök, Domino, a bakterj Kövesdi mindkét adottságot jól alkalmazza, a kevésbé sikerűitekben azonban legyőzik őt, mert az adott formát nem tudja annyira kimunkálni, hogy a történetek tartalmi lényegét maradéktalanul kiteljesítse. Az én-forma, mint stíluseredmény a lélektani fejlődéskép maradéktalan megrajzolásának az igényével született és azt célozza, hogy a szerző — vagy az írás főszereplője — cselekményeinek a hátterét bőven kommentálhassa és alátámaszthassa lélektani motívumokkal. Az én-forma lehetővé teszi az ösztönök játékának és a tudat tevékenységének a belső rajzát, a cselekvő én érzéseinek és tetteinek a harmóniáját, segítségével megrajzolható az egyéniség lelki karaktere. Kövesdi kisebb írásaiban az énforma nem telik meg lelki motívumokkal, a belső monológok elmaradnak és az elbeszélés a külsőleg látható felszín síkján marad, az elbeszélő nem hatol a tetteket mozgató indulatok mélyére, így írása a rövid elbeszélés vagy anekdota szintjén marad (A négy fogoly, Gesztenyefák, A Keserűvölgy).

A történeteket mesélő öregek elbeszélő-nyelvezeténél hasonló eredményeket — illetve hiányosságokat — figyelhetünk meg. Az atmoszféra-teremtésre és drámai helyzetfestésre alkalmas, stilizált élőbeszéd kimunkálása hosszú írói kísérletezés és tudatos nyelvi alkotóerő eredménye lehet csupán: Kövesdit egyelőre inkább a feladatvállalásért illeti elismerés. Nyelvezete néhány esetben — már említett novelláiban — ott fedi a kívánalmakat, ahol a történet spontán drámaisága áthevíti a nyelvi közeget és mintegy szárnyakat ad az írói-nyelvi fantáziának, hogy a legpontosabb s amellett leghangulatfestőbb kifejezéseket, szófűzéseket és mondatszerkezetet találja meg. Mar említett gyengébb írásaiban nyelvi ereje közepes marad és nem segíti elő történetei esztétikumának minőségi növekedését.

(5)

Szót kell még ejtenünk arról, hogy Kövesdi János könyve nemcsak irodalmi eredményei folytán okoz számunkra örömet, hanem azért is, mert fiatal író első könyvéről van szó. amely egyben figyelemre méltó, új alkotóegyéniséget képvisel. A Fekete szél című prózaantológiában jelentkezett nemzedéknek Bereck József után ő a második képviselője, aki a várakozásunkat egészében kielégítő könyvvel jelentkezett. örülünk neki és yár- juk a következő jelentkezőt.

(Madách, 1976) DUBA GYULA