Új Szó, 1976. június (29. évfolyam, 129-154. szám)

1976-06-14 / 140. szám, hétfő

N

os, hát mit inutassaíc

meg magának?

Azt feleltem, hogy szeretném megnézni egyik filmjét.

— Melyiket? A Diktátort? Maga azt bizonyára nem látta.

Azt válaszoltam, liogy éppen A Diktátort láttam.

— Hol látta? — érdeklődött Chaplin.

Megmondtam, hol láttam. Ez még a háborúban történt, ezerki len cszáznegyvennégy ben, Dél- Olaszországban. Mussolinit már megbuktatták, a várost, amelyben láttam a filmet, a szövetségesek felszabadították, és az olaszok először látták voll dik- tátorukat karikírozva.

Elmondtam Chaplinnak, hogy milyen leírhatatlan jelenetek játszódtak le a moziban a szemem előtt. Hogy topogtak és dobogtak a lábukkal az olaszok hogy fütyültek és köny- nve/tek a nevetéstől.

Chaolin nevetve végighallgatott. azután megkérdezte:

— Mát akkor mit mutassak meg magának?

— Ha lehet, akkor azt szeretném megnézni, amit a legjobban szerel.

— A legjobb darab, amit eddig csináltam, A csavargó — mondta Chaplin. Azután eltűnődött és hozzáfűzte: — És aztán megmutatom magának még a Charlie, a katonát ez egy háborúellenes darab, és ezenkívül még nagyon szeretem az Aranylázat. jöjjön el holnap a stúdióba és megmutatom magának ezeket a darabokat.

A következő napon Chaplin engem a stúdió kis bemutató termében fogadott.

— Nos, nézze meg a darabjaimat.

Intézkedett, milyen sorrendben mutassák be nekem a filmeket, ott ült mellettem egy darabig, és aztán elment dolgozni — próbálni.

Mire én négy óra alatt megnéztem mindazt, amit az ő utasításai szerint nekem bemutattak. ezen belül a ragyogó Csa vargót és Charlie, a katonát, Chaplin már befejezte munkáját és elment a stúdióból. És ezen a napon már nem is találkoztunk.

Másnap ebédre voltam hivatalos hozzá.

Chaplin hollywoodi viszo: nyokhoz mérten nem lakott messze, mindössze öl hat mér- földnyire attól a szállodától, ahol laktam.

Háza egy park kellős közepén állt. Felbállagtunk a lejtős úton, és megálltunk a kapu előtt.

Már nem emlékszem rá, milyen is volt ez a ház. Valahogy nem vésődött be az emlékezetembe. Csak az rögződött meg benne, hogy Chaplin szenvedélyes teniszjátékos és úszó, s hogy a ház közvetlen közelében úszómedence és teniszpálya van. Másoktól hallottam, hogy Chaplin ragyogóan teniszezik. őmaga pedig arról beszélt nekem, hogy Tilden, a volt teniszvilágbajnok szokott vele játszani; amikor ezt megemlítette, azt is elmondta, hogy noha Tilden már régóta nem vesz részt versenyeken, egy grammal sem nehezebb, mint volt azelőtt, jól belevésődött emlékezetembe, hogy Chaplin a szakmai tisztelet milyen hangfán lueszéit erről. Mi több, úgy tűnt fel nekem, hogy ezt nemcsak Tildenről mondta, hanem saját magáról is, hangsúlyozva, hogy annak az embernek, aki dolgozik, nem szabad egy grammnyit sem híznia.

Nem fért hozzá semmi kétség, hogy Chaplin következetesen tartja magát ehhez a szabályhoz. Abban az időben igen sovány volt, jó megjelenésű, elegáns, arányos, és mozdulatai rendkívül pontosak és köny- nyedek voltak.

A fogadásunkra elősiető Chaplin bevezetett a szobába, ahol bemutatott a feleségének, egy szép fiatal nőnek, aki legfeljebb huszonegy, huszonkét évesnek látszott. Chaplin két évvel ezelőt vette el. És ez alatt egy vagy két gyermeke született. Mindenesetre jól emlékszem rá, hogy amikor Chaplin bevezetett bennünket a szobába, megjegyezte, hogy felesége el van foglalva, és csak néhány perc múlva jöhet, mert gyermekét ringatja.

Az ebéden rajtunk kívül egy ismert amerikai színházi ember, Hanns Eisler német emigráns, az ismert antifasiszta zeneszerző vett részt, akit elsősorban Ernst Busch énekes tett ismert té.

Konsztantyin Szimonov:

Ifj. Gál László felvétele

Látogatóban Chaplinnél

Sokat beszélgettünk ebéd előtt is, ebéd közben is és ebéd után is, de nekem úgy tűnt fel, hogy Chaplin sokkal élén- kebb és vidámabb, és általában jobban elemében van. ha dolgozik. mint amikor pihen. 011 - hon is eleven volt és vidám, de ez nem volt annyira fesztelen és természetes elevenség és vidámság, mint ott, a stúdióban. Mintha valami megfoghatatlan tűnt volna el az ő szürke, kopott, foltozott, stúdióbeli zakójából a fekete esti öltönyébe való átöltözése közben.

Ebéd közben és különösképpen ebéd után Chaplin sokat beszélt arról, hogy milyen rossz lett a közhangulat a háború után Amerikában, milyen súlyos lelkiállapotba kerültek az emberek, hogy a háború utáni pesszimizmus és kiábrándultság mindinkáb megnvilatkozik a művészetben, és erről beszélve, néhányszor visszatért

ugyanahhoz a kérdéshez: nincs-e nálunk, a Szovjetunióban is általában és a művészetben hasonló csüggedés,

csődérzés és a perspektívanélküliségnek hasonló érzése.

Erről a témáról hosszan beszélgettünk, és most már bajosan tudnám felidézni a beszélgetés fonalát. Világosan emlékszem azonban arra az érzésemre, amely beszélgetés közben támadt: Chaplint módfelett nyugtalanította a csődérzésnek az az állapota, amely a háború utáni amerikai művészeten mindinkább úrrá lett. És nagyon izgatta — nincs-e valami hasonló nálunk? És nagyon szerette volna, hogy nálunk ilyesmi ne legyen.

A beszélgetésben Hanns Eis ler is részt vett. Eisler nagyon okos és mély ember benyomását tette rám. Ö is, akárcsak Chaplin — ez kisejlett kérdéseiből — szeretett volna megerősödni abban a hitében, hogy az a pesszimizmus és távlatúé! küliség, amellyel hazájukban, Amerikában találkoztak, nem általános jelenség.

Amikor véget ért a vetítés, megittunk egy csésze feketét, és vidáman, jó hangulatban felmentünk a fedélzetre, hogy visszamenjünk Los Angelesbe.

És akkor egészen váratlan dolog történt, legalábbis engem illetően.

Koromfekete éjszaka, a tartályhajó magas oldala, a hajó oldalán leeresztett hosszú és keskeny hajólépcső gyenge, gyérfényü lámpák a kikötőben — és ott lent., azok alatt a lámpák alatt, tizenkét vagy tizenöt ember kabátban és köpenyben, kalapjuk homlokukon hátratolva és középen a köpenyek alatt valami előmered.

Nem azonnal fogtam fel, hogy a köpenyek alá fényképezőgépek vannak rejtve. Mi libasorban ereszkedtünk le a hajólépcsőn, és alig kezdtünk leereszkedni, az a tizenöt ember odarohant a hajólépcsőhöz.

Nagy László:

Töredékek Dani Uraságnak

Cikázott rám sok démoni változat, és homállyá váltak a tündériek.

Tán én vagyok gyönge, egy pávatollat, zöld ágat nem tudok fölrezegtetni.

Nem vagyok Pygmalion erős király, ki lánykaszobrot is életre ajz.

Fúdd csak, szorítsd a lángot szilajon hazádba - e szózat hangzik pedig.

Hogy hízó órtánynak a mennybe lift lehet még az óda, ettől remegek én.

Ma disznó meg rózsa egy anyag ugyan, de más más a kettő, ha költő vagyok.

Ha mocsárból fényes hold-kalácsra sár-üstököst fröccsent a vastenyér: kisded kezébe holdat hogy adunk? Markoljon sarat az égiben is?

A fölforrott lélek szózatával már óhajtottam jutni közeledbe,

s elképzelt szárnyas énekemet a sors ragadta torkon, sújtotta bazalthoz.

Ormodnak az ének vérző hattyúi roncs, s már nyelve gyökén az idő rovarai. Ürmöt virágzik sáncom, Dani Uraság s neked rossz fazekakkal csörömpölünk.

Ha akkor élek, éjszakád ajtaját én rádnyitom, - szegődök testőrödül, nehogy kiüsse pipádat a testvér erdei gavallér, tunguz zsivány.

Röpítenélek rém zöld vadonon át barátnédhoz, mert mézes ami tiltva, s máris kancahabok illatától tűnődnék én is: az élet egyetlen.

S hogy méh-házban mezei szorgalomról s hellén aranyidőről békén hevülj: kard vigyázna - ámulnám rejtekemből, verset hogyan ír az én jó Uram.

* Nagy László versével Berzsenyi Dánielre, a XIX. század nagy magyar költőjére emlékezünk, születésének 200. évfordulóján.

széttárták köpenyüket, és egymásután kattintgatni kezdték fényképezőgépüket. Egy villanás, kettő, három ... tíz.

E villanások közepette ereszkedtünk le a hajóléposőn. Chaplin megállt kis Fordja előtt, és a riporterek csoportjára nézve, hirtelen mozdulattal kabátja mindkét szárnyát széttárta a mellén.

— Csak fényképezzenek, fényképezzenek! Mit néznek? Csi'k fényképezzenek! Amerikai gestapo!

És a mozdulata, és hanghordozása olyan volt, mintha azt mondta volna:

—• Lőjetek belém ...

És ők „lőttek“, egyik fényképet a másik után, egyiket a másik után, újabb és újabb villanások az utolsó pillanatig, amíg csak Chaplin be nem ült feleségével a kocsiba.

A tolmácsommal beültem a mi kocsinkba, és elindultunk Chaplin kocsija mögött, mindenütt a nyomában.

Másnap reggel kopogtatásra ébredtem szállodai szobámban. Cotan lépett be egy halom újságot szorítva magához. Csupa Hearst-lap volt, Los Angelesben abban az időben más lap nem is jelent meg. És valamennyi az első lapon Chaplin, Chaplin felesége és a haióléncsőn leereszkedő emberek fényképeivel volt tele. És a fényképek fölött óriási címek:

„Filmcsillagok a vörös hajón ...“

Cotan fordítani kezdte nekem a szövegeket, én pedig a fényképeket nézegettem, fis különös dolog: egyiken §em találtam magamat, noha Chaplin után ereszkedtem le a tartályhajóról és mellette álltam a hajólépcsőn, sőt még lent a kikötőben sem álltam messzire tőle. Az én személyem azonban egyiken sem szerepelt.

Nem szerepelt a nevem sem a képszövegekben. A szöveg ben az állt, hogy tegnap este a partnak ezen és ezen a pontján egy szovjet vörös gőzhajón orgiát rendeztek, amelyre az orosz konzul kíséretében meg érkezett a baloldaliságáról ismert Chaplin és Milestone a feleségével, akiket az olvasók ezeken a felvételeken láthatnak, ott állnak az orosz konzul mellett a vörös gőzhajó előtt.

A vörös hajón rendezett orgia éjjel négy óráig tartott...

A továbbiakban a lapok különböző változatokban közölték, hogy az orgia roppant nagyvonalú volt, hogy a filmcsillagokat tucatnyi üveg pezsgővel itatták, amelyeket vörös matrózok szolgáltak fel, miközben a mozivásznon a Medve című szovjet filmet pergették.

így tálalták a Hearst-lapok hasábjain a mi bizony hosszúra nyúlt, de elég szerény vacsoránkat, amelyen csupán borscs és boeuf-Sztroganov került az asztalra.

Az első percben nem értettem, hogy miért nem szerepelek egyetlen fényképen sem, és miért nem említette meg egyetlen újság sem a nevemet. Valami furcsa tapintatot gyanítottam -ebben. Ám értetlenségem nem sokáig tartott. A dolog okát nem volt olyan nehéz kitalálni.

Ha a fényképeken Chaplin mellett engem is feltüntettek volna — pedig az én odaérke- zésemről elég sokat írtak —, és ha közölték volna mégis, hogy is történt minden, hogy egy szovjet író egy szovjet hajó fedélzetén ebédet adott amerikai barátai, köztük Chaplin tiszteletére, akkor a szenzáció háromnegyed része és vele együtt a rejtélyesség is reménytelenül szertefoszlott volna. De azt írni, hogy Chaplin egy vörös hajón volt és hogy őt ott a szovjet konzul fogadta — ez már szenzációszámba ment! Ez már rejtélyes és gyanús dolog volt! Ez újabb súlyos adalék volt ahhoz a hajszához, amely javában folyt Chaplin ellen a lapokban.

Éjszaka New Yorkba kellett repülnöm, és aznap este Milestone vacsorát adott a lakásán, ahonnan egyenesen a repülőtérre hajtattam.

Ezen a vacsorán Chaplin is részt vett a feleségével.

Nagyon elegáns volt, fekete öltöny volt rajta, ezen az estén azonban sokkal öregebbnek és fáradtabbnak láttam, mint rendesen.

Amikor elbúcsúztunk Mile- stone-tól és együtt távoztunk tőle, Chaplin hozzámfordult, és azt kérdezte:

— Nos, olvasta a mai lapokat?

— Igen, olvastam — feleltem.

Előző este szovjetunióbeli utazásának lehetőségéről beszélgettünk, és talán annak az őszinte vendégszeretetnek a hatása alatt, amelyet a tengerészek és kivált Masa néni részéről tapasztalt, kijelentette, hogy ha a Szovjetunióba menne, akkor nyugodtan, sietség nélkül szeretne utazni, egy ilyen kereskedelmi gőzhaión, mint ez, Los Angelesből Vlagyivosztokba, és aztán Moszkvába a transzszibériai vasúton.

A beszélgetés akkor félbeszakadt, más témára tértünk át, de most, búcsúzás közben eszébe jutott Chaplinnek.

— Ha továbbra is így mennek a dolgok, mint ma ezekkel az újságírókkal — mondta borúsan —, akkor lehet, hogy korábban érkezem majd magukhoz, mint ahogy szándékomban van. Akadnak emberek, akik azt szeretnék, hogy száműzzenek engem innen, ebből az országból.

Megszorította kezemet, elsőként ült kocsijába és elrobogott.

SÁNDOR LÁSZLÓ fordítása

1976.

VI. 14.

(Részletek)