Új Szó, 1976. március (29. évfolyam, 51-77. szám)
1976-03-29 / 75. szám, hétfő
KÖSZÖNTJÜK A PEDAGÓGUSOKAT A pedagógusokat köszönti ma az ország. Az óvónők, a tanítók, a tanárok, az oktatásügyi dolgozók ezreinek adózunk tisztelettel és köszönettel. Azoknak, akik nap mint nap fáradhatatlanul oktatják és nevelik a felnövekvő nemzedéket s hivatásszeretettel végzik ezt a felelősség- teljes munkát. Sok szép és méltó hasonlat hangzik el a pedagógusokról az ünnepi méltatásokban. Mondják őket fáklyának, lámpásnak, az új ember kovácsának. Mindegyik jelző valamiféle igazságra mutat, arra hogy a nevelőt hivatás nem egyszerűen egy a sok közül, hiszen itt a szakmai ismeret, a szakma szeretete önmagában még nem elég, hogy ennek a tanítványok formálására irányuló törekvéssel kell párosulnia. Társadalmunk megbecsüléssel, tisztelettel övezi a pedagógusokat. Ennek kifejezéseképpen — az előző évekhez hasonlóan — az idén is Érdemes tanító, illetve Példás tanító címmel tüntetik ki a legjobbakat. A kitüntetettek közül néhányat mi is bemutatunk olvasóinknak. Többet nyújtani az átlagosnál Nyitott szemmel járni Nehezen jött léire a találkozó. Csak munkatársai segítőkészségének és szíves közreműkö désének ' köszönhetem, hogy mégis sikerült. Mert Száraz Béla, az Érsekújvári Jnb oktatási osztályának dolgozója ritkán található munkahelyén. Járja a környék magyar tannyelvű alapiskoláit, hogy felügyeljen munkájukra és tapasztalataival, észrevételeivel segítse az ok tatók tevékenységét. Amikor leültünk, hogy a pedagógusnapi portré kapcsán elbeszélgessünk egyéniségéről, munkájáról, önként kínálkozott a kérdés. — Hogyan lett járási tanfelügyelő? — Nem vagyok idevaló, csupán ifjú éveimet töltöttem itt, a város gimnáziumában. Aztán Szőgyénben tanítóskodtam, majd a Nitrai Knb oktatási osztályára kerültem, négy év múlva pedig szülőfalumba, Nagykérre, ahol rövidesen az iskola igazgatója lettem. A hatvanas évek elején Érsekújvárba szólított megbízatásom a járás oktatási osztályára. Azóta tan- felügyelőként irányítom az itteni magyar tanítási nyelvű alapiskolák munkáját. Tevékenységéről beszélgetve felvetődik a magyar tannyelvű alapiskolák színvonalának kérdése is. — Csaknem tizenöt éve működöm tanfelügyelőként — mondja —, ám a járás szlovák és magyar tannyelvű alapiskoláinak szívonala között nem látok különbséget. A magyar iskolák növendékei is megállják a helyüket nem csupán a tanulásban, vagy a matematikai és fizikai olimpiákon, hanem a középiskolai felvételiken is. Aztán különböző kimutatásokat vesz elő, hogy az adatok, a számok „beszéljenek“ helyette. A járásban az utóbbi években több ízben is végeztek tudás- szint-íelmérést. Ennek eredményeit nézegetve például megtudtuk, hogy hatodik osztályos tanulóik matematikában — szlovákiai viszonylatban — a 4. helyen végeztek, magyar nyelvben a 6. helyre kerültek. Érdemes megjegyezni azt is, hogy matematikából az átlagos osztályzat 2,15, magyar nyelvből 2,18, szlovákból 2,33. Jó eredményeket ér el a köbölkúti, a besenyői, a nagykéri iskola — hogy valóban csak néhányat említsünk. Itt a bukottak aránya is csak 1,5—3 százalék. Majd a pályaválasztásra, a továbbtanulásra terelődik a szó. Az alapiskolák növendékeinek 35—40 százaléka általában továbbtanul, a többiek szakmát választanak, vagy munkaviszonyba lépnek. Különösebb nehézségeik nincsenek a tanulók elhelyezésével, jóllehet a szakközépiskolák, illetve a „divatos“ szakmák iránt itt is nagy az érdeklődés. A magyar iskolák végzős növendékei megállják helyüket a szlovák szakközépiskolákban is. Száraz Béla tisztségében sokféle problémával, gonddal, feladattal találkozik. Nem bújik el előlük, hanem fáradhatatlanul keresi a megoldásukat. Elve: nyitott szemmel járni, látni és úgy törődni másokkal, mintha mindig személyes ügyéről lenne szó. Sokat dolgozik; csaknem naponta utazik, hogy szoros kapcsolata legyen a pedagógusokkal, megismerje gondjaikat és lelkiismeretesen eleget tegyen tanfelügyelői megbízatásának; a jnb egyik pártcsoportjának vezetője, a járási pártszervezet lektora. Jut azonban ideje társadalmi munkára is: a Csehszlovák Testnevelési Szövetség járási bizottságában a politikai munkát irányítja s az asztaliteniszezők edzőjeként működik. Rendszeresen részt vesz az országos spartakiádokon is, csoport- vezetőként vagy szervezőként. A mostani kitüntetés ezek után aligha jellemezhető másként, mint az iskolákért, a közösségért végzett odaadó munka, a helytállás jutalmaként. TÖLGYESSY MÁRIA „Ez az életem" Aki ismeri, tudja róla, hogy azok közül való, akik az iskola elvégzése után is aggódó figyelemmel kísérik egykori diákjaik életének alakulását. De nemcsak ő szereti a diákjait — növendékei is szeretik őt. Ritka az olyan hét, hogy postaládájában ne találna egy-egy levelet régi diákjaitól, akik örömmel újságolják, hogyan alakult a sorsuk, milyen eredményekeí értek el életükben, s milyen hálával tartoznak neki ezért. Persze, a levelek között olyanok is akadnak, amelyek panaszos sorokat tartalmaznak. Ezek rendszerint így kezdődnek: ,,Ti ti néni, írd meg, mit tegyek?“ és Titi néni — Kovács Edit, a Košicei Magyar Tannyelvű Gimnázium igazgatóhelyettese — tanácsot ad, útbaigazít, bátorít. Töretlen erővel' — immár 26 éve — tanít. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez a fogalom — pedagógia — mit jelent számára, így válaszolt: „Nekem ez az életem ...“ Egyszerű megfogalmazás volt, de a szó legszorosabb értelmében így igaz. Az állítás valósságát egyébként azzal is aláhúzhatom, hogy középiskolás koromban Titi néni az osztály- főnököm volt, s így módomban állt, hogy megismerhessem. 'Nevelő módszeréről elfogulatlanul leírhatom, hogy páratlan volt a gimnáziumban. Neki ugyanis nem az volt a célja, hogy osztályzattal helyre küldje a diákot. Ö azt akarta, hogy mindnyájan megtanuljuk az anyagot. Ha Kovács Edit arcképvázlatát akarom sorokba foglalni, egy további fontos jellembeli vonásáról, szerénységéről semmiképpen sem feledkezhetem meg, mert olyan egyéniség, akinek „szótárában“ az egyes szám első személyében fogalmazott szavak nagyon ritkán fordulnak elő. A minap, amikor ellátogattam hozzá, hogy az életéről, a munkájáról írjak, kérdéseimre mindig többes számban válaszolt. Bevitt az egyik osztályba, ahol a CSKP megalakulásának 55. évfordulója Tiszteletére a kassai kommunisták h trcáról készítenek kiállítást. „Most ezt csináljuk ... erre kellene még nagyobb figyelmet fordítanunk ...“ — szakadtak le ajkáról a mondatok, melyekből arra Jehet következtetni, hogy aki ezeket mondja, közösségi ember. Kolléganőitől tudtam meg, hogy pedagógiai tevékenységét Magyarországon, a Zalaegerszegi Gimnáziumban kezdte. Egyike volt azoknak a fiataloknak, akik sokat tettek a KISZ megalakítása érdekében. Az sem véletlen, hogy az 1956-os magyarországi ellen- forradalom idején — mint „veszélyes kommunistát“ — megfosztották állásától. Az ellenforradalom leverése után 1957-ben rehabilitálták. Először Zalaegerszegen a szovjet katonai parancsnokságon dolgozott tolmácsként, majd visszatért Szlovákiába, szülőföldjére, a Bodva-völgybe, ahol minden tudását a pedagógia szolgálatába állította. Elvhű, jószívű, szerény ember — így jellemezhetném Kovács Editet, a pedagógust, az édesanyát, a nagymamát, aki ötvenéves kora ellenére mind a három szerepkörben fiatalos életerővel, becsületes helytállással dolgozik. SZÁSZAK GYÖRGY Ipolynyéken, a nagykürtösi járás gyorsan fejlődő községében bizonyára keresve sem lehetne olyan embert találni, aki ne tudna valami jót mondani Vician Jánosról, a magyar tannyelvű alapiskola igazgatójáról. Idősebbek és fiatalok egyaránt tisztelettel ejnlítik a nevét. — A felszabadulás után, 1945-ben mint hivatalnok kerültem ide — mondja. — Bizonytalansággal teli nehéz idők voltak az első hő napok. Rengeteg volt a munka. Számomra az is gondot jelentett, hogy még nem értettem az itteniek nyelvét. Szlovák nemzetiségű vagyok. A napi tennivalók végzése közben tanultam meg magyarul. A falu hamar befogadta a fáradhatatlan tisztviselőt. Esténként gyakori látogatók voltak nála a nyékiek. Akinek valamilyen ügyes-bajos dolga akadt, természetesnek vette, hogy hozzá forduljon tanácsért. — Huszonhat évvel ezelőtt, 1951-ben cseréltem fel a hivatalnoki íróasztalt a katedrával — mondja. — Egy öreg iskolában tanítottunk akkor. A mostanit 1955-ben kezdtük építeni. Az akkori viszonyok között korszerűnek számított, azóta persze, ezt is kinőttük. Szükségmegoldásként egy régi kastélyban keli tanítanunk hét osztály tanulóit. Az 3953-as esztendő különösen emlékezetes maradt Vician János számára. Akkor lépett be Csehszlovákia Kommunista Pártjába. Alapszervezetének tagjai hamarosan vezetőségi tagnak választották meg. Ezt a munkát húsz évig végezte. Közben aktivistája volt a losonci, a volt ipolysági, majd a nagykürtösi járási pártbizottságnak. Ipojy- nyéken aktívan bekapcsolódott a falu csaknem valamennyi tömegszervezetének tevékenységébe. — Az ötvenes években alig akadt itt olyan tanuló, aki középiskolába jelentkezett volna. A szó szoros értelmében házalni kellett, hogy meggyőzzük a szülőket. Azóta persze, sok minden megváltozott nálunk is. Ma már inkább á középiskolába jelentkezők elhelyezése jelent gondot. Jóleső érzés számomra az a tudat, hogy egyre kevesebben elégszenek meg az érettségi bizonyítványnyal is. Hamarjában össze sem tudom számolni, hogy egykori tanítványaim közül már hányán végezték el a főiskolát. Közülük többen szereztek orvosi, mérnöki diplomát. Az itteni iskolába eddig kilencen kerültek vissza tanítónak. Huszonöt évi tanítói és ebből tizennyolc évi iskolaigazgatói munka sokat jelent egy ember életében. Örömöt, gondot egyaránt. Falusi viszonylatban nem könnyű a pedagógusmunka. Vician János azonban nem tartozik azok közé, akik megbánták, hogy falun maradtak. Ö éppen ebben a környezetben találta meg azt az örömet, amellyel többet adhatott mások számára az átlagosnál. LALO KAROLY Köszönjük, tcnító néni Férje néhány perccel jöttöm előtt indult el Nyárasdra megtekinteni a népművészeti csoport munkáját. Zoltán fia a fővárosban tanul, Tibor —- mindnyájuk nagy örömére — egy hét múlva tér haza katonáéktől. A nyolcadikos Zsóka a szomszéd szobában már bekapcsolta a tévét, izgatottan várja, mi lesz a flamandok titkának a sorsa. A dolgozószobában ülünk, Ág Tiborné a pam- lag szélén, kislányosan maga alá húzott lábbal; én az íróasztalnál, zenei szakkönyvek, jegyzetek, kottafüzetek tornya előtt. A falakon többek között oklevelek; fényképek énekkarokról és egy Kodály Zoltánról, Ág Tibor társaságában. Asztalilámpa nyújtja fejét jegyzet- füzetem fölé: fényt terít a fehér lapokra ... Tizenhárom éve élnek Nagymegye- ren, a kedves tanító néni ugyanennyi éve osztogatja szép, okos szavait, szívét szenvedéllyel a helyi magyar tannyelvű alapiskola legkisebbjei, az elsősök és másodikosok közölt. Fürge beszédű, törékeny alkatú asszony. Keze mint a gondos, sokat dolgozó anyáké. Bármiről szól, tekintete csupa lobogás. őszinte ember, meleg, fölszabadító légkört teremt maga körül most is, mintha az osztályban lenne. Összenőtt az iskolával, tiszta lelkű csöppségekkel — elválaszthatatlanul. Vajon honnan ez a határtalan vonzalom? Miko^ és hol eresztett gyökeret? — Kövecsesen születtem, egy kis lányán. Apám gátőr volt, a töltés mellett laktunk, ritkán találkozhattam emberekkel, még ritkábban gyerekekkel. Még a háború előtt Komárom mellé költöztünk, megint úgy esett, hogy három kilométerre volt a legközelebbi emberi település, egy bakterház. Apám, ha találkozott a bakterral, a köszönő szavakhoz mindig hozzátette: szomszéd, vagyis, jó reggelt szomszéd. Legtöbbször egyedül voltam, magányomban mindent megszemélyesítettem, felöltöztettem az állatokat, még a főzőkanalat is. Ág Tiborné szeretettel gondol Baross Jánosné tanítónőre, aki ma is él. Kicsit példaképének tekinti. — Az én szememben ő volt a tökéletes ember és pedagógus. Nem használt pálcát, nem állított a sarokba. Még a kisujjával is tanított. Hallgattunk rá, mert éreztük, hogy bízik bennünk. Hiszem én is, hogy a gyermek hibáit npm fölnagyítani kell, hanem kijavítani. Hogy ezt megtehessük, hogy hatni tudjunk rá, meg kell találni a hozzá vezető utat, mert minden egyes gyermek: egyéniség. Óráin soha nincs cs^nd, mondják, tanítványai túl élénkek. Megengedi, hogy segítsenek egymásnak, persze, nem súgással. Vasfegyelemmel, veréssel — fennáll a veszélye — képmutatóvá, hazudo- zóvá neveljük a gyermeket. És ha nincs része már kisiskolás korában sikerélményben, kihúztuk lába alól a talajt. A kicsinyek tele vannak kérdésekkel, így hát olyan légkört kell teremteni az osztályban, hogy bátran kérdezhessenek. Hogy a tanító nénit valóban második anyukájuknak, hogy az iskolát valóban második otthonuknak érezzék. Olyan szenvedéllyel, belső tűzzel beszél, hogy ezekben a pillanatokban szeretnék én is osztály előtt állni, tanítani, szeretném én is alakítani és oltalmazni a kicsinyek tiszta világát Ahogyan ő, olyan gonddal, felelősséggel. Tanulmányba illő mondatokat fogalmaz meg. Hogy mit szeret sok-sok gyermekében? Elsősorban az őszinteséget. — Bevallják, ha nem is kérdem, hogy nem készültek az órára. De másnapra kétszer annyit tanulnak, anélkül, hogy figyelmeztetnem kellene őket. Ág Tiborné, aki annak idején tagja volt a Népesnek, hatvannégy tagú gyermekkórust vezet. Férje bátorította néhány évvel ezelőtt, mondván: biztos vagyok benne, hogy tudnád csinálni. Énekkari munkája: sikerek, örökzöld élmények, gyermeki örömök forrása. A szépre és egyúttal a közösségi életre nevel, a szülői értekezletre is műsort készítenek. Szerepel a leggyengébb tanuló is, hogy érezze, egy a sok közül, akivel számol a közösség. Beszélgetésünk szinte észrevétlenül, módszertani kérdések felé kanyarodik, miközben kiderül, hogy Ág Tiborné fiatalos lendülettel keresi, kutatja, vagy éppen maga építi a jobb, járhatóbb utakat sok-sok mosolygós arcú gyermeke számára. Csupán egy mondatban említem meg — cikket kellene rászánni —, hogy a közelmúltban járási és kerületi szinten első, országos viszonylatban harmadik díjat nyert dolgozatával, amelyben az 1—5. évfolyamok zenei oktatásának kérdéseivel foglalkozik. És a család? Nemrégiben hosszú idfl után végre együtt lehettek négy napig — a Tátrában. # # # Az elmúlt tanév végén a kis elsősök szüleik segítségével műsort készítettek — a tanító néninek. A köszönet mellé minden gyermek átnyújtott egy szál virágot. BODNAR PYULA
