Új Szó, 1976. április (29. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-08 / 84. szám, csütörtök

Jegyzetek egy seregszemléről

Az elmúlt hét végén a gútai művelődési otthonban rendezték meg a nyugat-szlovákiai kerület magyar irodalmi színpadjainak harmadik seregszemléjét, amelyen eldőlt, melyik három együttes képviseli a kerületet az idei Jókai-na- pokon. Nem lenne nehéz essen a kéttenyérnyi helyen fölsorolni, mi mindent láttunk, hallottunk a gútai színpadról, ha nem kellene beszélnünk izmos ifjúvá serdült irodalmi színpadi -mozgalmunk szabad szemmel is látható, sőt mi több, ragályos betegségeiről. Amelyek — évről évre tapasztaljuk — mindjárt ágynak döntik a lelkesedéssel, szép tervekkel és nemes célokkal induló-kezdő csoportokat, méghozzá olyan ágynak, amely leszakad, ha megmozdulnak. Miközben a közönséget akaratuk ellenére visszariasztják a művészettől. Holott éppen érte születtek és tevékenykednek.

A szocialista kultúra minőségi kultúra, és mert az irodalmi színpadok napjainkban már jelenté' kény erőt képviselnek, nem mindegy, hogy ebben a kultúrában milyen „közlekedési“ eszközt (a műfajon belül: eszközöket) adnak a néző

anya alakját úgy idézni, ahogyan a gadóciak tették, egyszerűen nem szép. Eszmény- és ízlésromboló műsorukból rosszul megjátszott szomorúság csöpögött a nézőtérre. A jövőben járhatóbb útra kell lépniük. Most még nem tudták méltóképpen képviselni a komáromi járást, amely gazdag irodalmi színpadi hagyományokra tekinthet visz- sza. Tudomásunk szerint jelenleg tíznél több együttes működik a járásban, nem hisszük, ne lett volna jobb a gadóciakénál. A galántai együttes továbbra is adós maradt. Annyira hatástalanul egyszerű és egysíkú volt az előadása, hogy a szibériai népek költészetéből egyetlen jó versmondó többet kihozott volna, mint a vörös fényben, fatönk körül jóformán mozdulatlanul ülő lányok.

Tartalmas összeállítást mutatott be az érsek- újvári irodalmi színpad, jobbára hagyományos módszerekkel. Igazán csak a műsor második felében kötötték le figyelmünket — a mondanivalójánál fogva súlyos versek és a menet közben fül javult versmondók. A csoport tehetséges fiatalokból áll, életképes; a jövőben bizonyára a

LEHAJTOTT FEJJEL MERRE MENJEK ?

alá. Olyant-«, amelyen utazás közben a művészet tájain fufmálódhat-nemesedhet magatartása, gon dolkodása, ízlése, esztétikai érzéke, vagy olyat, amely mellékútra térve ködbe viszi; vagy visz- szafelé gurul és fékezi az egyébként szép ívben fejlődő mozgalmat. Sajnos, a gútai szemlén is találkoztunk kopott, köhögő-csikorgó közlekedési eszközökkel, amelyeken nem jutottak el sehova. Legfeljebb képzeletben másfél évtizeddel vissza, amikor a bölcsőből kilépve még járni tanultak az irodalmi színpadok. Az első lépéseket idézte fel bennünk — 1976-banl — a hét bemutatóból négy. Félreértéseket elkerülendő, megjegyezzük, hogy tíz-ti2enöt évvel ezelőtt — bár még csak járni tanultak az irodalmi színpadok, a lépések erőteljesek, biztatóak voltak, a műsorok művészi élményt jelentettek, mert új formában közvetítették az irodalmat. Hangsúlyozzuk: akkor. Azóta viszont több együttes sok színvonalas műsort mutatott be, magas művészi szinten. Ezeken alul ma már nem szabad adni. Még a kezdő együtteseknek sem. (Az elmúlt években nem egyszer éppen fiatal irodalmi színpadoktól láttunk kellemesen meglepő, élményt nyújtó, újszerű eszközökkel bemutatott műsort. (Természetesen, az elődöktől lehet és kell tanulni. De nem mechanikusain alkalmazni — műsorról műsorra, csoportról csoportra — különböző stíluseszközeiket, invencióikat, ötleteiket. Mert így, a test, vagyis az irodalmi anyag, az összeállítás — legyen bármilyen szép — más ruhájában elvesze j- ti önmagát. Hát amikor még a testtel is baj van, vagy nem ismerjük igazánl Hiába szomorkodnak lehajtott fejjel a szereplők, hiába püfölik a színpad deszkáit, hiába merevednek szánalmas sóbálvánnyá és zuhannak nagyot, rémisztgetve a nézőt, hiába lép X kettőt balra, Y egyet előre, miközben Z azon töri a fejét, neki most merre kell fordulni. Hiába tram-ta-tatam, az ilyen előadás erőtlen, tempőtlan, unalmas — széthull. Sorolhatnám tovább azokat a képi kifejező eszközöket, műfaji jegyeket, motívumokat, amelyekre funkciót erőltettek, és így agyonkoptattak, értéktelenítettek: amelyekkel egyébként örömünkbe ürömöt kevertek a gútai művelődési otthonban is.

örültünk és örülünk annak, hogy szaporodnak az irodalmi színpadok, hogy egyre több község fiataljai szerveződnek alkotó közösséggé. Az idei kerületi versenyben már hét irodalmi színpad vett részt, az újak, sajnos kevés sikerrel — nagy részben a fent említett hibák miatt. A ko- lonyi, a gadóci és a náluknál már ismerősebb galántai együttes jóformán semmivel sem gazdagította irodalmi színpadi kultúránkat. A kolo- nyiak előadása elejétől végig hamis pátoszban, elaggott sémákban fuldokolt. Hívni sein kell, jön a kérdés: vajon miért nem merítenek községük, egyáltalán a Zobor-alja gazdag népművészeti hagyományaiból. Ha kell, akár segítséggel. Édesmost látottnál több eredeti ötletre Is futja erejükből.

Névadója alakjának, szellemének megidézésé- re vállalkozott az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad. Sikerrel. Éreztük: a költő jelen van a teremben. A rendezés szempontjából ezúttal kevésbé igényes, ismerős képekből épített, de tiszta előadásból a nagylétszámú csoport tagjainak rendkívül kulturált, művelt versmondását emeljük ki. És még valamit: a hétköznapi ruhákat, a színes blúzokat, ingeket, nadrágokat; nem zavarták József Attilát. Érdekes, élvezetes, ugyanakkor gondolkodásra serkentő összeállítással lépett fel a Duna utcai Gimnázium Forrás Irodalmi Színpada. Nem öreg fiatalok, hanem fiatal fiatalok táncoltak, énekeltek és szóltak komolyan a modern családi élet elszomorító tüneteiről — beat-zenekar kíséretében, a Pop-fesztivál motívumainak felhasználásával. Műsorukat azonban még érlelni kell, tömöríteni kell, tömöríteni, feszesebbé tenni. És legalább annyit dolgozni rajta, mint a somorjai Üzenet Irodalmi Színpad dolgozott a Rege a tűzről és jácintról című műsorán, amellyel végül is az első helyen végzett. Ugyanennek a műsornak néhány hónappal ezelőtti bemutatója kicsit érdesre sikerült. A két fellépés között eltelt idő alatt kitartó, átgondolt, az árnyalatokra Is vigyázó munkával csaknem fényesre csiszolták az előadást. Voltak lehajtott fejek itt is, tenyerek is csattantalk a deszkákon, még meneteltek is — mégse zökkentettek ki, mert volt funkciójuk, szervesen épültek egymásba és valóban kifejező képekbe öltöztették a szöV'PP^*

Minden seregszemle egyúttal bizonyítvány is. Nemcsak az együttesekről, hanem azokról a szervekről, szervezetekről és egyénekről, akik különböző szinten, különféle formákban és módon részt vesznek az amatőr művészeti élet szervezésében, irányításában. A gútai szemlén ismét tapasztalhattuk, hogy szinte járásonként változik a minőség magassága. És a cél magassága. Főleg kezdő együttesek hiszik — kellő tájékozottság és tapasztalat hiányában —, hogy magasan jelölték ki. Később derül ki: valójában alacsonyan. És ami még bosszantó és elkedvetlenítő is, a rossz műsorba befektetett idővel, energiával, munkával jobbat is tudtak volna létrehozni.

Hogy a néző igazán örömét lelje az irodalmi színpadi előadásokban, az eddiginél hatékonyabb munkával kell segíteni az együtteseket. Egységes értékrendszer alapján kell ítélni és viszonyítani mindenütt, hivatásos népművelőknek, amatőr rendezőknek, szereplőknek és nem utolsó sorban a bíráló bizottságoknak. Különben kiszu- perált közlekedési eszközökön ücsöröghet a néző — egy helyben. A szereplőkkel együtt. Még az olyan jól rendezett szemlén is, mint a mostani volt.

BODNÁR GYULA

Az ellentétek estje

Jindfich Jindrák a bratislavai hangverseny dobogón

A látvány igézetében

Gyurkovits Ferenc születésének 100. évfordulójára

Az áprilisi bérletsorozat első hangversenye lényegbevágó műsorváltozással kezdődött. Pro- kofjev I. zongoraversenye helyett, amit Vlagyimir Krajnev, szovjet zongoraművésznek kellett volna előadnia, Muszorgszkij „Egy éf a Kopár-hegyena című szimfonikus költeménye hangzott el. A viharos zenekari fantázia érdekes volta elmosta a csalódás érzését. A zeneköltemény 1867-ben keletkezett zongoravázlatát a komponista halála után Rimszkij-Korszakov hangszerelte mesterien, de a mű savát-borsát nem az ad|a meg, hanem az illusztratív jelleg és mindenekelőtt a Muszorgszkij zene ősereje.

Az orosz zeneköltő démoni megnyilatkozása után az első ellentét: az est kiváló dirigense, Zdenék KoSler Schubert V. szimfóniájának friss, álmodozó melódiákból álló színes csokrát

nyújtotta át hallgatóságának tavaszi ajándékul.

A műsor második felében végletes kontrasztként különleges élményben volt részünk. Jirí Pauer „Hattyúdal" című zenekarra és férfihangra írt monodrámája került előadásra. A librettót A. P. Csehov drámai tanulmánya alapján magj* a komponista állította össze. A Filharmónia pódiuma rögtön- zött színpaddá alakult át, a terem elsötétült, a művészek kottaállványai mellett sápadt gyertyafény, csak a monodráma előadóját világítja meg élesen három reflektor. A műsorfüzet szerint Jifí Pauer nagyjából így magyarázta alkotó szándékát: „A Hattyúdal mottója a művészet mindig megújuló, örök élete. A színpadi művész kettős halálával találkozunk és úgy érezzük, hogy az első elmúlás, a művészi halál, amikor a művész búcsút vesz mindattól, ami számára az életet jelentette, a nehezebb és fájdalmasabb vég, s vele együtt vigasztalódunk a valóságos, teljes, életadó művészet halhatatlanságával, mert — ott, ahol tehetség van és valódi művészet, ott nincs se betegség, se örökség, a halál is csak fél halál.“

Jindŕich Jindrák, a prágai Nemzeti Színház szólistája kiváló énekesi produkciót és megrendítő színészi alakítást nyújtott. Átéljük vele az öregedő, magára maradt színész és egyben minden öregedő, magára maradt ember szívszorító tragédiáját.

Jifí Pauer alkotása, mint minden igaz érzésre épült őszinte művészi megnyilatkozás, bekapcsolódik a művészet folytonosságába és minden bizonynyal túlélt a „divatáramlatokat“. HAVAS MÁRTA

Az utóbbi években hazai művészettörténetünknek olyan fellendülését figyelhetjük meg, ami mintaképpen megnyugtatóan hat. A Madách Kiadónál az utóbbi három évben több művészeti publikáció jelent meg, mint az előző évtizedben összesen, s napi- és hetilapjaink, valamint az Irodalmi Szemle immár rendszeresen közölnek művészettel foglalkozó írásokat, tanulmányokat.

Ennek ellenére még mindig jelentkeznek hézagok művészetünk teljes felmérésében. A művészeti élet térképén jelentkező fehér foltokat újonnan létesülő Járási múzeumok és galériák lesznek hivatva tartalommal megtölteni. Losoncon most szép feladat vár a Nógrádi Múzeumban létesülő galériára: Gyurkovits Ferenc születésének 100. évfordulója vár iriéltó megünneplésre.

Budapesten, 1876. március 28-án született az a festőművész, aki Losonc kulturális fejlődésétől elválaszthatatlan. Édesapja mészáros volt, s nehezen egyezett bele, hogy fia a művészet bizonytalan talaján keresse megélhetését. De végül a tehetséges fiú kitartása s talán a szomszédban lakó osztrák festő, Buchetman unszolása mégis erős érvként hatottak, s beleegyezett, hogy Ferenc 1894-ben beiratkozott az Iparművészeti Iskolába, ahol 1896-ban Balló Ede tanítványa lett, aztán hároméves katonai szolgálat után, 1900-ban folytatta tanulmányait a rézmetsző szakon, s 1902-ben szerzett végbizonyítványt. Tudását tökéletesíteni Párizsba ment, a Julien Akadémiára, s emellett Colarossi akt-tanfolyamát látogatta.*1904-ben iratkozott be a Müncheni Akadémiára, Otto Seitz osztályába, később Defreggel, a kitűnő zsánerképfestő tanítványa lett. Münchenben szívesen letelepedett volna, megnősült, megrendeléseknek tett eleget, baráti körre tett szert. Felesége hirtelen halála azonban belenyúlt sorsába s feledést keresve, egy barátja meghívására 1910-ben Losoncra jött, ahol akkor néhány portré megfestése volt aktuális.

Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, s 1913-ban véglegesen le is telepedett. Gyur- kovits__ Ferenc társaságkedvelő ember lévén rövidesen felébresztette ismerőseiben az érdeklődést munkája iránt. Losonc környékén ma is sok képe található magán- tulajdonban. Külön érdeme volt Gyurkovits Ferencnek, hogy a húszas években festőiskolát nyitott. Tanfolyama inkább hasonlított a régi reneszánsz műhelyekhez, mint a mai fogalmak szerinti iskolához. Patriarchális módszerei a környezetnek megfelelő családias Jelleget biztosítottak tanfolyamának, amely tanítványaiban elsősorban a szép iránti igényt ébresztette fel. Rányitotta szemüket a világ, a természet festői eszközökkel megragadtató szépségeire. Tehetségesebb tanítványainak viszont értékes útrava- lót adott a festői pálya folytatásához. Nemcsak a technikai készséget fejlesztette bennük, hanem impresszio- nisztikus látásmódját is átadta nekik. (Tanítványai voltak Fischer Ernő, Chrlszt Vilmos, Reiner István, Gandl László, Szabó Gyula ismert festőművészek és még nagyon sokan, akik — ha a hivatásszerű festészet nem is

lett kenyerük — megszerették a művészetnek ezt az ágát.)

Ugyancsak a húszas évekre esik Gyurkovits Ferenc aktívabb bekapcsolódása a szervezett művészeti életbe

— tagja és alelnöke lett a Szlovákiai Képzőművészek Egyesületének. Itt kötött barátságai — Gerő Gusztávval, Gwerk Ödönnel, Flache Gyulával — egész életén át elkísérték. Többször vett részt az egyesület csoportos kiállításain, és müveit a közönség és a szakmai körök mindenkor egyforma elismeréssel fogadták.

Gyurkovits élete 1968-ban bekövetkezett haláláig látszólag nyugodt mederben folyt. 1951-ben magyar tagja lett a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének, de magas korára való tekintettel már szervezési, társadalmi munkában nem vett részt. Műveiből 1955-ben, 80. születésnapja alkalmából a szövetség Jubileumi kiállítást rendezett, ez volt az utolsó önálló tárlata.

Romló látása és egészsége ellenére szinte élete utolsó napjáig festett. Gyurkovits Ferenc festészete a látvány igézetében jött létre. Vérbeli impresszionista lévén, elsősorban a színek kötötték le figyelmét, s azok visszaadása volt festészetének problémája. Az impresz- szionisztikus meglátás nála kitűnő rajzkészséggel párosult. Egyaránt biztos kézzel nyúlt tájképeihez, portréihoz és — Szlovákiában az elsők közt — az életképekhez. Kedves témája volt Losonc környéke, a közeli erdő és Park napsütötte sétányai, a lombok közt átszürő- dő fény játéka. Mesterien örökítette meg a régi kisváros romantikus zugait, képein öreg kerítések, kutak, padlásfeljárók emelkednek esztétikai értékké. Portréin

— melyek festésével müncheni évei óta foglalkozott — a régi mesterek módszereit fejlesztette tovább, elmélyedt az ábrázolt személy jellemében, s képeinek kissé régies színezetével — meleg barnák, mély tónusok, lazúros technika — sajátos hangulatot adott.

Életképei közt nagy fejezetet képeznek piaci jelenetei. Remekül megrajzolt figurái a fény-árnyék játéka révén festőileg foltokból alakulnak ki — a posztimpresszionista festésmódot közelítve meg. Gyurkovits vásárjelenetein és parkrészletein mutatkozik legfeltűnőbben az a festői eredmény, amely őt Szlovákia egyik — máig eléggé nem értékelt — legjobb impresszionistájává avatja.

Művészettörténetünk egyik feladata tehát munkásságának részletes feldolgozása, felmérése, és átmentése az utókornak.

SZ. HALTENBERGER KINGA

Gyurkovits Ferenc: Önarckép kalappal lceruza)