Új Szó, 1976. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1976-02-11 / 35. szám, szerda
M egélénkült ä vitázó kedv, viaskodnak a nézetek. Általában a nyílt szóki- moudás jellemezte a párt helyi szervezeteinek a most befejeződött évzáró taggyűléseit, és a bírálat, valamint az önbírálat fegyverét bátran használó tanácskozásoknak ígérkeznek a napokban kezdődő járási párt- konferenciák. A bírálat és az önbírálat a marxista vizsgálódás módszere, a pártvezetés állandó tényezője és eleme. Olyan fegyver, amely elősegíti a társadalom helyzetének objektív vizsgálatát. a jelenségek belső ellen! mondásainak a feltárását, a fejlődés tendenciáinak és törvényszerűségeinek a helyes felismerését, a reális társadalmi ítéletalkotást. A CSKP KB 1971 ánrilisában megválasztott új vezetősége is a bírálat és az ön- bírálat Felhasználásával dolgozta ki politikáját, és a társadalom előtt álló feladatokat. A bírálat és az önbírálat érvényesínak síkra, hogy munkánk még Jobb, még tökéletesebb legyen. Hamis hangok, illetve olyanok, akik a bírálatot és az önbírálatot helytelenül értelmezik, ma már csak elvétve jelentkeznek. A pozitív folyamat ellenére azonban találkozni néhány negatív jelenséggel is. Föle« olyan értelemben, hogy a bírálat és az önbírálat alkalmazása és értelmezése még nem egyértelmű mindenütt. Néhol a bírálatra nem úgy tekintenek, hogy az a párt irányító és ellenőrző munkájának állandó része, amely semmilyen tevékenységben sem nélkülözhető, hanem a bírálat fogalmát leszűkítik személyek vagy másodrendű kérdésok bírálatára. Előfordul az is, hogy a bírálatot formálisan alkalmazzák: a hibák és fogyatékosságok őszinte feltárása helyett — az eredmények és a múl ásatások megállapításakor — mesterkélt arányosságokat alakitaA BÍRÁLAT tésével alakítja ma is kapcsolatát a tömegeikkel, fejleszti a kommunistáknak a tömegek között végzett munkáját. A bíráló igényesség, a munka kritikus vizsgálata, a rendszeres önkitroll idejében feltárja a hibákat, megmutatja a fejlődés gátló tényezőit, előbbre viszi a munka formáinak, eszközeinek és módszereinek a tökéletesítését. A bírálat és az önbírálat érvényesítésével jól orvosolható az elhajlás, az önelégültség és az elbizakodottság is. Lenin például éppen ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban hivatkozott a leggyakrabban a bírálat és az önbírálat szükségességére. „Mi sem ízetlenebb valami az önelégült optimizmusnál“ — mondotta, és történelmi tanulságként vonta le, hogy „politikai pártok kudarcait és hanyatlását igen gyakran olyan helyzet előzte meg, amelyekben ezek a pártok elbizakodhattak". Azt vallotta, hogy „a politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbizto sa'bb ismérve a párt komolyságának és annak, miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegek irányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, elemezni azt a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja osztályát, aztán pe- dip a tömeqeket is.“ A CSKP mai vezetése a lenini szellemben értelmezi a bírálat és az önbírálat szerepét. Az említett elvet az I960 ban és az 1969 elején bekövetkezett válság után következetesen és torzításmentesen alkalmazta, egyben megvédte a bírálat és az önbírálat politikai és erkölcsi hitelét. A helytelen nézetek ellen vívott . kitartó küzdelem eredményeként a párton belül — és az egész társadalomban — egészséges szellem uralkodik, széleskörűen érvényesül a bírálat és az önbírálat. A nehézségekről is nyíltan beszélünk, a problémákat nem nihilista hozzáállással, hanem aikotóan közelítjük meg. Az igényesebb munka érdekében érvényesülő bírálat és önbírálat, valamint az ennek eredményeképpen kibontakozó eszmecserék azt szolgálják, bogy teljesítsük a CSKP XIV. kongresszusának és a CSKP KB 1974 novemberi plenáris ülésének a minőség javítására vonatkozó határozatát. A bírálattal azonban nemcsak élni, hanem visz- szaélni is lehet. Emlékszünk rá, volt időszak, nem is olyan régen, amikor az „igényességre törekvés“ leple alatt a bírálat „bajnokai“, a szocialista társadalom alapjai ellen intézték támadásaikat. Ma nem erről van szó. A mostani viták és bírálatok nem a szocialista építés sikerét kérdőjelezik meg, hanem azért szállnak ki. Az ilyen módszer célt téveszt. Szándékától függetlenül azt is eredményezheti, hogy a bírálat visszájára fordul. Helytelen az esztetizáló bírálat is. Az olyan gyakorlat, amelyik tárgya elemzésekor — a mondanivalót mellőzve — csupán a formai fogyatékosságokból indul ki, állít össze hibalajstromot, alakít ki „kritikát“. Az esztetizálás dekadens tünet, az elkötelezettség tagadásának egyik formája. Az „esztetizálás“ tulajdonképpen ugyanazt a szerepet játssza, mint amit a személyi kultusz idején a dogmatikus bírálat játszott: deformálja mind a helyes irányvonalat, mind a közvéleményt. Az esztetizáló bírálat ellentétes előjelű ikerpárjának: a vulgarizálő-dogmatikus bírálat felfogásának (amely a marxista esztétika kategóriáit eredeti, helyes értelmükből kiforgatva alkalmazta, és a dogmatikus művelődési politika igényeit kiszolgálva hamis értékrendjével tulajdonképpen az álművészetet, a sematizmust támogatta) egyik legszembetűnőbb jellegzetessége az volt, hogy az elemzést leszűkítette az eszmei-politikai célzatú tartalmi követelmények számonkérésére. Ez a „bírálat“ a pro- pagandisztikus közérthetőséget igénylő szempontokon túl szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a formai problémákat. Az esztetizáló bírálat viszont, abból a szintén helytelen (Iart pour lart-ra emlékeztető) alapállásból kiindulva, hogy „az igazi művészet kifinomult, öncélú esztétikai élvezet tárgya csupán, melynek értéke nem a tartalom, hanem a formaliszt ikusan felfogott szépség elvont törvényei szerint megjelenő, önmagáért való forma“ — a tartalomra, a mű eszmei mondanivalójára hány fittyet. A két gyakorlat tehát, a vulgarizáló és az esztetizáló bírálat (más cím alatt, és egymástól eltérő törekvés szolgálatában) lényegét tekintve azonos. A marxis- . ta—leninista szellemiség érvényesülése érdekében küzdeni is egyformán szükséges mindkét irányzat ellen. Nem lenne szabad pártosnak minősíteni, és marxista jelzővel illetni olyan alkotásokat, ame lyek nem marxisták, és távolról sem felelnek meg az elkötelezettség kritériumainak. Aki szalonképes frázisokkal próbál szocialistává avatni nem szocialista beállítottságú műveket, éppen olyan helytelenül cselekszik, mint az, aki merev szempontok szerint ítélkezik, és a ténylegesen pártosat és szocialistát is a „körön kívülre“ igyekszik állítani. Az indokolatlan bővítés csakúgy mint a szűkkeblűség zavart kelt, hamis értékrendszert alakít ki. A marxista—leninista bírálatnak semmiképpen sem az ideológiai felmentés vagy az „elő- reléptetés“ a feladata, hanem az, hogy alapos elemzéssel hitelesen tárja fel egy-egy mű szemléletét, alkotójőnak a meg- formálősában jelentkező ideológiai hovatartozását. A korszerűség és a modernség kívánalma szerves része a mai — főleg irodalmi vonatkozású — bírálatnak. A korszerűség igénylése elsősorban helyes visszahatás a sematizmus és a konzervativizmus ellen. Kifejeződik benne az új életanyag elmélyült művészi meghódításának, a művészi sokrétűségnek a vágya. Az alkotókban is mélyen élő törekvés, hogy az új tartalomhoz megtalálják a lehető legjobban és a lehető leghitelesebben kifejező formát. Az ilyen jellegű formakereső törekvést a marxista bírálat nemcsak megérti, hanem támogatja is. Harcol viszont azokkal a nézetekkel szemben, amelyek a „modernség“ emlegetésével a burzsoá és a szocialista ideológia ellentétét kívánják elmosni, és a „korszerűség“ ürügyén a polgári és a kispolgári tendenciák igazolását kísérlik meg. Helytelen az a jelenség is, amikor a meggyőző érvelést a hang erőssége vagy a gyanúsít- gató kitételek helyettesítik, amikor a bíráló már eleve abból indul ki. hogy ellenséggel áll szemben. Az elvszerű és pártos bírálat sosem az ember, hanem csak annak helytelen nézete, magatartásának káros vonása, cselekedeteinek fogyatékosságai ellen irányul. Az inbírátet sem lehet önsanyargatás; a hiba vagy fogyatékosság őszinte elismerését, a kommunista felelősségvállalást, a fogyatékosságok kiigazítására irányuló törekvést tükrözze, fejezze ki. A bírálatot és az önbírálatot is sikeresen csak az gyakorolhatja, aki vállalja a bírálattal és az önbírálattal együttjáró felelősséget. Sok kérdést érintettünk és nehéz egyértelmű következtetést levonni. Tulajdonképpen a bírálatról és az önbírálatról is csak a konkrét helyzet konkrét elemzése alapján mondható meg, mikor helyes a bírálat és mikor nem. Arra vonatkozólag, milyen legyen a bírálat és az önbírálat, ezért nincs általános érvényű recept. Az eddigi tapasztalatok alapján mégis elmondható: a marxista—leninista szellemű bírálat kerüli a fölényeskedést és a tudálékosságot. Az emberek igazságérzetére, józanságára és a történelmi tényekre hivatkozik. A formát és a, mondanivalót összefüggéseiben elemezve az ideológiai minőségek megkülönböztetésével támogatja a szocialista- kommunista tendenciákat, és a helytelen törekvésekkel — legyenek azok akár formai, akár tartalmi vonatkozásúnk — egyformán szembeszáll. A marxista—leninista értelemben vett bírálat és önbírálat nem öncélú hanem a párt érdekének a szolgálatában áll. A mi esetünkben a CSKP egységét, tisztaságát, vezető szerepének érvényesülését hivatott védeni. Szerepét akkor teljesíti, ha elvszerű, pártos, nyílt, őszinte, tárgyilagos. körültekintő, árnyalt, segítő szándékú és előremutató. Viszonylag sok elvárást sorolhatunk kfel. Az említett igényt azonban nem csupán néhány egyén, hanem a gyakorlati élet, és a közvélemény követeli mindenütt. BALÁZS BÉLA Bérfeüődés 1975-ben (CSTK) — A Szlovák Szocialista Köztársaság népgazdaságának szocialista szektorában 1975-ben egy dolgozó havi átlagbére meghaladta a 2270 koronát, és 1974-hez viszonyítva 65 koronával emelkedett. A népgazdaságban dolgozók száma túlszárnyalta a 2,2 millió fői. A központilag irányított iparban több mint 616 ezer ember dolgozott. Az ipari dolgozók havi átlagbére elérte a 2295 koronát, tehát 1974-hez viszonyítva 77 koronával magasabb volt az átlagbér. Az iparban az egy főre eső munkatermelékenység az előző évhez viszonyítva 6,5 százalékkal növekedett, az építőiparban pedig 6,4 százalékkal. A Nové Mestu nad Váhoni-i Palma üzem dofgozói a tavalyi évhez viszonyítva a 6. ötéves tervidőszak első évében 13 millió 200 ezer korona értékben gyártanak több szappant, szaponátanyagokat és mosószert. Felvételünkön: Zuzana Boorová szocialista munkabrigádja, amely a szappanüzem-részlegben dolgozik, bérigénylés nélkül 5000 kg toalettszappan gyártására és 300 kg keménypapír megtakarítására tett ígéretet. (Felvétel: J. Kolenčík — ČSTK) GAZDAG ÉLETPÁLYA AZ EMBERT SZOLGÁLNI Igen, ezzel a két szóval fejezhető ki legtömörebben a most hatvan éves Dr. Rehák István mérnök életelve. Rendkívül tartalmas eddigi életét valamilyen módon mindig az ember szolgálatába állította. Fiatal korától óriási érdeklődéssel és kitartással tanul. Diplomát szerzett filozófiából, közgazdaságtanból, jogtudományokból. Elvégezte az építészeti főiskolát, a közgazdasági tudományok kandidátusa. Sokoldalú elméleti felkészültségénél is fontosabbnak tartja azonban az élet iskoláját. — Az élet iskolája, vagyis az élettel való találkozás mutatja meg igazán, mit adott az iskola — mondja, majd elgondolkodva így folytatja: — A pártmunka sok mindenre megtanított. Ha az ember — A pártmunka sok mindenre megtanított — vélekedik Rehák elvtárs. mindig azt csinálja, amire a pártnak szüksége van, sok mindent megtanul... Még nem voltam húsz éves, amikor beléptem a pártba. Ez persze az én életemben teljesen tér meszetes döntés volt, hiszen az apám 1919-ben népbiztos volt Budapesten. Rehák elvtárs a romániai Szalontán született, pedagó gus-családból származik. Édesanyja is tagja volt a kommunista pártnak. Rehák István 1944-ben részt vett az SZNF előkészítésében, majd a felkelésben. A tanulás, a munka és a harc nem választható el egymástól Rehák elvtárs életében. Ha nem gyarapította volna állandóan tudását, nem tudott volna eleget tenni annak a sok-sok feladatnak, melyekkel eddig megbízták. Még figyelemmel követni is nehéz, mi mindent végzett eddigi életútján. Többek között tanárkodott közép- és főiskolán, dolgozott a megbízotti hivatalokban, a Megbízottak Testülete Elnökségének Hivatalában, kutatóintézetekben. Jelenleg a Csehszlovák Szabványosító és Minőségellenőrző Intézet igazgatója. — Mi intézetük fő feladata? — kérdeztük Rehák elvtárstól, amikor munkahelyén felkerestük. — A termékek minősége komplex állami szabványosításának modelljét dolgozzuk ki. Feladatunk a hasznossági mutatók szabványokba foglalása úgy, hogy elkerüljenek a termelésbe és az ellenőrzésbe. Munkánkban a fogyasztók igényeiből, a népgazdaság lehetőségeiből és érdekeiből indulunk ki. A gazdasági integráció keretében egyre jobban elmélyül az automatizált információs és irányító rendszer. A mienkhez hasonló intézetek más szocialista országokban is léteznek, s a KGST keretében koordináljuk tevékenységünket. Intézetünk három éve jött létre, s nyolcvan dolgozója van. Beszélgetésünk szlovák nyelven indult, majd magyarul folytatódott. Ez Rehák elvtársnak nem okozott gondot, hiszen több nyelvet elsajátított. Pedig temérdek munkája mellett tudományos publikációkra, könyvek írására is tudott időt szentelni. Amikor megkérdem tőle, hogyan, szerényen így válaszolt: — Még fiatal koromban megtanultam napi 4 órát aludni, s mindig ehhez igazodtam. Megmutat néhányat azok- ;ból a könyvekből, melyeknek ő a szerzője. Az egyik munka az épületek karbantartásáról, a másik a lakásépítés ökonómiájáról szól. Egy harmadik kiadvány a szolgáltatások és a helyi gazdálkodás kérdéseit tárgyalja. A témák különböznek, sőt bizonyos tekintetben elütnek egymástól. Rehák István elvtárs eddigi munkássága is az élet legkülönbözőbb területeire terjed ki. Egy ponton azonban minden tevékenysége egybeolvad: az embert szolgálja. FÜLÖP IMRE
