Új Szó, 1976. április (29. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-27 / 99. szám, kedd

SZÍNEK, HANGOK, DALLAMOK LÁTOGATÓBAN A SZILICEI MENYECSKEKÖRUSNÁL Kanyargós úton, fölfelé, min­dig csak fölfelé, fel a szilicei fennsíkra fut velünk az autó. Hátrafelé nézek, s látom: a túl­só hegy peremén most búcsú­zik a nap. ölelésétől elpirul a felhő. Még élnek a színek: zöld a fenyő, fehéres a karcsú nyírfák törzse, tarkák a falu házai. És újra találkozom ezekkel a színekkel, amikor a szilicei Művelődési Házban népviselet­be öltözötten színpadra áll a menyecskekórus. Arra kérem őket: előbb inkább csak be­szélgessünk Körülüljük a du- ruzsló kályhát, s csak úgy ta­lálomra hol erről, hol arról csevegünk. Mi újság? Mi új­ság? Valaki nevetve kérdi: Megírta és nem tudja? A hang­ra figyelek. A nevetés, a kaca­gás hangjára. A magánhang­zók érdekes, ritkán hallható ki-, ejtésére. Mire emlékeztetnek ezek a hangok? A fennsíki szél sikítására? Az erdő zúgására? A pásztorősök furulyájának sí­polására? Nem tudom, de ér­zem, hogy az itteni táj, az it­teni természet színeit látom, hangjait hallom. Más, mint ná­lunk, az Ipoly mentén. Más, de érdekes, kedves. Azután már a szavakra is figyelek. Sőt, a mondatok ér­telmére. Szöllős Sándor, a CSEMADOK járási bizottságá­nak titkára ismertet össze ben­nünket, engem és a kórust. Történetük egyszerű. A. „Ta­vaszi szél vizet áraszt“ orszá­gos népdalverseny keltette életre ebben a faluban is a da­losok mozgalmát. Még 1972- ben kezdték. Tizenketten. A kórus akkori vezetője Várady Jánosné tanítónő volt. Valaki közbeszól: „Ez más kórus! Mi az ősszel alakultunk.“ Az egyik menyecske ellentmondást nem tűrően kijelenti: „Itt vagyunk mind a tizenketten“ Nincs is vita. S mi értjük: a kórus az ősz­szel újjáalakult, kibővült. Józsa László tanító és a felesége, aki szintén pedagógus, lelkesen, áldozatkészen — s ami talán még ennél is fontosabb: kellő szakértelemmel — foglalkoz­nak a kórussal. Még krónikát is vezetnek. És* amíg elmondják, hogy nemcsak dalolnak, dalolgat- nak a rendszeres találkozókon, hanem felidézik a régi szoká­sokat, dalokat, a tanító elvtárs pedig mindent feljegyez, mag­nóra vesz, lekottáz, addig meg­próbálom szemügyre venni a kórustagokat, amúgy férfiszem­mel. Mi tagadás: csinosak. Hi­tetlenkedve kérdem: Mind me­nyecskék? Felszabadultan, örömmel ne­vetnek, mert érzik, hogy ez nem volt bókolás, csak téve­dés. Olyan tévedés, mely töb­bet ér tízezer bóknál. Valaki azután „felokosít“ ilyen ma­gyarázattal: „Mind menyecs­kék vagyunk, mind a huszon­kettőn, csak egyikőnk fiata- labbacska, a másik meg véneb- becske, de persze csak egy ici­picit.“ A legfiatalabb Deli/ Be­lőné. A legidősebb Máté Lász- lóné. Hiába kérdem, most már csak azért se mondják meg, hogy melyik hány éves. Köz­ben a titkár elvtárs megsúgja: És a tanító nénin kívül min­degyik a földművesszövetke­zetben dolgozik. Dicsérem viseletűket, a ruhá­jukat: olyan érdekesek, kedve­sek a színek, és remek a sza­bás. S ahogy végigtekintek raj­tűit, megrebben az egyik me­nyecske szeme. Hozzá fordu­lok: „Szabad kérdeznem a ne­vét? Ha nem tévedek, varrónő, ugye Bokszos Zoltánné helye­sel: „Nem téved, mindegyik ru­hát magam szabtam, magam varrtam egy régi, viseltes min­tája szerint.“ Majd a nótákról, dalokról be­szélgetünk. Három név kerül a jegyzetfüzetembe: Jolánka né­ni, Juliska néni, Ilonka néni. Olyanok ők — mondja róluk a tanító elvtárs, — mint a nó­tafák, ha jó a kedvük, csak úgy hullatják a sok-sok régi nótát, alig győzöm jegyezni... Erre bepillantok a saját jegy­zetfüzetembe, s hangosan gon­dolkodom: Mégse írhatom, hogy ilyen néni, meg olyan né­ni, amikor menyecskék. Úgy van! helyeselnek, sorba mond­ják a nevüket: Máté Lászlóné, Dely Józsefné, Bellér Ferencné. Ha már ők a nótafák. Kérdezzen csuk! — biztat­nak. Nos, a biztatásra megle­pem őket néhány furcsa kér­déssel: Miért járnak oly szíve­sen ezekre a találkozókra? Csak a dalolás miatt? Mi a szó­rakoztató? Lörincz Istvánné vá­laszol: Az a szórakoztató, hogy itt megbeszéljük a napi esemé­nyeket. Nehogy azt írja, hogy pletykázunk, mert bizony néha még az ŰJ SZÓ híreit is itt vi­tatjuk meg. Ha előfordul, hogy közben szó esik erről is, arról is, nem hagyjuk megjegyzés nélkül. A tanító elvtárs int. Értjük a figyelmeztetést. Felvonul a kó­rus a színpadra. Csönd, majd felcsendül a dal. Aztán a má­sik, a harmadik. Figyelem a dallamokat. Mind más, mint ná­lunk az Ipoly mentén. Más, de érdekes, kedves. Csak zengjen a daluk. Nem köszönök el, mert azt monda­nám, hogy sikert kívánok a népdalversenyen való szerep­léshez, s diákkoromból tudom: nem illő ezt mondani. Búcsút intek a kedves, szép színeknek, hangoknak, dallamoknak. Még találkozunk! Tegnap kaptam a hírt: a szilicei menyecskekűrus meg­nyerte a járási versenyt. Kíván­ságom valóra vált, mert a szili­cei szép színekkel, hangokkal és dallamokkal a kerületi ver­senyen ismét találkozni fogok. HAJDÚ ANDRÁS Felnőtteknek és gyermekeknek ÁPRILISI KÖNYV/ÚJDONSÁGOK Most jelent meg a Madách Könyvkiadónál Győri Dezső nagy sikert aratott — a „Vi­harvirág“-gal elkezdett és a „Sorsvirág“-gal folytatott — re­gényciklusának befejező része, a „Tüzvirág". A regény amellett, hogy szer­ves része a trilógiának, önálló alkotás is egyben. A nagy tár­sadalmi problémák háborús vi­harok rajza keretében három szerelem érdekes, izgalmas és szenvedélyes történetét mond­ja el. A kalandokban, izgalmakban bővelkedő, pergő cselekményű regény ifjabb Kalla Mihály sor­sán keresztül több évtized tör­ténelmének a felelevenítése. Ké­pet kapunk a dualista monar­chia megszilárdulásáról, majd belső rothadásáról, a világhá­ború előtti dzsentrivilágról, el­vezet a történet az első világ­háború csatáinak viharába, a Tanácsköztársaság színhelyére. A népszerű „Világirodalom Remekei“ sorozatban most „a világhírű brazil író, Jorge Ama- do „Gabriela, Szegfű és fahéj“ című regénye látott napvilágot. Amado 1912-ben született Pi- rangiban, Bahia államban. A gyermekkorát is ott töltötte. Itt járt iskolába és ez a tarka né­ger metropolis úgy rabul ejtette festői csavargóhadával, regé­nyes fövenypartjaival, kikötő­jével, ódon utcáival, kétes si­kátoraival, lebujaival és ragyo­gó utcalányaival, hogy Amado- nak szinte egész életművében ott izzik, hol lobogó lángolás­sal, hol lappangó parázslással. Ezért tartják Amadót Brazíliá­ban az úgynevezett „északi re­gény“ képviselőjének; ugyanis ezek a megejtő díszletek az északi szomjas puszták és vi­ruló kakaóföldek öldöklő vilá­gát foglalják keretbe. „Ez a szerelmi történet — ír­ja Amado a „Gabriela“ elősza­vában — azon a derűs, tavaszi napon kezdődött, amelyen Je- suíno Medonca földbirtokos re­volverlövésekkel megölte hit­vesét, a sötét hajú, hízásra haj­lamos Sinhazinha Guedes Me­donca asszonyt, a helyi társa­dalom neves személyiségét, az egyházi ünnepségek buzgó résztvevőjét, és dr. Osmudo Guedes sebész-fogorvost, a köl­tői hajlamú, elegáns fiatalem­bert, aki néhány hónapja érke­zett Ilhéusba. Nos, aznap reg­gel, a várost megrázó tragédia előtt, az öreg Filomena végre is beváltotta régi fenyegetését, otthagyta az arab Nacib kony­háját, és a nyolcórás vonattal elutazott Água Pretába, jómód­ban élő fiához.“ A többit megtudjuk a világhí­rű kommunista író izgalmas re­mekművéből. A kisgyermek különösen fo­gékony a versekre. Gyönyörű­séggel hallgatja a ritmikus mondókát, édesen kacag, ha csip-csip-csókát játszanak vele, és boldog mosollyal alszik el az altató dallamára. Az első versélmény tovább kíséri, és tő­lünk, felnőttektől függ, hogy a költészet is gyarapítsa érzé­keny belső világát. A most megjelent „Cini-cini muzsikádban a természetről, a magyar tájról, a gyermekek mindennapi életéről szóló ver­seket találunk, a magyar és a világköltészet gyöngyeit, vala­mint ünnepi verseket. A kiadó nemcsak az óvodai foglalkozá­sokra gondolt a versek váloga­tása kapcsán, hanem a meghitt otthoni versolvasásra is. A ver­seket három csoportra osztva, az óvodás korcsoportoknak megfelelően rendezték el a kö­tet válogatói. Kívánatos, hogy ez a kötet helyt kapjon minden óvodás gyerek könyvespolcán, és a né­hány száz vers hozzájáruljon ahhoz, hogy a gyermekeink már a legkisebb korban is megismerkedjenek a klasszikus és a modern líra hangjaival. A nagy szovjet író, Alekszej Tolsztoj meséje, az „Arany- kulcsocska“ a Madách-, a Mó­ra- és a Kárpáti Kiadó közös gondozásában került könyv­piacra. A Móra Ferenc válogatott műveit tartalmazó sorozat leg­újabb kiadványa a „Körtemu­zsika." Gazdag Erzsi verses meséjé­nek címe „A megtalált tündér- ország“, Varga Katalin „Micso­da esztendő!" címmel írt egy érdekfeszítő ifjúsági történetet, míg az izgalmas indiántörténe­tek íróját, Kari Mayt ezúttal „A Medveölő fia“ című törté­net képviseli. Vörösmarty Mihály drámája, a „Csongor és Tünde“ az Is­kolások Könyvtárában látott napvilágot. S végül a Versbarátok Köre tavalyi évfolyamának jutalom­könyvét említjük meg. Muszai- osz neves szerelmes költemé­nye, a „Héró és Leandrosz“, amely ugyancsak a Magyar He­likon műhelyében készült, Trencsényi Waldepfel Imre tol­mácsolásában, Feledy Gyula illusztrációival.-il­ÚJ Fii MF.K A JÁTÉKTÉR [cseh) A hazai filmek brnói feszti­váljának meglehetősen gyönge versenymezőnyéből kiemelke­dett A játéktér című cseh alko­tás. Rokonszenves mű nemcsak a témaválasztást, hanem a fel­dolgozás módját tekintve is. Ér­deklődésének középpontjába a fiatalokat, a közösségben, a tár­sadalomban helyüket kereső fiatalokat állítja. Korunk hősé­nek új típusát mutatja be, azt az embert, aki elbukik, de fel­emelkedik, hogy újrakezdje éle­tét. meghökkenti, hiszen a tervraj­zon egyedülálló építészeti meg­oldásokat alkalmazóit. S a terv egy pályázaton már-már díjat is nyer, amikor a fiúban feléb­red a lelkiismeret és erőt vesz magán, hogy bevallja az iga­zat ... Az intézetből önként tá­vozik. hogy az autópálya építé­sén próbálkozzon, talán több szerencsével. S a befejező kén­sorok arra engednek következ­tetni. hogy újrakezdése — bár nem zökkenőmentes — mégsem hiábavaló. Rartoška a cseh film főszerepében Mert miről is szól Štépán Skalský filmje? Egy pályakez­dő fiatalról, aki műépítész-ok­levelet szerezve egy tervezőin­tézetben kap állást. Itt rövide­sen jelentős feladattal bízzák meg: egy üdülőközpontot kell terveznie. Ki tudja, feletteseit milyen meggondolás vezeti; va­lóban lehetőséget akarnak-e ad­ni a fiatalnak, hogy bizonyít­hasson, vagy inkább a híres műépítész apát látják a fiúban. Tény, hogy a film hőse több­ször is nekigyürkőzik, próbál­kozik a feladat megoldásával, hazai és külföldi terveket ta­nulmányoz, de nincs eredeti ötlete, a rajzzal nem tud meg­birkózni. Ám nem egykönnyen adja fel a harcot, „nagy“ sze­retne lenni, s mivel képességei nincsenek meg hozzá, merész, de távolról sem tisztességes el­határozásra jut... Munkája még a feletteseit is A MEGBOCSÁTÓ IDŐ Ennyi röviden, meglehetősen leegyszerűsítve a film története. Pozitívuma, hogy élő problémát vet fel s a fiatalok társadalmi beilleszkedésének kérdéseit vizsgálva hitelesen tükrözi az ifjúság életét, törekvéseit. A film ezáltal válik meggyőzővé, igaz alkotássá, olyan filmmé, melyben a hős cselekvésváltoza­tai kellőképpen motiváltak, így nincs okunk kételkedni végső döntésének helyességében sem. A játéktér szolid mesterség­beli tudással készült mű; nem mentes a hibáktól sem (a cse­lekménybonyolításban több eset­ben is törés áll be, a főhős magánéletének ábrázolása elég felszínes), ez azonban vajmi keveset von le a film értékéből. Jirí Bartoska valóban önmagá­val teszi teljessé a főhős sze­repét. Nemcsak megnyerő kül­sejű, hanem tehetséges fiatal is — nevét érdemes megjegyezni. (szlovák) Látszólag szürke, szinte sem­mitmondó történetet dolgoz fel Oto Krivánek A megbocsátó idő­ben. Két férfi, Mišo és Urban a kötelező katonai szolgálatot teljesíti. Mišo, az életteli falusi gyerek egy alkalommal „kirán­dul“ a kaszárnyából, hogy meg­látogassa feleségét, Elenát. Út­közben hogy, hogy nem, a Du­nába fullad. Urban felelősnek érzi magát társa haláláért, mert ha körömszakadtáig nem ra­gaszkodott volna a papírformák­hoz, vagyis az előírásokhoz, ka­tonatársa biztonságosabb úton is eljuthatott volna a feleségé­hez ... Mišo halála a történetben csak kiindulópont, ürügy arra, hogy az alkotók érdeklődésük fókuszába állítsák Urban és Elena életének alakulását. A cselekményt kibontva nem arra törekedtek, hogy a férfit és a nőt különböző helyzetekben megmutatva jellemezzék őket, elénk tárva egyéniségüket. Szo­katlanabb formát választottak: a két szereplő helyzetét, csa­ládját bemutatva próbálták megrajzolni Elena és Urban jellemét, eltérő vonásait. Ezál­tal lehetővé vált, hogy köze­lebbről megismerjük a mai fa­lusi életforma változatait, illet­ve az itt élő Elena környezetét, általa a fiatalasszony személyi­ségét is, valamint a városban lakó Urban családját, tehát a városi életformát — ez esetben a kispolgári életmódot. S tulajdonképpen Oto Krivá­nek rendezőnek az is volt a célja, hogy a kispolgári élet­forma mai megnyilvánulásait vizsgálva megmutassa, milyen károsan befolyásolta ez a kör­nyezet Urban személyiségének, életszemléletének alakulását, miként vált egészséges kibon­takozásának kerékkötőjévé. A banális történet mögött élő problémák rejlenek, időszerű mondanivalót hordozva. A film halkan szól ráluk — de nem bágyadtan — látványos külső­ségek és izzó drámai konfliktu­sok nélkül — ám hatásosan. —ym — űj szó 1976. IV. 27. Ján Greššo (Urban) és Katarina Vrza- lová (a fiú anyja) a szlovák film egyik jelenetében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents