Új Szó, 1976. május (29. évfolyam, 103-128. szám)
1976-05-24 / 122. szám, hétfő
A zöldkalapos ember t az ágyon feküdt, és a zöld kalap a fején volt. Az ágynak nem volt párnája, nem volt ruganyos matraca, az egész ágy egy fegyházkemény szalmazsákból és egy teveszőr takaróból állott. Ugyanezért a zöldkalapos ember pamlag helyett használta napközben. Egy két óra hosszat szokott heverni ott, mégpedig kalappal a fején, sétapálcával a kezében és fehér kesztyűsen, mert rendesen olyankor szokott eszébe jutni valami meggondolandó, amikor el akart menni hazulról. Gondolkozni pedig csak az ágyon tudott, amelynél keményebben nem feküdt középkori barát. Ezen az aszkéta-ágyon gondolta ki eddigi életének minden nevezetesebb állapotát. Itt gondolkozott azon, hogy lehet milliókat nyerni, és mert jól gondolkozott, milliókat nyert. Itt gondolkozott a körülötte levő világ és emberek felett. Innen ítélte, becsülte meg őket. És mert jól gondolkozott, sohasem csalatkozott senkiben. Az ágyon fekve számította ki, hogy mit csinál Lord Darcy, nevezetes barátja a londoni Urak-klubjában, sőt talán még azt is eltalálta, hogy lelki vagy szívbéli válsága volt, csak a varázslatos ágyra hevert, és a válsággal járó szenvedések elmúlottak róla. Ez a kemény, hideg, zordon ágy volt az egyetlen, legiga- zabb barátja. A rideg teveszőr takaró zizegett a fülébe, és megsugdosott neki mindenféle dolgokat. A mennyezett kopár falán egymás után vonultak előtte az emberek, akikre gondolt, és csodálatosképpen úgy látta az embereket az ágyból, mintha nemcsak a kabátjuk, frakkjuk, egyenruhájuk volna kigombolva előtte, hanem a kis KRÖDY GYULA: A ZÖLDKALAPOS EMBER csapóajtó is, amely a szív felett van elhelyezve. Beléjük látott, megtudta, hogy mit gon- lolnak felőle. És kiszámította, hogy mit fognak cselekedni holnap vagy azután. Az ágyon fekve, a zöld kalap alatt már két órája gondolkozott valamely nem mindennapi eset felett. A zöldkalapos emberrel ugyanis egy furcsa és váratlan dolog történt az elmúlt napokban, két hónappal negyvenedik születésnapja után. Már előzetesen megvizsgálván magát, rájött, hogy szerelmes lett, és úgy tapasztalta, hogy egyelőre gyógyíthatatlan ezen betegsége. A kis színésznő, aki váratlanul megigézte, e percben még sejtelmével sem bírhatott annak, hogy a zöldkalapos ember ftöbb milliónak ura] komolyan szerelmes belé. A zöldkalapos ember ebben is óvatos volt, mint mindenben. A világért sem árulta volna el érzelmeit, csupán ennyit mondott a kis színésznőnek: — Margit kisasszony, én nagyrabecsülöm önt. Ha kegyed hűséges lesz hozzám, gondoskodni fogok kegyedről, valamint tisztelt családjáról. A zöldkalapos ember utólag többször visszagondolt az elmondottakra, egyenként mérlegelte újra meg újra a szavakat, és azt szerette volna kiszámítani, hogy Margit kisasszony ezen nyilatkozatából mit gondolhat felőle. Rájöhet-e Margit kisasszony arra, hogy mily őrü- letesen szereti — annyira szereti, hogy meg most, napok múlva is {mikor pedig már régen letárgyalta a kérdést a mindentudó ágyon), mint a buborékok, fel-felszállottak olyan gondolatok a szívéből, amelyek minden más embernél házassági gondolatnak lettek volna mondhatók. A zöldkalapos ember elhasegette magától mindig a gyöngéd gondolatokat: — Őrültség volna. Ö tizennyolc esztendős, én negyven vagyok. Sohasem szabad megtudnia teljes bizonyossággal, hogy igazán szeretem, mert a nyakamra ül, többé nem fél tőlem, és előbb-utóbb megcsal. Míg így a félelem, hogy cserbenhagyhatom. ha rosszul viseli magát (mert hisz nem szeretem), meg fogia óvni a ballépésektől. A zöldkalapos ember, mint ezekből a gondolatokból is látszik, azok közé az emberek közé tartozott, akiknek egy másodpercre sem jutott eszébe, hogy a Margit kisasszonyok szerelemből hűségesek is maradhatnak. Nem. csak kényszerűségből. Az ágyon fekve sokáig gondolkozott és mint mindig, most is eljutott ahhoz az eredményhez, hogy elégedetten letegye a pontot. Elkészült számításával, készen volt a terve. — Mert mégsem szeretném, ha megcsalna — mormogta magában, bizonyos fájdalommal. (Pedig neki nem szokott fájni semmi). Megnyomta a csengő gombZs. Nagy Lajos: AZ IDEGESSÉGRŐL Ha jól emlékszem, a kettes villamoson találkoztam vele először. A haja tupírozott volt és szőke, mint az égő cserja lángja. De már kócos, hiszen öt ujjával szinte percenként beletúrt, rángatta, tépte. Hangja a gúnár sziszegésére emlékeztetett; gyorsan dolgozott, a pénzt számo- lattanul söpörte a perselybe, s a menetjegyet úgy vágta az utasok tenyerébe, hogy csak úgy csattant. — Csih ... h .. .h ..: sih .. .h ... h .., — Sziszegése érthetetlen volt és forró a gyűlölettől. Az emberek megrettenve, némán figyelték, s igyekeztek gyorsan eltűnni a kocsi belsejében. Ideges a kicsike,- suttogták, bal lábbal kelt fel az angyalka, dürmögték halkan, bánatos képpel. Láttam az arcukon, sajnálják őt. Én is sajnáltam, de csak először. Mert azóta már többször láttam őt, sokszor utaztam vele különböző irányba és időpontban, nyári kánikulában, deres lombhulláskor, hajnali félhomályban és éjfélkor, a kávéházak zarórája után — s ő egyre idegesebb. Már nem sziszeg: kiabál és rikácsol, hisztérikusan tépi a haját, rágja a szája szélét. — Gyerünk, gyerünk, mit áll itt, mint egy teve, mozgás a kocsi belsejébe, más is fel akar szállni, nem hallja, maga ott abban a zöld kabátban! Az emberek igyekeznek minél távolabb kerülni tőle, aztán leszállni minnél előbb. Azért akadnak néha bátor férfiak, akik szót emelnek, csendre intik, egy kis udvariasságra kérik őt. Azon nyomban meg is kapják a magukét. Utoljára például egy idősebb, de jóvágású plébános ismerősöm kezdte őt csitítani. — Fogja be a száját, maga kopasz huligán! A plébánqs úr többet nem szólt. Kiszálltunk, s még ott a megálló peronján határoztam el, hogy legközelebb én is megszólítom, figyelmeztetem őt, viselkedjék rendesebben. Találkoztunk, s én elkezdtem: „Megkérhetném, hogy ne kiabáljon? Először is: nem áll jól magának. Az arca, amely határozottan állítom, szebb mint Sophie Lorené, csúnyán eltorzul, gyönyörű szemöldöke rángatózik, parányi ajkát véresre rágja, frizurája kócos és csapzott az izzadságtól. Nem akarok én magának rosszat, kicsike, de be kellene látnia, tökéletes szépségéhez sokkal inkább illene valami bájos, szemérmes, kissé bánatos mosoly, szemét is szebbé (még szebbé) varázsolná egy bizonyos fajta (filmekből megtanulhatój ábrándos tűnődés. Esküszöm sokkal szebb lenne. A másik dolog, amit mondani akarok: nem érzem magam bűnösnek. Legalábbis a maqa ügyében egyáltalában nem. Minden felelősséget elutasítok a magam és útitársaim nevében. Higgye el nem miattam, nem miattuk nem lett magából filmszínésznő, szépségkirálynő, vagy maneken. Nem mi nem akartuk: ne gyűlöljön bennünket. Mi azt sem akartuk, hogy kalauznő legyen!“ Am mindezt csak végig gondoltam, hangosan nem mondtam ki. Nem volt rá különösebb okom. A kalauznő ugyanis nem kiabál. Meglepő, de így igaz. Ült, gyönyörű szemét a bejárati ajtóra függesztve és ábrándosán, ajka körül szemérmes, kissé talán bánatos mosoly, szépsége teljében. Ült a Tulipán presszó egyik sarokasztalánál, mosolyogva... Előtte pohárka konyak és egy jegylyukasztó ... ját, és a belépő inasnak rendeletet adott, hogy Korponai úr jelenjen meg. (A zöldkalapos ember ugyanis, hogy el ne felejtsük, kastélyában nagy udvartartás közepette élt, és mindenféle urak és szolgák ették a kenyerét. (Korponai úr azon bizalmas emberei közül való volt, akinek szabad volt még azt is megtudnia, hogy a zöldkalapos ember héba-korba mit gondolna magában. (Azt ugyanis, hogy igazán mit gondol magában, a kerek világon senki sem tudta.) Öreges, csoszogó járású, zöld- mentés vitéz lépett a szobába, akinek piros volt az orra, a füle mellett pedig szépen faragott sastollat hordott. — Parancsol, nagyságos uram? A zöldkalapos ember egypár angol aranyat csörgetett a kezében. (Ismerte ugyanis udvartartását. A fiúk Viktória királynő fontjait többre becsülték a magyar körmöcieknél.) Korponai uram is szimatolva emelte fel az orrát, és igyekezett katonásan megállani a régi zöld dolmányban. — Parancsol? — kérdezte ismételten. A zöldkalapos ember valahová a szoba másik sarkába nézett, amint fáradt, unott hangon megszólalt: — Barnabás, a titkári teendők alól egyelőre felmentelek. Ezentúl reggeltől estig a Margit kisasszonyt kell megfigyelned. Nyomában kell lenni, mint az árnyék. Megértetted? Titoktartás és hűség! Elmehetsz Barnabás. Midőn néhány perc múlva az ablakból meglátta, hogy az öreg Barnabás, meg-megbotolva rozsdás kardjában tipegve siet el a fasorban, a város felé, ismételten megnyomta a csengő gombját! — Farkasvölgyi jöjjön! — adta ki a parancsot. Filcsdelfi Mihály: Vámterheit amit nem lehet kibírni csak olyat szabad leírni a föld alá viszem hát a legszebbik versemet legyen megáldva hétszer ki látta szívemet fekete varjú csőriben dió voltam s íme lehulltam hogy fa legyek emberek béküljetek meg a késziilődövel hisz amire vágyott olyan keveset játszhatott szegény és fönt és lent úgy várja már a csend hogy szíve sz ikad meg belé s ha van KESELYŰ mely tépi még a máját: hogy hiába volt annyi ütk izet csak elégett s nem hozott TÜZET varjúcsőrben dió volt csupán s csak ha földbe hullt... csak azután ... Kétszáz esztendős nagy sza- kállú, sárga csizmás lovag lépett be, aki még olyan kardot hordott, mint a német lovagrendek tagjai. Mélyen bókolt az ajtónál, miközben hosszú sarkantyúját ösz- szepengette — Farkasvölgyi! — kezdte a zöldkalapos ember, és a bűvös Viktóriák csörögtek. — Bizalmas útra küldelek. Barnabásnak ugyanis megbízatást adtam városi teendőkre, Barnabás nyomába mégy, és naponként jelented, hogy hol és merre jár Barnabás a városban. Megértetted? Titoktartás és hűség! Elmehetsz, öreg A vitéz bókolt és csakhamar elügetett a város felé egy kesely lovon. A csengetésre ekkor újra megnyílott az ajtó, és a belépőben egy idős, vikleres asszonyságot láthatunk. aki azon a jogcímen élt a kastélyban, hogy valamikor szakácsnő volt a zöldkalapos ember édesanyjánál. Kezet csókolt a zöldkalaposnak, és a régi cseléd bizalmaskodásával kérdezte: — Mit akar tőlem a kis úrfi? — Márta néni, nyakába veszi a nagykendőt, és elindul hazulról. Megy-mendegél a város felé, be a városba ... Megy- mendegél, míg nem látja meg valahol az öreg Farkasvölgyi bácsit. Akkor elbújik egy kapu alá. Aztán majd elmondja nekem, hogy mit csinál a városban az öreg Farkasvölgyi bácsi. — — Csókolom a kezed, kis úrfi. Megyek is már. Repülök. A vén asszony madárfürges- séggel sietett el a fasorbeli úton. Fekete viklerje hosszan úszott utána. A zöldkalapos ember ekkor megigazította fején a zöld kalapot és így szólott csendesen az ágyához: — Most pedig elmegyek és meglesem valamennyit. Mert mégse szeretném, ha megcsalnának, és én azt nem tudnám. A zöldkalapos ember ugyanis ettől félt a legjobban az egész világon. viaskiik. . aki sárkánnyal viaskodik mosdjon meg vérben szerelemben ne kösse derekát daróc-hűség vezesse csak az önfejűség hét átkot mondjon születése napján hét zsoltárt fütyüljön a csillagos égnek aki sárkánnyal viaskodik az láthatja a Napot szépnek bár hétszer sújt rá a sorsa-csapása míg véres bárdiát a földbe ássa míg kiül szemére az emberkönny hűség addig is vezesse csak a vakmerőség meri sárkányölüknek vak pecsét a sorsa fel nem is tépheti csak aki kihordja anyatejen-táiplált sebezhetőségét kardja mögé rejtett bús esendőséqét. * Filadelfi Mihály, magyar- országi költő, az Oj Auróra című folyóirat szerkesztője. Békéscsabán született 1930- ban. 1976. V. 24. KŰNŰZSI ISTVÁN FELVITELE I
