Új Szó, 1976. július (29. évfolyam, 155-181. szám)
1976-07-19 / 170. szám, hétfő
KLÄRA JARUNKOVÄ: Zsendülő cseresznye Cseresznyefájuk az egész Tizenkettesen csak Krížikéknek, a szomszédunknak mn. Elment tera megnézni, hogy húsoso- dik-e már a cseresznye a mag körül. Legalább tanuljak valamit, lia már itt vagyok az „alföldön“. Porubkában nem terem cseresznye, de ha terem is, sohasem érik be. A berkenyén kívül nálunk semmi pirosat nem láttam még fán. Bokron igen, de fán soha. Krížikék cseresznyéje már gömbölyödött ugyan, de még nem volt ehető. Kijött a kertbe Nórika. Mivelhogy fent ültem a fán, megdobtam őt néhány szem cseresznyével. Nórika nagyon szép lány, már fiúk is járnak hozzá, de az idegei igen gyöngék. Megijedt a váratlan cseresznye- golyóktól, és kihívta az apját. Ha akartam volna, úgy eltűnök, hogy bottal üthetik a nyomomat. De nem akartam. Semmi rosszat sem tettem, és Krížik bácsit nagyon szeretem. Ha nagymama elmegy valahová, firniszt szoktam neki keverni kis asztalosműhelyében. Ott álltam a cseresznyefa alatt és vártam. — PaTol — kezdte a bácsi a lamentálást. — Hát elment az eszed, hogy ilyen rossz nyavalyát eszel? Bélcsavarodást kapszl — Hiszen nem ettem. Krížik bácsi! — Ne is egyél! Hisz adok én majd neked, ha megérik. Lódulj haza! Azzal felemelt, hogy a kerítésről a ribizlibokrok fölött átugorhassak a kertünkbe (Kríži- kéktől mindig így járok haza.) Ekkor kirontott a konyhából nagymama, és segítségért kezdett kiabálni, mondván, jiogy Krížik veri az unokáját, és hogy mit meg nem enged magának ez a gyülevész népség. Megragadott, és magához szorított, mint valami csirkét, amelyet sikerült kiszabadítania a vérszomjas héja karmai közül. Ki akartam tépni magamat az öleléséből, hogy Krížik bácsi lássa, semmiről sem tehetek, de nagymama nem enge, dett. A szégyentől és a kétség- beeséstől végül sírva fakadtam. — Ne sírj, fiacskám — mondta Krížik bácsi nyugodtan. — Csak átsegítettem őt a keríté sen, szomszédasszony. Eljött megnézni a cseresznyét. — De Simkó Csaba: Ólomcsendben Ösvényeken fenyőkhöz ütődő őzsírás ólomcsendben ülő dombok — kivetett éjszakák Ifagyott avarban üveglestű toboz-magány ) vaddisznó nyomok: rengeteg-arcú népvándorlás ijedt szemek fagynak az égre: szent árvaság Szitási Ferenc: a szó a hús még emlékszik a késre akkor akác virágzott általában s legvégül az orrlyukban a fák levedlették tollúkat lett fekhelye a szónak kemény fészke a szónak gyökere a szónak a bácsinak érezhetően remegett a hangja a felindultságtól. — Híííl — sikított a nagymama. — Még tolvajnak nevez bennünket egy Ilyen senkiházá Gyere, gyermekem — simogatott, és az arcomat törölgette a zsebkendőjével —, ne törődj vele, ha megvert is, majd én megmutatom nekil Ráfizet még erre. Amint kijössz az iskolából, azonnal megyünk a kórházba, hogy vizsgáljanak meg. Betoloncolt a konyhába, és még sokáig szitkozódott a nyitott ablak mellett. Mind jobban és jobban sírtam, bár tudtam hogy ezzel a derék Krížik bácsinak csak ártok, s gyorsan abba kell hagynom a sírást, és mindent megmagyarázni nagymamának. Már az ebédet is elém rakta, de én egy falatot sem bírtam enni, és egy szó se jött ki a számon. A sonkás kenyeret odadobtam a libáknak amikor iskolába menet megtámadott a Leš- kóék veszett gúnárja. Máskor úgy fel szoktam ingerelni, hogy majd kiugrik a bőréből, de most nem volt hozzá kedvem. örültem, hogy legalább a nagyanyám uzsonnájától meg-, szabadultam. Az első óra természetrajz volt. Rúbeš kivitt bennüket a Rondába, hogy tanulmányozzuk a virágokat. A Ronda egy szép völgy, soha meg nem érti az ember, miért adtak neki a karambulaiak ilyen csúnya nevet. Valószínű, leg azért, mert Karambulában sok minden a fele tetején áll. A szép illatozó völgy — Ronda. A jó Krížik bácsi családja — gyülevész népség. A haszontalan kölyök, aki el- körhintázza a más pénzét — gavallér. Körhintát egy hónapja láttam Karambulában először. Amikor nagymama elküldött bevásárolni, természetesen nem mentem egyenesen a tejcsarnokba. Találkoztam Vilo Krúž- liakkal, és először elmentünk megnézni a körhintát. Éppen itt állították fel a Ronda torkában. — Van két koronám — mondta Vilo —, kipróbálom. Neked nincs? — Hogyne volna — feleltem, és miközben bekapcsolták a Vilo ülőkéjén a láncot, én is felugrottam a következő ülőkére. A motor felbúgott, a láncok megcsörrentek. Erősen megkapaszkodtam. A körhinta neki. lendült, és már repültem is, mint a madár. Körülöttem táncra perdültek a hegyek. Szemem elől eltűnt a füstös Karambula, s a Tizenkettes kéményeit sem láttam már, otthon jártam a szülői házban meg az erdészlakban Ferdinánd bácsinál. Unó- kahúgaim megengedték, hogy beleüljek a hintájukba, és én egészen az égig .repülök, a magas hegyről és a hegynél is magasabb hintából elnézegetem a csodás hegyláncokat, Ferdinánd bácsi egész körzetét. Amikor a körhinta megállt, sajnáltam otthagyni, és befizettem még egy menetre. Azután a harmadikra, a negyedikre, míg csak el nem körhintáztam nagymama huszonöt koronáját. Az utolsó menet alatt rosszul lettem. Le akartam szállni, de a körhinta tovább forgott és én úgy ültem a székben, akár egy hulla, magam sem tudom, meddig. — Ki az a gyerek? — kiáltozták az emberek, miután a ringlispíles kiszabadított a láncok közül. Abban a pillanatban magamhoz tértem, és el akartam szaladni, hogy ne bámuljanak, mint egy majmot. Csakhogy a lábam felmondta a szolgálatot. Egy asszony vitt haza a személykocsiján. Berta néniéktől ismert. Most aztán végem van, gondoltam, amikor az asszony becsengetett a Tizenkettes első kapuján. És mi történt? Semmi! — [ézusom — kiáltotta örömmel nagymama —, micsoda ritka vendég! Tessék, jöjjön beljebb, nagyságos asszony. Remélem, az igazgató úr is eljön. Gyere, Patkó, gyere, kis unokám! — Minden pénzedet elherdáltam — mondtam gyorsan, hogy mielőbb túlessem a dolgon. — Milyen pénzt, gyermekem? — csicseregte nagyanyám. — A huszonöt koronádat. El- ringlispíleztem. Megsimogatta a hajam. — Hát istenem, ördög vigye, pénz volt, pénz lesz. És mind elköltötted? — Mind. — Akár a nagyapja — nevetett nagyanyám. — Ha egyszer elkezdi, akkor az utolsó fillérig elver mindent. A nagyságos asszony is nevetett, talán örült, hogy ilyen simán megúsztam a dolgot. Kávéra is ott maradt. Behúzódtam a konyhába, és örültem, hogy nem tört ki a hurrikán. Csak egy dolgot nem értettem: otthon az ilyesmit nem úsztam volna meg simán, még ha maga az angol királynő kísért volna is haza — abban a pillanatban mégis jobban szerettem volna otthon lenni a szüleimnél. Már akkor úgy rémlett. hogy Karambulában valahogy minden fordítva van. De hogy nagyanyám úgy ugrik majd neki Krížik bácsinak, akár egy tigris, és olyan csúnyán megsérti, csak azért, mert átsegített a kerítésen, még álmomban sem gondoltam volna. — Miért maradozol le folyton, Pafo — kiáltott rám Rúbeš —, valami bajod van? Nincs, nincs semmi bajom. Csak nagyon félek, tíogy már sohasem fogom szeretni nagymamát. Nem is raplissága miatt, vagy mert porolóval hajt a zon. goraórára, sem pedig az édesanyám méze és málnaleve miatt, hanem Krížik bácsi miatt. KÖVESD1 JÁNOS fordítása KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE Vajkai Miklós: /W WA Si 3 € S Ä PÁ S O /W 11 ár dereka volt. A luy kertben beértek a I gyümölcsök, s a pa rasztasszony elhordogatta a kisváros piacára. Potom áron, pár fillérért adta el a sóvárgó zsidóknak. A parasztasszony nem szeretett alkudozni. Talán túlságosan szegény volt ahhoz, talán túlságosan dolgos, hogy egész nap a mocskos piacon tátotta volna a száját. Ezért vagy másért sohasem gazdagodtak meg Csűrös Alajo- sék. Hajnalban keltek, késő éjjel dőltek vackukra, és mégsem vitték semmire. A házat, a szűk istállót, a telket, a kertet, az állatokat mind-mind örökölték. Csak a szekeret, és a lószerszámot szerezték, amióta együtt éltek. Azon a nyáron is, házasságuk hatodik nyarán is temérdek volt a munka. Az asszony neki-nekifeszült a tragacsnak, mikor a gyümölcsöt a piacra hordta. Teste, mintha megnyúlt volna a szülés után, arca is fáradtabbnak, beesettebbnek látszott. S miután az utolsó tragaccsal is üresen tért haza, megkönnyebbült. Azon a nyáron, az egyik hajnalon még korábban kelt fel a férfi. Az ablakon beszüremlő félhomályban felöltözködött, futó pillantást vetett a csecsemőre, futó pillantást asszonyára, s kilépett az udvarra. Á kút nál kiöblítette száját, megnedvesí- tette arcát, majd megetette az állatokat. A kert mögül még el sem indult a nap, mire elvégezte teendőit. Lekuporodott a jászol végébe, cigarettát sodort, rágyújtott. A ló ropogtatta a szénát, sandán kétkedve bámult gazdájára. Csodálkozva felhorkant, maga sem hitte el, hogy békén hagyják. Az üsző nedves szemével a legsötétebb sarkot bámulta. Az ember nyelt egyet, majd elnyomta a cigarettavéget, és otthagyta az állalokat. Reggel volt. A keleti égen már halványult a vörösség. Az asszony megvetette az ágyat, s ráhelyezte a csecsemőt. Az ember megállt az udvaron, behunyta a szemét, s arra gondolt, hogy rövid időn belül deszkát kell találnia, a lehető legépebb deszkát ... Reggel volt. Az utcán végigzötyögtek az utolsó szekerek. Csűrös Alajos bekapta reggelijét, majd visszament az udvarba. A nap egyre erősebben tűzött. A fűrész unottan, lélek nélkül végezte munkáját. A parasztember a konyhaajtó felé tekintett, s hátán borsókás lett a bőr. Hideg futott rajta végig. Megnyújtott árnyékot látott a küszöbön átlibbenni, ki az udvarra, s eltűnni a rozoga léckapunál. Csűrös Alajos felemelte kezét, valamit morgott is, de azt maga sem érthette. Felemelte kezét, s záporozlak is az ütések a deszkába hatoló szögekre. Az utolsó darabot szem- villanás alatt hozzászögelte a többihez, s már kész is volt a gyalulatlan ládikó. Bevitte a konyhába, be a szobába. Fehér kendőt terített aljára, s ráfektette a csecsemőt. A konyhából a forró gőz, s a félig főtt étel illata áradt befelé. Az asszony, a harmincegy éves Csűrös Alajosné, született Forgács Ilona elfordulva állt az ajtóban. — Most még megnézheted... — mondta a férfi. Az asszony hallgatott. A férfi befedte a csecsemő arcát, szenteltvízzel meghintette, s rászögelte a koporsó tetejét. Az asszony mozdulatlanul állt az ajtóban. Csak akkor lépett odább, amikor Alajos befogott a kocsiba, elszeke- rezett a temető felé. Az asz- szony megtöltötte az ételhordót, kenyeret csomagolt a szakajtó ruhába, kikészítette a kaszát, s az aratáshoz szükséges segédeszközöket. Egy idő után visszatért a kocsi. Helyet cserélt az ásó, a csákány, a kapa. Majd az asszony is felült a szatyorba. Szikkadt, nyári csapáson szekereztek. Nem szóltak egymáshoz. Csak délután kérdezte meg az asszony a gyerek sírjának helyét. Csak délután, amikor megálltak, hogy kifújják magukat. 1978. VII. 19,
