Új Szó, 1976. május (29. évfolyam, 103-128. szám)
1976-05-03 / 104. szám, hétfő
ŽOFIA NAtKOWSKAft A vágányok mellett Van még valaki, akit azokhoz a halottakhoz kell sorolni: egy fiatal nő a vasúti vágány mellett, akinek nem sikerült a szökés. Ma már csak egy szemtanú elbeszéléséből ismerjük az esetet, aki látta, tie nem tudja megérteni. Most már neki is csak az emlékezetében él a dolog. Hosszú szerelvényeken, ólomzáros vagonokban szállították őket a haláltáborokba, de egyesek néha útközben megszöktek. Az ilyesmit azonban nem sokan merték megkockáztatni. Ehhez több bátorság kellett, mint ahhoz, hogy valaki, reménytelenül, minden ellenállás és lázongás nélkül, menjen a halálba. Megtörtént azonban, az is. hogy a szökés sikerült. A robogó tehervonat fülsiketítő zakatolásától odakint senki sem hallotta, hogy mi ment végbe odabent. egy-egy vagon belsejében. A menekülés egyetlen módja az volt, hogv a vagon padlódeszkáit felfeszítették. A szűk helyen egymáshoz tapadó kiéhezett, bűzös, piszkos emberek tömegében szinte lehetetlennek látszott. hogy egy ilyen terv sikerüljön. Hiszen mozdulniuk is alig lehetett. A tömör masszává sajtolt emberi testek a száguldó vonat ütemére tántorogtak és hullámoztak a fojtogató bűzben és sötétségben. Ám még a gyengébbek is, akik sokkal törékenyebek és félénkeb- bek voltak, semhogy a menekülésről ábrándozhattak volna — megértették, hogy mások számára meg kell azt könnyíteni Félrehajoltak, egymáshoz szorultak felemelték az emberi ürülékkel szennyezett lábukat, csakhogy mások számára megnyissák a szabaduláshoz vezető utat. Ha csak egyetlen deszka egyik végét sikerült felfeszíteni, már az is reményt keltett a szívekben De a deszkát eltávolítani csak együttes erővel lehetett, az is órákig tartott, s akkor még mindig hátra volt a második és a harmadik deszka felfeszítése. A legközelebb állók a keskeny rés fölé hajoltak, de rémülten kapták visz- sza a ' fejüket. A vállalkozónak minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy kezét és lábát váltogatva próbáljon átbújni a szűk résen a vasalkatrészek rettenetes csikorgása és csattogása, az odalent viharként süvöltő levegő és az egymást kergető talpfák fölött, hogy ígv érje el a tengelyt, s abban megkapaszkodva kússzék el addig a helyig, ahonnan már némi kilátás nyílnék arra. hogy az ugrás csakugyan meghozhatja a menekülést. Különböző lehetőségek voltak ki lehetett ugrani a vágányok közé, vagy a kerekek között a töltés szélére. Aztán eszméletre térve észrevétlenül legurulni a töltésről, s menekülni az idegen erdő csábító sötétiébe, Sokan a kerekek alá zuhantak, s nvomban szörnyethaltak. Hányán pusztultak el úgv hogv hozzávágódtak egv-egy gerendához, vasretesz sarkához. lelzőoszlophoz. vagy útszéli kőhöz. Néha kezüket vagv lábukat törték, így szolgáltatva ki magukat az irgalmatlan ellenség kénye kedvére. Aki elszánta magát, hogy kiugrik a süvöltve száguldó, zakatoló űrbe, az tudta, ml várhat rá. S azok is tudták, akik ott maradtak bár sem a leplombált ajtón, sem a magas ablaknyíláson nem lehetett kinézni. Az a nő, aki a vágányok mellett hevert — a bátrak közé tartozott, ü volt a harmadik, aki a padló résén leereszkedett de őt is követték még néhá- nyan. Abban a pillanatban már kerepelt is a lövéssorozat az utasok feje fölöttt, mintha a vagon tetején robbant volna valami. Aztán egyszerre csend lett Az utasok azonban úgy nézhettek a padló sötét nyílásába mint a nyitott sír szájába. És utazhattak tovább a saját haláluk felé, amely az út végén várt ráiuk. A vonat már régen eltűnt a sötétségbe. föstjével és zakatolásával együtt körös-körül pedig megnyílt a világ. Az az ember aki az esetet nem tudja megérteni, sem elfelejteni, most még egvszer elmondja. Mikor megviradt a nő sebesült térdével ott ült a vasúti töltés árkában, a nedves füvön. A másiknak szerűit eltűnnie, a harmadik mozdulatlanul hevert a távoli erdő szélén. Néhányan elszöktek, ketten meghaltak. Egyedül ez a nő maradt itt — sem elevenen, sem holtan Mikor a férfi rátalált, egyedül volt. Ám csakhamar gyülekeztek az emberek ezen a puszta helyen. Némelyek a téglagyár felől, mások a falu felől jöttek Munkások, asszonyok meg egy fiú — mind ijedten torpantak meg, csak messziről nézték. A kíváncsi nézőknek minduntalan újabb koszorúja vette körül. Egy darabig bámulták, de aztán sietve el is széledtek. Helyükbe mások jöttek, de azok sem maradtak ott sokáig. Halkan sustorogtak egyet-egyet sóhajtottak is, aztán elmentek, de még útközben is mintha tanácskoztak volna valamin. A dolog nem volt kétséges. A nő hol lőfekete haja, göndör hajának ziláltsága önmagáért beszélt, szurokfekete szeme aléltan mélázott lehunyt szemhéja alatt. Senki sem szólt hozzá. Ö kérdezte meg, hogy azok, akik az erdő szélén feküsznek, élnek-e? Aztán megtudta, hogy nem élnek. Világos nappal lett, a nyílt terület messziről tisztán látható volt. Az emberek már elmondták egymásnak az esetet. A szigorított terror szinte tombolt aban az időben. Minden segítségért vagy rejtgetésért halálbüntetés járt. Koipócs Tibor illusztrációja Egy fiatalembert, aki kissé huzamosabb ideig állt ott, aztán kissé Odébb húzódott, majd ismét visszatért — megkért, hogy hozzon neki a patikából Veronáit. Pénzt is adott volna neki, de a fiatalember nem volt hajlandó teljesíteni a kérését. Egy darabig behunyt szemmel feküdt, majd ismét felült, megmozdította a lábát, aztán mind a két kezével átfogta, s térdéről felhajtotta a szoknyáját. A keze véres lett. Ez a halálos ítélete, beverve a térdébe, mint egy szög, lerögzítette a földhöz. Sokáig nyugodtan feküdt, éjfekete szemét behunyta, s szemhéját erősen rászorította. Mikor végre kinyitotta, új arcokat látott maga körül, de az a fiatalember még mindig ott állt. Ekkor megkérte, hogy vegyen neki pálinkát és cigarettát. Ezt a kérését már teljesítette az ifjú. A töltés lejtőjén összeverődött csoport feltűnést keltett. Minduntalan egy- egy újabb ember csatlakozott hozzájuk. A nő ott feküdt, de nem számított segítségre. Ügy feküdt ott, akár a vadászaton elejtett vad, melynek elfelejtették megadni a kegyelemdöfést. Ittas volt és elszundikált. Valami legyőzhetetlen erő a félelem acélgyűrűjével választotta el a körülötte állóktól. Az idő lejárt. Egy vén parasztasz- szony, aki már korábban elment, most ismét visszatért. Lihegve lépett egészen közel a fekvő nőhöz, a köténye alól elővett egy csupor tejet ós egy darab kenyeret. Sietve lehajolt, a sebesült asszony kezébe nyomta a csuport meg a kenyeret, s már sietett is el, csak a távolból nézte, hogy megissza-e. Egyszerre két rendőrt pillantott meg, amint a város felől közeledtek, erre arcát a kötényébe rejtve eltűnt. A többiek szintén elszéledtek. Csak az a kisvárosi sulianc marad ott tovább, aki a pálinkát meg a cigarettát hozta. A sebesült azonban most már semmit sem kívánt tőle. A rendőrök komolyan közeledtek, hogy lássák mi van ott. Mindjárt tisztában voltak a helyzettel, s azon tanácskoztak, hogy mitévők legyenek. A nő követelte, hogy lőjék agyon, suttogva igyekezett őket rábeszélni, hogy ne jelentsék be senkinek. A rendőrök nem tudtak határozni. Elmentek ők is, útközben meg-meg- álltak, beszélgettek, aztán megint tovább mentek. Nem lehetet tudni, mit határoztak. Végül sem szánták rá magukat, hogy a sebesült asszony kérését teljesítsék. Az asszony észrevette, hogy velük együtt távozott az az udvarias fiatalember is, aki a cigarettáját igyekezett meggyújtani egy rosszul működő öngyújtóval, és akinek ő megmondta, hogy az erdő szélén fekvő két halott közül az egyik az ő férje. A fiú hallgatta, de mintha a hír kellemetlen lett volna számára. Az asszony megpróbált tejet inni, de mindjárt félre is tette a csuport a fűre. Leáldozóban volt a kora tavaszi hűvös, szeles nap. Hideg volt. A puszta mezőn túl néhány apró ház állt, az átellenes oldalon pedig egypár közepes növésű, csenevész fenyőfa sepregette az eget az ágaival. Az erdő, ahova menekülni akartak, a töltéstől távol kezdődött. Ez a pusztaság volt az egész világ, amit a tekintetével beláthatott. A fiatalember megint visszajött. Az asszony megint ivott egy korty pálinkát az üvegből, a fiú pedig tüzet nyújtott neki a cigarettájához. Kelet felől már ott lebegett az ég alján a könnyű, mozgékony szürkület. Nyugaton felhő- gomolyagok és foszlányok törtek erőteljesen az ég felé. Új emberek mentek munkájukból hazafelé, s útközben megálltak körülötte. A korábban érkezettek elmagyarázták az új jövevényeknek, hogy mi történt. Úgy beszéltek, mintha a sebesült asszony nem is hallaná, mintha már ott sem volna. — Az egyik, aki ott fekszik halva, az ő férje — mondta egy női hang. — A vonatból szöktek meg, s abban az erdőcskébe igyekeztek, de a németek utánuk lövöldöztek. A férjét megölték, ő meg itt maradt egyedül. A térde sebesült meg, nem bírt tovább menni .. — Ha az erdőben volna, akkor még könnyebben el lehetne vinni valahova. De így mindenki szemeláttára — igazán nem lehet. Ezt a vénasszony mondta, aki a bádogcsupráért jött vissza, s szótlanul nézte a fűben szétlocsolt tejet. így hát senki sem kívánta őt az éjszaka beállta előtt elvinni innen, sem orvost hívni, vagy a vasúti állomásra elszállítani, ahonnan már tovább utazhatott volna a kórházba. Ilyesmi szóba sem került, most már csak az volt fontos, hogy így vagy amúgy, minél előbb meghaljon. Alkonyaikor kinyitotta a szemét, de akkor már nem volt mellette senki, csak a két rendőr, akik időközben visszajöttek, meg az a fiatalember, aki most már el sem mozdult mellőle. Az asszony megint kérte a rendőröket, hogy lőjjék agyon, de maga sem hitte, hogy megteszik. Mind a két kezével eltakarta a szemét, hogy ne is lásson már semmit. A rendőrök még tanakodtak, hogy mitévők legyenek, s egyik a másikat biztatta, az meg visszavágta: — Tedd meg magadl Most egyszerre az ifjú hangját hallotta. — No, hát adják ide nekem ... Azok azonban még mindig huzakodtak és ellenkeztek. Az asszony félig kinyitotta a szemét, s meglátta, hogy a rendőr kiveszi a pisztolyt a tokjából, s átadja az ismeretlennek. A távolabb, kis csoportba verődött emberek látták, hogyan hajlik föléje a fiú, s borzadva fordultak el, mikor a lövés elcsattant. — Inkább hívtak volna ki valakit s ne csak így, mint egy kutyát.. Mikor besötétedett, az erdőből előjött két ember, hogy elvigye. Alig tudták megtalálni a helyet. Azt hitték, alszik. De mikor az egyik megfogta, hogy felemelje, már tudta, hogy halott. Ott feküdt még egész éjjel és hajnalban. Csak délelőtt jött ki a bíró két emberrel, s meghagyta, hogy vigyék és temessék el, azzal a két másikkal együtt, akik ott feküdtek a vágányok mellett. — De, hogy az a fiú miér lőtte agyon, az sehogyan sem világos — mondta a szemtanú, aki a történetet elbeszélte. — Ezért én sem tudom megérteni. Hiszen éppen róla lehetett feltételezni, hogy sajnálta azt a szegény asszonyt Mészáros István fordítása FÜLÖP ANTAL: Cildonom, ciklonom Kies vadvizű tájaidról hát kunyhómban jöttél megpihenni mondd végül a ciklont is — ha lángszőrű táltosként égig korbácsolt tengert s mintha áldott esőt hozna hanyatt fektet búzamezőt erdőt rétet kertet ha merszerugnszkodón patái föltépik — tiin?m(-nyt. az ámuló szemeknek — nap felé hányják a megejtett földet de tovadübörögve arca csalódását porfellegbe rejti — vékonyában már a csömör ösztökéje érzi... s jövendő képje: remegése: csak szűkülő láthatárát sejti s ha mint minden nagynak börtönévé zsugorodik e Föld mondd akkor a ciklont is szénaágyak békéié kísérti? Jöjj hát tépj be ne fájjon táltosod pihenni látnod kunyhóm bentje míg Itt vagy végtelen. VARGA ERZSÉBET: Van Gogh arcod a sárga Sárga: vonagló testű napraforgó-tábla fölötte- gyászban -i varjak *
