Új Szó, 1976. június (29. évfolyam, 129-154. szám)

1976-06-18 / 144. szám, péntek

Adalékok egy önarcképhez Bábi Tibor: Patak cs forrás Mi kell egy jó láncdal fesztiválhoz? (1) Első prózai kötetében, az Eu­rópából Európába című riport- könyvben, Bábi Tibor mintha Európában bolyongva is a saját lelke határait keresné. Jugo­szláviai jegyzetében írja: ,,Mit keresek itt tulajdonképpen? — kérdezem magamtól. Az ország lelkét keresem — válaszoltam Önmagamnak“. Meg a saját lel­ke határait, tehetjük hozzá. A kötetben ugyanis azok az iga­zán jó riportok, amelyekben az író nem útikönyvbe illő száraz, tényközlő stílusban írja le a látottakat és hallottakat, ha­nem átszűri magán a világot és úgy adja vissza. A kötet arcké­pei is ezért a legjobb írások, mert meglátszanak rajtuk a raj­zoló kézvonásai is. A hűséa ar­ca aztán nem más, mint lírai elemekkel átszőtt önéletrajzi vallomás, önarckép, amely mö­gött ott dereng egy táj — Má- tyu&föld — fél évszázada is. A kötetben a munkásmozgalmi, történelmi tényeket az emléke­zés logikája fogja össze. A val­lomás hogyanjára pedig, az igazságkeresés szenvedélye mellett a múló idő érzékelteté­se jellemző. (2) Ha tehát A hüséq arca lírai önarckép szociális háttérrel, ak­kor a Patak és forrás nem más, mint adalék ehhez az önarc­képhez. A kötet címadó írása mintha csak kimaradt volna A hőség arcából*, mert nemcsak stílusa, de tere és tartalma is ahhoz kapcsolja. Ez a gravitá­ció több írás esetében is kimu­tatható lenne. Ugyanakkor a Patak és forrás elolvasása után még A hűség arcát megelőző Bábi-önarckép is felvillan előt­tünk. Annak a dialektikától ba­rázdált arcú költőnek az arca, akiről ötvenedik születésnapján ezeket írta Duba Gyula: „Tragi­kus alkat, aki bizonyos roman­tikus kettősségtől sem mentes: költői szenvedelyét erős közé­leti érdeklődés füti, míg logi­kája lírai valóságképből táplál kozik. Költészete híven tükrözi lélektani ellentmondásait: ro­mantikus szépségvágyát és ön­pusztító kételyeit, naív életsze- retetét és romboló indulatát, forradalmi igazság-érzetét és keserű, tanácstalan megtorpa­násait“ (Irodalmi Szemle, 1975/9). Bábi jelen — kötetében az előző évtizedekben költé­szetté kristályosodott -gondok és problémák háttere dereng fel. Nézzük tehát először a kö­tet valóságtartalmát. (3) A Patak és forrás tartalmi szférájának első szembeszökő jegye a tematikai újdonság, és a látómezőbe vetett időszakasz. Nagy általánosságban a szocia­lizálás és az iparosítás temati­kájáról beszélhetnénk, amely aztán a jelenben élő újságíró­hős szerepeltetésével napjaink problémáihoz kapcsolódik. Kis- epikánkban ez a két tematika Csák elvétve fordul elő; egy-két szerzőnk sematikus fellángolá­sai után főleg Duba Gyula és Gál Sándor nyúlt vissza hozzá­juk néhány novellában. Bábinál azonban szinte minden ehhez viszonyul, és így a történetek tulajdonképpen változó való­ságunk dialektikáját tükrözik. A másik szembeszökő jegy aaz, hogy Bábi Tibor a nyers való­ság megragadására törekedett. Valahogyan ezek a mondatok fejezik ki ezt a szemléletet: „A törvény ugyan kimondja, hogy a fiú köteles gondoskodni el­aggott szülőjéről, de hát a tör. vény, az törvény, az élet meg élet“ (Erzsusj. Az élet dialek­tikája aztán összebogozza a vá­gyak és elképzelések szálait és nem szűkölködik kisebb-na- gyobb tragédiákban sem. Bábi írásainak tematikája nemcsak újnak, hanem időszerűnek is tű­nik, mert lényegében az egyén és a társadalom ismét kiélező­dő ellentéteit, ellentmondásait, dialektikáját tükrözi. „Az acél­láz kora“ ugyanis valóban léte­zett, hatott és formálta az em­bereket. Bábi a tőle megszokott szenvedélyeséggel veti fel a problémákat és kísérli meg tisz­tázni egy nemzedék helyzetét. „Az én fiatalságomat egy asz- ketikus erkölcs kötötte gúzsba. A termelésnek és a munkának ember és erkölcsteremtő hatal­mat tulajdonítottunk. Végső produktumát nemcsak a jólét­ben és a kényelemben láttuk, hanem az új ember megterem­tésében. És ezen volt a hang­súly, néha fellengzős pátosszal mondtuk: új ember! S ezért lel­kesedni is lehetett, meg lemon­dani is“ (Gyászkoszorú). Ez a munka aztán áldozatokat is kö­vetelt (S. mérnöknő, Emil, az Éjszakai látogató otthontalan munkása, stb.). A kötet majd felét kitevő Gyászkoszorú a múltnak és a jelennek ezt az összetűzését feszegeti, de a kér­dés legélesebben talán (á for­mailag eléggé elhibázott) Iza­bella című írásban vetődik fel. Az Izabella-féle fiatalok ezer- koronás fizetéssel senkinek ér­zik magukat, gyűlölik a kisvá­rosokat, a típusházakat, a fil­léreskedést és így tovább. Igen, vannak gyáraink, amelyek mér­gező égéstermékeket bocsáta­nak ki, a közlekedésünkkel is sok a probléma stb., de ezért a Vasművek nélkül mindnyájan szegényebbek lennénk valami­vel. Filozófiaikig érvényes, hogy a ma válságai a múlt hibás gon­dolkodásának, téves döntései­nek az eredményei, de fel kell tennünk úgy is a kérdést, hogy lehetett-e harminc évvSl ez­előtt előre látni a következ­mények összekűszálódó rend­szerét. Nem lehetett: ami tör­tént, maga a történelem. Ezért az író kimondja: „Az én igaz­ságom az alumíniumkohó volt“. Ez az igazság pedig a több­ség, a társadalom igazsága, még akkor is, ha sok gyászko-' szorút kellett elhelyeznünk az Emilhez hasonló emberek sír­jára. (4) A kötet formai szféráján me­ditálva az első probléma az, hogy szinte lehetetlennek tű­nik a Patak és forrás írásai zsánerének a meghatározása. Szigorúan vett novelláról talán csak az Éjszakai látogató ese­tében beszélhetnénk. Csak eb­ben és A Gáborokban áll kívül az író az eseményeken. A töb­bi írásra a riportszerűség jel­lemző: szerkezetileg logikájuk a riportra épül: az író megy, találkozik és emlékezik. Ha aztán mindenhez kidolgozatlan­ság, átgondolatlanság párosul (Izabella, A Gáborok, Almok udvara), akkor bizony az írás meg sem közelíti a novella és az elbeszélés formai köve­telményeit, és riport, karcolat, vázlat marad csupán. Pedig például az Izabella alapszituá­ciója egészen jó, de a kivitele­zés már elnagyolt. A Patak és . forrás írásai tehát inkább csak nyersanyagok, karcola­tok, irodalmi riportok. Való­ságtartalmuk fajsúlyánál fog­va azonban értékesebbek, mint mások foitaailag kimunkáltabb írásai. A Gyászkoszorú pedig, minden formai elégtelensége ellenére is kitűnő írás. Érde­kes, hogy a vérbeli költő nem tudott tökéletesen^megbirkózni a próza, az epika követelmé­nyeivel. A legszemélyesebb líra is személytelenné válik: funk­ciójából kifolyólag. Bábi ver­seit is a magunkénak érezzük. Az epikától azonban az ember és a világ összetűzésének ob- jektívebb képét várjuk, ahol zavaróan hat a beszélő túlzott jelenléte. A költőtől azt várjuk, tárja elénk, hogyan látja ő a világot, az írótól viszont azt, mutassa meg, *milyen lehet a valóság. Bábinak valahogyan nem sikerült megfelelő szinten megoldania ezt a problémát. Igaz, hogy az ember nem lép­het ki önmagából, de az írónak meg kell ezt tennie. (5) Egészében véve tehát a Pa­tak és forrás ellentmondásos kötet. Először is A hűség ar­cában felvázolt prózai-lírai ön­arckép adalékának, valamint Bábi költészete „földi másá­nak“, hátterének tűnik. Más­részt viszont egy időszerű te­matikát felvillantva nyers­anyagként és inspirációként szolgálhat epikánk — irodai műnk — számára. Az Éjszakai látogató például kész egyfel- vonásos dráma. A kötet többi írásának nyers valósága is drámáktól terhes. Ugyanakkor emberi hitvallás is ez a kötet: ,.Az én igazságom az alumí­niumkohó volt“. A kozmosz „semmi se azonos önmagával“ törvényére a költő újabb, em­beribb törvénnyel felel: „El­végzem, amit végeznem kell, s ha / meghalok, hát én ha­lok meg, magamat külön / summaként / a történelemi­hez / hozzáadom“. Ecce, homo! (Madách, 1976) MÉSZÁROS LÁSZLÓ A válasz — legalábbis elmé­letben — szerfölött egyszerű­nek, természetesnek tűnik. Jó táncdalok, kiváló énekesek, hozzáértő szervezés. A gyakor­latban, persze, minden sokkal bonyolultabb. Példa erre a Bra­tislavai Líra, amely már tizen­egyéves és még mindig nem ta­lálta meg az igazi arcát, szín­vonala évről évre hullámzik. A tavalyi fesztivál után leg­felsőbb párt- és állami szerve­ink foglalkoztak a Líra koncep­ciójával. Gondoskodásuk első­sorban arra irányult, hogy a táncdalfesztivál a következő években korszerűbb, színvonala­sabb legyen. Váljon valóban a hazai és a szocialista orszá­gok táncdalszerzőinek, éneke­seinek egyik rangos fórumává. Igyekeztek feloldani a túlzott, szinte akadémikus komolykodá- sú értékelést is, elsősorban az­által, hogy a szakembereken kívül hat nagyvárosunkban fia­talokból álló zsűrit toboroztak. Megváltoztatták a fesztivál színhelyét, hogy minél többen vehessenek részt egy-egy hang­versenyen. A jó elgondo­lásokat sajnos nem mindig kö­vette az ered­ményes megva­lósítás. A bra­tislavai sport- csarnok nem al­kalmas zenei fesztiválok meg­rendezésére, akusztikai és térbeli problé­mák miatt. Ezt még Ladislav Vychodil ötletes díszletei sem tudták feledtet­ni. Hibának tartjuk a sok „hacacárét“ ie, amellyel nem tették sem szín­vonalasabbá, sem pedig szí­nesebbé a ren­dezvényt. A táncdalfeszti­válhoz nem il­lenek a balett- és táncbetétek, nem kellenek a minden áron/ szellemeskedó összekötő szö­vegek sem, amelyek valójában inkább szétszaggatták, vonta- tottá tették a hangversenyek tempóját. A hazai táncdalversenybe 153 dalt neveztek, s az értékelő bi­zottság ezek közül választot­ta ki a 19 legjobbat. Az elhang­zott szerzemények színvonala átlagos volt, néhány jő, rövi1 desen nyilván slágerré váló számmal. Ennyivel tulajdonkép­pen elégedettek lehetünk, hi­szen nincs a világon egyetlen olyan fesztivál sem, ahol csu­pa leendő sláger csendül föl. A szakmai zsűri választását mi sem igazolja jobban, mint az, hogy véleményük szinte telje­sen megegyezett a fiataloké­val. A hazai seregszemle egyik hibája az volt, hogy kevés új táncdalszerzővel és még keve­sebb új énekessel találkoztunk. A szocialista országok tánc- dalénekeseinek vetélkedőjét el­sősorban a kiváló énekesek, mondhatnánk egyéniségek tet­ték rangossá. Zorán Milivoje- vics, Corina Chiriac, Emília Marková és Alekszander Grad- szkij mind sajátos stílusú, kitű­nő hanganyaggal rendelkező énekes. Különösen a hangver­seny első része volt színvona­las, amikor hazájuk egy-egy népszerű táncdalát adták elő. A műsor második részében, amikor cseh és szlovák táncda­lokat énekeltek, már több volt a hiányérzetönk. Alekszander Gradszkij itt már öncélúan „eresztette“ meg a hangját és teljesen fölöslegesen pózolt. így a Lady Karnevál előadása a dal hangvételétől merőben más, rossz volt. Az eredeti kiírásban úgy szerepelt, hogy a cseh és szlovák táncdalokat az éneke­sek az anyanyelvükön adják elő. A legtöbben így is tették. Véleményem szerint Bódy Mag­da is jobban tette volna, ha ezen a fesztiválon nem rossz szlovák kiejtéssel, hanem meg­győző interpretálással igyek­szik elnyerni a zsűri és a kö­zönség rokonszenvét. Táncdala­ink előadásában egyébként kü­lönösen a kubai Nereyda Na­ranjo és a bolgár Emília Mar­kova jeleskedett. Hullámzó színvonal jellemez­te a hangversenyek második ré­szében fellépő külföldi éneke­sek és együttesek teljesítmé­nyét is. Közülük a Kisson-test- vérek, Maryla Rodowicz és a Fonográf-együttes ragadtatta legtöbbször tapsra a közönsé­get. A táncdalfesztivál 4 napja te­hát örömet és ürmöt egyaránt hozott. Az illetékeseknek több mint 300 nap áll a rendelkezés­re, hogy a következő évben ke­vesebbet bosszankodjunk. Meg­éri a fáradozás, hiszen a tánc­dalt és ezt a fesztivált is mil­liók szeretik, rajongnak érte. Éppen ezért nem mindegy, hogy igényeiket miképpen elégítjük ki. SZILVÁSSY JÖZSEF A Prémium vetítése után Vasárnap láthattuk a tele­vízióban a Prémium című szovjet filmet. A film vetítése eseményszámba ment. Azóta mind többen és egyre mély­rehatóbban vitatkoznak erről a jelentős alkotásról, s a filmben fölvetett problémáról. Természetesen nálunk is akadtak olyan kispolgárok, akiknek nem tetszett a Pré­mium. Az egyik névtelen le­vélíró például azt írta, hogy őt az ilyen problémák nem érdeklik, q az emberek in­tim életére, a szexre kíván­csi. Kár szót vesztegetni az Ilyen ember ízléséről, gon­dolatvilágáról és látóköréről. Érdekes viszont, hogy ez a tiszta szándékú meggyőző film nemcsak a Szovjetunió­ban és a többi szocialista or­szágban váltott ki nagy vissz­hangot, de azokban az álla­mokban is, ahol társadalmi rendszerünkről hivatalos fó­rumokon csak ritkán beszél­nek tárgyilagosan. A Prémiu­mot legutóbb Párizsban vetí­tették és a kritikusok kiemel­ték formai tökéletességét, kompozíciós erényeit. Több újság azonban ezen kívül hangsúlyozta azt is, hogy e? a film a szocialista demokrá­cia ékes példája. Valóban, a Prémium művészi eszközökkel igazolja, hogy a pártbizottság ülésén miképpen érvényesül a szocialista demokrácia el­ve. Vajon Protapov, az egy­szerű munkás, a nagy épít­kezés egyik csoportvezetője, hol harcolhatna a munka rossz szervezése és irányítása ellen, mint éppen a szocialis­ta társadalmi rendszerben? Protapov tette egyszerű, ám beszédes példa arra, hogy a szocializmus milyen jogokat biztosít a munkásoknak. Pro­tapov végül is győz, habár ellenlábasai jóval erősebbek, nek, befolyásosabbaknak tűn­tek a konfliktus elején. Azért szerez érv^yt az igazságá­nak, mert erdekei megegyez­nek a társadalom érdekeivel. Nem hagyja magát megfélem­líteni, mert tudja, hogy nincs mitől félnie. Ez a szocializ­mus látszólag egyszerű, való­jában azonban nagy jelentő­ségű erénye. A film láttán azt is tudatosítottuk, hogy mi is ilyen haladó társadalom­ban élünk, s hasonló helyze­tekben nekünk is Protapovhoz hasonlóan kell cselekednünk. (Rudé právo) Jana Kocianová két nap alatt két első díjat nyert A Fonográf együttes sikerrel szerepelt a szlovák fővárosban is KULTURÁLIS HÍREK • Karlos Kleiber vezényleté­vel az ősszel Drezdában az Electrola hanglemezgyár lemez­re veszi Alban Berg Wozzeck című operáját. A címszerepet Dietrich Fischer-Dieskau, Marie ■szerepét Brigitte Fassbaendec énekli. ☆' ® A lwówi történelmi mú­zeum levéltárában Adam Mic- kiewicz (1798—1855) eddig is­meretlen kézirata került elő: a Pan Tadeusz című nemzeti eposz bevezető része, amelyet a költő 1834-ben fejezett be.

Next

/
Thumbnails
Contents