Új Szó, 1976. május (29. évfolyam, 103-128. szám)

1976-05-10 / 110. szám, hétfő

A

z államon pattanások bimbóznak;. Vérem kavarog, forr vadul, mintegy tudomására adva a világnak, hogy a serdülőkort valószínűleg

helytelenül éltem, vagy legalábbis nem úgy, mint a velem egyidősek. Mert

ahelyett, hogy nyári éjszakákon lányok után eredtem volna, és kiültem volna a zsilipek fölé, a napfény melegét őrző falakra, s az augusztusi csillagok ragyogását bámultam volna a víz szintjén, miközben derekukat szorongatom, és belélegzem lágy hajuknak dióillatát, s utána, a reggeli madárkórus csicsergésére elhagyott ösvényeken kísérem le őket a faluba — ehelyett szinte bűnösen zabáltam a könyveket, csipkebokorba rejtőztem, s úgy faltam egyik bogyót a másik után, mint beteg a pirulákat.

Az az érzésem, nem úgy éltem fiatalságomat, ahogy szerettem volna. És ezek a kényeskedő pattanások, amelyeket naponta tiszta körömmel nyomogatok, és Majcich néni különleges vizével kenegetek. utána valamilyen

kéményseprő, szüntelenül hátraszem- lélgetve máris az utcán szalad;

reggel édesanyánk zsemlyét tesz a táskánkba, csókot ad útravalóul, és indulunk az iskolába; kanyargós utcákon lépdelünk, amelyekbe nagy erővel fészkelődik be a nyár, vonzanak az égigérő fűbe temetkezett mozdonykerekek, a kertalján átkutatjuk a kinyiffant villanyórát, kirángatjuk mágneseit; estére a tóra megyünk, hogy megnézzük a naplemente után előkászálódó rákokat, hogy elkapjuk és meglengessük őket a levegőben, de lobogó elménk már a vasúton túli házakhoz de- lejeződik: ott laknak szerelmeink, akik miatt oly gyakran összejövünk a sportpálya falépcsőinél, és vitatkozunk, melyik lány kihez tartozik;

visszajövet látjuk: Tešovič apó feltámadt a sírjából, a tűzhelynél patkót kovácsol, és az egész ház csapásaitól remeg; falak repedeznek, várak omladoznak, a ház mögötti domb beszakad, a földön hasadék nyílik, s mi meg csak állunk fölötte, nézünk lefelé: a

Heinrich Böll:

A nevető ember

Miľan Zelinka:

“VISSZATÉRÉS

o_

Í2

'o

'O

■*->

N

W

!0

Č

!_

LU

—

'a>

o

o

zsírral még be is dörzsölök, ami egy seftelő asszonytól származik, aki jelég a sitten ül valami tejföllel való fondorkodás miatt. Vagyis, egész kamaszkoromból csak ezek a pattanások maradtak meg. amelyek éjszakai falukat összekötő poros utakra és egy kerékpáros csoportra emlékeztetnek;

a korláton ücsörgő lányok kétértelműen vihognak míg elhagyjuk a magas. erdőszerű kapuk őrizte paraszt portákat, a kutyák nem ugatnak a madarak nem énekelnek és a távolban, Diószeg fölött holdsarló fityeg, és szerelmeink mögött máris bezárulnak a reggeli kapuk, s mi csak a meleg korlátot tapogatjuk ami utánuk maradt, kábultan keringünk a harmatos futball- pályán és elképzeljük: puha pehely- dunyhán alusznak, ernyedten, szép boldogan és elégedetten, és anyáik máris lábujj hegyen osonnak ki a konyhába. s a fölforrósított lábasba már szórják is a zöldséget a házban a vasárnapi zsír ilWata terjeng, az udvaron a macskák verebekkel hadakoznak a szombat esti maradékért, a nyulak sem topognak már ketreceikben, hanem hátsó lábukra állnak s az elülsőkkel a drőtajtót kapirgálják elindulunk és teljesen más világban vagyunk: öreg ház. oromfalán két em- berszemnyi ablak közvetlen a tető alatt légiós tábla; a mohával benőtt tetőcserép betlehemre emlékeztet, az udvaron kerekes kút fából készült kocsiszín és vénülő eperfa — tetején tor- koskodó seregélyek: lombjai alatt óvatosan tipeg Jankó bácsi, a kútnak támaszkodik, nehéz katonai szélpuskájával céloz és lő sivítenek a sörétek. majd csend lobog, a nyári konyhából egy bögre tejeskávéval kocog elő Irénke néni a lócára csüccsen és evésnek ereszkedik; a kukoricás fölött rezeg az égbolt a hegyes szárak magukba szippantják az utolsó reggeli párákat, majd megtörnek és a televényre hajladoznak; a porta felébred, az előszobából Laci bácsi lép mérgeskedőn az udvarra. egy kéményseprőt taszigál maga előtt, aki valami bocsánatfélét jnormolgat, aztán valami elcsattan, s a

vén malomkőnél, fejét támasztva ül Pribina fejedelem, úgy, ahogy a Nyit- rába vezető úton rácsapott a viharos éjszaka és elámulva nézi a patak vizét;

a kert mélyén lépdelünk, nesztelenül, nehogy gyümölcshozásukban megzavarjuk a fákat, az ösvény a kerítésig vezet, a tövében patak fénylik; az áttetsző örvénylésben prédára les a pisztráng; a patakon túl meredek hegy- -oldal, alatta téglagyár, a gyáron túl nyíló láthatár, aszfaltút szeli ketté, az úton túl a káplán telepének tetői pi- roslanak. s amögött kezdődik a világ;

hereföldön ballagunk a katonatemető felé, a fakeresztekről leakasztjuk a pontosan homlokközépen átlyuggatott sisakot, fejünk fölé emeljük, rajta keresztül nézünk a napba: dörög, villámok keresztezik egymást, tiszta égboltból zuhog az eső. a vérízű, és reszket a levegő, a répaföldeken magasba szöknek a sárcafatok, a szél őrülten cibálja s a földig hajlítja a cseresznyefaágakat, közelünkben vas csikorog sérültek nyögése hallatszik, katonák rohannak, majd a földre fe- küsznek éles vezényszavak röpdösnek, égett lószőr. gépfegyverek ravasza kattog, üres tölténvhüvelvek^t tipornak sárba a lábak;

csend honol, a pacsirta magas trillázása kettészelte az őrült női kacajt; visszatérünk az udvarra, és fölkapasz- kódunk a tyúkólba, szalmába rejtünk két galambocskát. akikkel gyakran játszottunk babusgatósdit. finom napraforgómagot tálalunk elébiik. pléhtá- nyéron vizet hordunk nekik, és örömmel szemléljük ivászatukat;

egy napon ló fekszik az utcán: kétségbeesetten rugdalódzik, ránk ejti könyörgő szemét, pofájából sárga hab csurog és mindene remeg, mígnem egy pisztoly örök nyugalmat lő neki;

néhány hétig még siratjuk, közben anyánknak segédkezünk a konyha körül, forró nyári délutánokon tejet viszünk le a földes pincébe és megesküszünk, hogv szeretni fogjuk az életet.

SZIGETI LÄSZLÚ fordítása

Zavarba jövök, ha valaki foglalkozó som iránt érdeklődik. Elpirulok, dadogok, én, akit biztos fellépésű embernek ismernek. Irigylem azokat, akik mond- ■ hatják: kőműves vagyok. Könyvelők, fodrászok, írók vallomásának egyszerűségét irigylem, mert mindezek a hivatások maguktól értetődőek. S nincs szükség magyarázatra. Azonban az ilyen kérdésekre én kénytelen vagyok így válaszolni: nevető vagyok. Eqy

ilyen vallomás további magyarázatot igényel, mert a második kérdésre: .,Maga ebből él meg?", az igazsághoz híven ezt kell felelnem. „Igen". Valóban a nevetésemből élek. S jól élek belőle, mert nagy a kereslet a nevetéséin iránt, hogy üzleti kifejezéssel éljek. Jó és képzelt nevető vagyok, senki sem nevet úqy, mint én. Senki sem rendelkezik művészetem qazdaq árnyalataival

Hosszú ideiq színésznek vallottam maqam, hogy kikerüljem a kellemetlen magyarázatokat. De arcjátékom és beszédtechnikám olyan qyenge, hoqy úgy éreztem, előbbi meghatározásom nem felel meg a valóságnak. Szeretem az igazságot, s az iqazsáq az, hoqy én nevető vaqyok. Bohóc nem vaqyok, sem komikus színész. Nem vidítom jel az embereket, hanem vidámsáqot teremtek. Oqy nevetek, mint eqy római császár, vagy mint, egy érzékeny érettségiző diák. A. XVII. századi nevetéshez ugyanúgy értek, mint a XIX. századihoz, s ha szükséq van rá, minden évszázadnak, s minden társadalmi és minden korosztály hanqjának megfelelően tudok nevetni. Jól megtanultam, úgy, ahogy meg lehet tanulni a cipő- tálpalást is. Amerika nevetése is itt él a bensőmben, azaz a torkomban, Afrika nevetése, a fehér, a vörös és sárga nevetés is, és meqfelelő tiszteletdíjért éppen úqy nevetek, ahoqy a rendezés előírja.

Nélkülözhetetlen lettem. Gramofonlemezeken, maqnetofonszalaqokon nevetek, és a hanqjáték-rendezők kesztyűs kézzel bánnak velem. Tudok komoran, mérsékelten és hisztériásán nevetni. Ügy is nevetek, mint egy villamoskalauz, vagy mint egy élelmiszer szakmabeli inas. A reggeli nevetéshez, az estihez, az alkonyati, az éjszakai nevetéshez is értek.

Elhihetik, hogy ez a foglalkozás megerőltető, hiszen sajátosságaim közé tartozik, hogy a reqályos nevetés művészetével is rendelkezem. Eszerint nélkülözhetetlenné lettem a harmad és negyedrendű komikusok számára, akik jogosan remegnek szerepük csattanó jának sikeréért. Én majdnem minden este ott ülök a varietékben, mint egy finomított kiadású fizetett tapsoló, hoqy a műsor qyenqébb részeinél magával ragadóan nevessed. Kell, hogy ez pontosan kiszámított művelet legyen. Szívből jövő vad kacagásomnak nem szabad túl korán, sem elkésve fel- hangzania. A kellő pillanatban kell kitörnie. Akkor programszerűen harsogok s velem együtt harsog a hallgatóság, A csattanót tehát megmentettem.

Ezután kimerültén sompolyqok a ruhatárba. belebújolc a kabátomba, boldog vaqyok, hoqy véqe van a műszakomnak és szabad vaqyok. Otthon többnyire sürgönyök várnak mi'' reám: „Sürgős szükségem van nevetésre. Felvétel keddenÉs néhám/ órával később eqy túlfűtött qyorsvonatban qub- baszlok, és szidom a sor somot

Mindenki meqérti, hogy szereplésem után, vaqy szahadsáqom idején kevés hajlandósáqot érzek a nevetésre. A fejő is örül, ha elfeledkezhet a tehénről, a kőműves is boldoq, ha nem kel! a vakolatra qondolnia. És az asztalosok otthonában az ajtók rosszul csukódnak, a fiókjaik meg nehezen nyílnak. A cukrászok a savanyú uborkát szeretik. a mészárosok a marcipánt, a péknek jobban ízlik a kolbász, mint a kenyér. Bikaviadarok szívesen foqlalkoz- nak qalambokkal. Az ökölvívók belesápadnak, ha qyermekeiknek elered az orruk vére. Naqyon jól meqértem őket, mert én sohasem nevetek előadás után. Halálosan komoly férfi vaqyok, s talán joqosan tartanak pesszimistának az emberek.

Házassáqunk első éveiben a felesé- qem qyákran kért: „Nevess már eqy- szerü" De rájött közben, hoqy képtelen vaqyok ezt a kívánsáqát teljesíteni. Boldoq vagyok, ha megerőltetett arcizmaimat, aqyonfárasztott kedélyemet mély komolysáqban pihentethetem. Bizony a mások nevetése is idegesít. Mert túlságosan emlékeztei a foglalkozásomra. Így csendes, békés házasságban élünk, mert a feleséqem is elfelejtett nevetni. Itt-ott rajtacsípem egy-egy mosolyon. Akkor magam is elmosolyodom. Halkan beszélgetünk egymással, mert gyűlölöm a mulatók zaját, gyűlölöm a felvételi helyiséqek lármáját.

■ Azok, akik nem ismernek, zárkózottnak tartanak. Talán az is vaqyok, mert qyakran kell nevetésre nyitni a számat.

Mozdulatlan arccal járom az életem útját. S ritkán enqedélyezek maqamnak eqy szelíd mosolyt. És qyakran qon- dolkozorn azon, vajon nevettem e valaha? Azt hiszem hoqy sohasem. A testvéreim is állítják, hoqy mindiq komoly fiú voltam.

Tehát sokféleképpen tudok nevetni, de a saját nevetésemet nem ismerem.

BÄRKÁNY JENÖNÉ fordítása

Kmeczkó Mihály:

Tanulmányfej

arcán egy bamba ősbölény megkövült fintora frissen szelt sebként nyílik az ajka s mint a piros vér tompán kibuggyan rajta egy Gsonka vigyor szeméből ecetcseppek hullnak s tétován kanyarogva eltűnnek a száj szegletén

nyirkos cseppkő - barlang a torz orr ráng mintha remegő víz tükrében rengne a mása homloka vásznán hanglétrák tűnnek fei hangjegyek nélkül ó mert a dallam már ott bugyog a torkán s míg

találgatod torkot köszörül-e vagy gargalizál kirobban gégéjéből a vulkán szegény olyan mint egy sebesült pegazus

mialatt a képzelete messze lebeg lapu-nagy fülét mint óráisi szárnyat lengeti

Török Elemér:

Tárd felém meleg tenyered

Bárhol vagy, ha )euu-z t.. mosoly keresi arcomat, hogy mondjam el, hogy megértsea kimondhatatlan szamomat

Tárd felém meieg Lenyered, olvadj fel bennem hallgatag, ennyi elég, ennyit kérek, hogy jóra fordítsd sorsomat.

Én próbálok dalt és zenét, vígság sípját is meg fújom, kívánok néked szerencsét csillagokkal fényes úton.

*

1976.

V. 10.