Új Szó, 1976. április (29. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-22 / 95. szám, csütörtök
ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: LONGJUMEAU Lenin longjumeaui pártiskolája hallgatóinak (Részletek) 1 1 1 ' '' A szegényes kis konyha zúgba szitakötőszárny-könnyü fényt poroz az ébredező keskeny utca, a Marie-Rose. A reggel délutánba hajlott.- A Domonkosok temploma meglódít lassan egy harangot - minthogyha más világból szólana. Itt élt a könyvbúvár, a volgai, mint szunnyadó viharszél. Nagyon nehéz öt érteni - nem érteni nehezebb ennél. A hűvös ráma szinte lángol, ahogy ráhajtom homlokom és nézem Lenin ablakából a kis utcát ezen az alkonyon. Ott lenn az utcán... Mintha látnám! Kofák, kosarak, autók között áttetsző, könnyű kerékpárján megérkezett. Vagy a kocsmába ült le szemben, tapsol a sanzonettnek, elidőz? Vagy a dübörgő metrón, a tömegben sustorgó röptű szánokat idéz? Vagy pacsirtát? Vagy höséges nyarat? Mig huzatos liften repül, s a torony rozsdás azsurja alatt Párizs hanyatt dől, elterül, (4) háztetők csókaszárnya rebben, eső-gyöngy vereti, s mint rákollók a partfövenyben, égnek a dómok torony-hegyeid Szerette a házak hűlt homlokát, bi'is stílusú kagylódíszét. És szerette a Bastille kőfalát, mert egyszer leomlott - azért! Tőzsdék valuta viharán át barikádok közt, ünnepi fényben a Forradalom arcát látta derengeni. S egyszer csak felbukkant eiébe orgonaszínű fénnyel a Moszkva folyó partvidéke seregély-seregével, utána - Jugyenyics, a frontok, Oroszföld, csillag jeggyel homlokán (Diáksapkásan ott toporgott Kronstadt jegén apám . .. ) Ezért, Párizs ne vedd zokon - festőid tűzvész vásznai helyett a Marie-Rose-t magasztalom, a csöndes start-helyet. Innen szálltak a gondolat rakétái, s célba csapódva ledöntötték a gránit védfalat a Téli Palota előtt a hóra. (7) Érettebb fejjel, egy nap, a látás- futásban megállva, a Mauzóleumba úgy lépünk, mint röntgenszobába, levetünk díszt és sapkát, rágalmat és legendát, s Lenin röntgensugárként lényünkön süt dereng át. Arcára ámuló szemünkben értő fények, s mindaz, ami múló, lehámlik rólunk, mint a kéreg. Mint filmszalag, kígyózik a sor. Kifelé hátrál. „Lenin! Azok vagyunk-e, Lenin, akikre vártál? Lenin, mondd meg nekünk, hol győztünk, hol hibáztunk? A lényeget, Lenin, hol nem látta meg kapkodásunk? Sokszor nehéz. De nap süt, és lázunk lobogása. Az áttetsző-fehér arc vllágol, mint a lámpa. „Bennünk az eszme nem kopott-e el?" És Lenin válaszol. És Lenin minden kérdésre felel. Rab Zsuzsa fordítása 106 évvel ezelőtt született Vlagyimir Iljics Lenin. Születésnapjára e verssel emlékezünk. LUKÁCS TÁBORNOK EMLÉKEZETE Nyolcvan esztendővel ezelőtt született Zalka Máté író, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakja, a spanyol polgárháború hőse. Az alábbi írásokkal rá emlékezünk. Konsztantyin Szimonov Zalka Mátéról ... Arra kér, írjak találkozásaimról Zalka Mátéval. Sajnos, nem tudok írni erről semmi különösen érdekeset. Futólag vagy kétszer láttam Zalka Mátét. Akkor az Irodalmi Főiskola hallgatója voltam, tudtam, kieső- da ő, tudtam, hogy a polgárháború egyik hőse, olvastam egyes müveit, futólag láttam őt, uniformisban, lovassági köpenyben, kék lovassági parolival és rangjelzés nélkül. így maradt meg emlékezetemben. Azonban, bár alig ismertem, csupán láttam öt, igen nagy szerepe volt az életemben. Harminchétben, amikor korombeli fiúk ábrándja volt: bármilyen minőségben elmenni Spanyolországba, harcolni a fasizmus ellen — a lapokban gyakran em legették az egyik Nemzetközi Brigád parancsnokának, Lukács tábornoknak, ennek az élő >e gendává vált embernek a nevét. Később közölte a sajtó, hogy Lukács tábornok a huescai har cokban elesett. Egy két nappal azután hirtelen megtudtam Nyikolaj Tyiho- novlól, hogy Lukács- tábornok és Zalka Máté egy és ugyanaz a személy — így hívták Zalka Mátét Spanyolországban. Engem megdöbbentett, hogy ugyanaz az ember, akit egy évvel azelőtt néha itt láttam — villamoson, az utcán, itt, Moszkvában — elment Spanyolországba, és ott Lukács tábornok néven vezetett egy Nemzetközi Brigá- dnt. A tábornok címmel verset írtam akkor Zalka Mátéról. Nézetem szerint ez volt az első iga zi versem; mostanáig szerelem, bár megírása óta — nem sok, nem kevés ■— huszonhét év telt el. Versírás közben arra gondol tűm, hogy olyan embert, mint Zalka Máté, követni kell az életben, hogy annak az embernek az írói sorsa, aki nemcsak kön;/ veket írt, de fegyverrel a kezében harcolt a fasizmus ellen, olyan sors, amelyre törekednie kell minden fiatal írónak, aki hisz a kommunizmusban, az in tér nacionalista eszmék győzel mében ... Barta lstvánné fordítása HIDAS ANTAL: Zöld erdő harmatát (RÉSZLET EGY ELŐSZÖBÖL) Tizenkilenc éves volt Zalka Máté, amikor kitört az első világháború. Egy év múlva — bevonult. „Húszesztendős voltam akkor — írta később —, s mentora őszintén, tiszta lélekkel és avval a szent naivitással, amelyre az iskola nevelt: győzelem vagy halál...“ Olasz harctér. Doberdo. Orosz harctér. Hadifogság. Forradalom. És a fiatal Zalka Mátéból, a Habsburg monarchiát védő, naiv fiatalemberből — a népeket felszabadítani akaró forradalmár, internacionalista lett. A további élete ismert. 1923-ban szerelt le. S attól kezdve az új, a proletárirodalom megteremtésének lett egyik harcosa. „A forradalom mérhetetlen mágnes. Magához vonzotta az összes rokon elemeket... Engem is vitt...“ Vitte a proletárforradalom, az orosz polgárháborúban küzdő százezer magyar internacionalista, akiknek szervezője, vezetője — valóban — Kun Béla volt. Az Ukrán írószövetség meghívására — 1936-ban — egy magyar íróküldöttség utazta be Ukrajnát, közte Zalka Máté is. Kijevben már megtartottuk a felolvasóestéket. Hajóra ültünk. A „Marx Károly“ folyami gőzössel úsztunk a Dnyeperen Herzon felé. Nyár volt. Május hónap. A reggeleket mintha halk zeneszó kísérte volna. Valahogy Magyarország szaga, illata lebegett a levegőben. A Dnyeper-parti akácok virágzottak. Fehérre meszelt ukrán házak, falvak forogtak el lassan a két parton. Óriási búzatáblák, zsendülő kukoricások. Pervomajszkival, az ukrán lírikussal késő éjszakáig magyar verseskönyvet betűztünk, készült az ukrán nyelvű Petőfi. S amikor alváshoz búcsúztunk, s a hálófül kémbe mentem — nem tudtam elaludni. Hol a gépház halk zúgását hallottam, hol a kitárt körablakon át a Dnyeper habjai csobogását hol verssorok libegtek: ugyanazok, ugyanazok. Végül — négy óra sem volt még — éppen hogy szürkült, felöltöztem, és kimentem a fedélzetre. Hűvös, hajnali szél borzolta a folyó vizes fürtjeit. Olyan gyöngéden, mintha életében először simatgatná. S, íme valaki már ott ült, fönt, köpenyegbe burkolva, ébren vagy tán szen- deregve: Máté. Lassan felém fordult. — Máté — incselkedtem, de inkább csak halkan —, tán rosszkedvű vagy? Legyintett. — Ugyan! Ülj mellém! Nézz körül! Itt vágtattam valaha egy lovas magyar ezreddel: Vran- geléket kergettük. Fut az idő, mint — látod — a Dnyeper vize. Maholnap ennek húsz esztendeje lesz már. Elhallgatott, aztán szokatlanul halkan folytatta: — Tegnap este Lónyának (Pervomajszkij keresztneve) a Távolból című verset fordítottuk, magyaráztuk. Petőfi talán kétszáz kilométerre sem volt az anyjától, Kiskúnságtól, amikor ezt a verset írta és, no mennyi ideje volt el hazulról? Talán fél esztendeje. „Oh mi drága e lakocska nékem“ .:. Nehéz lett a szívem ezektől a szavaktól. Maradj itt, és hallgassunk... Hallgassuk a Dnyepert. Talán, egyszer még a Duna partjára is elkerülünk, a mi Dunánkhoz. Talán a Dnyeper elvisz egyszer bennünket oda... És dúdolta: „Dunáról fúj a szél.. De előbb a Tajo folyó partjára vitte őt a sors, a népek forradalmának szerelmesét. Spa- nyolorzságba ment, hogy Lukács tábornokként a Tajo folyó forrongó partjairól jusson el a Nagy-Duna mentélje ... Nem jutott el. Elesett Spanyolföldön, Valenciában. Százezer ember kísérte utolsó útjára a proletárforradalom példaszép katonáját. MILAN LAJČIAK: A KÖLTŐKHÖZ Napot napra rakok. Mázsákat nyomnak. Bennük korok ringnak, mint lehorgonyzott hajók. Míg mások álmodoznak csendjében a zátonynak, bennem vad fergeteg, új vihar kavarog. A múlt még élő Ízlésével minden versben harcot kell vívnom. Röpiratként küzd, harcol, érvel: a nyárspolgár alulmaradjon! Nyugodtan önthettek lövedéket belőlem: én szilárd maradok. Ha gaz árulók ellen kell ének, nem sírhatod pár apró bajod. Életedet töltse be a köznapok munkája! Alkotóként s ne mint véletlen vendég tekints e világra. A mának kenyerébe bátran mess mindig! FÜGEDY ELEK fordítása Milan Lajčiak, a háború utáni szlovák költészet jelentős művelője, ma 50 éves. m 1976. IV. 22. 6
