Új Szó, 1976. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1976-02-09 / 33. szám, hétfő
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TENGERSZEM — De — mondta az asszony hirtelen, és megállt a hegyi ösvényen. Emlékszel? Volt itt valami. — Emlékszem — mondta a férfi. Mindkettőjüknek kitágult a szemük, mint akik visszanéznek, egy emlékre bámulnak, és ugyanazt látják. — Egy vendéglő — rajongott az asszony. — Egy pompás, ragyogó, európai vendég lő. Aztán egy nagy-nagy üveges tornác. Aztán egy üvegajtó. — Igen — szólt a férfi. — Ott reggeliztünk egyszer. A tengerszemre nézett. De az az épület följebb van. A hegytetőn van. Húsz évvel ezelőtt jártak itt együtt. Lassan ballagtak föl a hegyre, lila csillagfürtök között, hogy megkeressék. Csakugyan fönn a hegy tete Jén volt az az épület: kéteme letes, szürkésre meszelt ház. Sarkán valami csemegekereskedés vagy falatozó, ahol hideg csirkét, málnaszörpöt, gyümölcsöt árultak. Ezt fölismerték. Rementek a hátsó kapun. Ide- oda tévedeztek a sötét folyosón, végre kiértek a napfényes tornácra, az üveges tornácra, ahonnan a tengerszemre látni. — Ez nem az — állapította meg az asszony azonnal. — Az nagyobb volt. sokkal nagyobb. Az üveges tornácon néhány vendég uzsonnázott, levelezőlapot írt, kirándulók hátizsákkal. Megszólították az öreg pincért: — Nincs itt egy másik tornác is? — Nincs kérem. — Ez volna az? — bámultak egymásra. — De itt valami változás van. Mondja, köbén nem alakították át? — Nem, kérem. — Szinte hihetetlen. így voll ez mindig? — így kérem. Mindenesetre leültek. Fagy laltot rendeltek. Amikor a pincér hozta a fogy laltot, tovább vallatták. — És hol az ajtó, az üveg ajtó? — Melyik üvegajtó? — kérdezte a pincér. — Az az üvegajtó, az az óriási üvegajtó — kezükkel, karjukkal mutatták, hogy milyen óriási. — Itt csak egy üvegajtó van — válaszolt a pincér. — Ez — és rábökött. Éppen előtte ültek. — Érdekes — csodálkoztak. Nem is vettük észre. Kis üvegajtó volt ez, rozoga, kopott s apró üvegtáblákkal berakva. ízléstelen, zöldre festett vasrácsok keretezték. Rámeredtek, gyötrődve, mert a szó szoros értelmében fájt nekik a távlat ilyen eltolódása. Mint egy álomképre meredtek rá, mint az ifjúkorra meredtek rá. Nem ismerték föl. Tanulmányozták, hol nyílik, hova lehet eljutni ezen az üvegajtón. — Lehetetlen — erősködött az asszony. — Teljesen lehetetlen. — Pedig nyilván ez lesz — mondta a férfi. — Az ember, kérlek téved. Különösen annyi idő után. Az ember, kérlek, csalódik. Most elmosolyodtak azon, hogy hajdan, húsz évvel eze lőtt, milyen szépnek, csodálatosnak, tündérinek látták ezt a helyet. Kacngtak csacsiságukon, tapasztalatlanságukon. — Hiszen otthon még a mi üvegajtónk is nagyobb — állapította meg a férfi. — Sokkal nagyobb. — Nagyobb és szebb — tette hozzá az asszony. Kanalazták fagylaltjukat. Nem szóltak semmit. Hallgattak. Egyszerre mind a ketten azt érezték, hogy megöregedtek. Nincs többé öncsalás, káprű- zat, mely megszépíti a dolgokat. Minden olyan, amilyen. Ezután már csak a világtól várhatnak még valamit. Maguktól semmit. De mit adhat a világ? Legföljebb ilyen szegényes, nem is egészen tiszta üvegajtót. Az élet elmúlt. Az asszony elővette kézitük- rét. Némán szemlélte benne az arcát. Ráncokat fedezett föl homlokán, a szeme körül, az eddig ismeretlen ráncokat. Sápadt volt és fáradt. Száját kipirosította. A férfi, aki költő volt, kitekintett. Nézte a tengerszemet, a tengerszem jéghideg, borzon- gó. tintafekete vizét, melyen egyetlen vérvörös acélladik libegett. Dühösen összemorcolta szemét. és mint mindig, amikor bosszús volt, egyetlen vigasztalására, a munkájára, a mesterségére gondolt — Nézd — szólt az asszonyhoz. — Én alanjában utálom azokat, akiket az irodalomtörténet nyilván vak félreértésből „nagy köitők“-nek nevez. Ezek többnyire hetet-havat összehordanak, jósolnak prédikálnak, harsognak, dörögnek, mint a tenger. Olyan meddők, olyan ihatatlanok is. mint a tenger. Hidd el, kevés több. Mennyivel több ennél a tökéletes, ha csipetnyi is. Nem figyelsz ide? — De — bólintott az asszony, pedig egyáltalán nem figyelt oda, mert még mindig a kézitükrére hajolt, elégedetlenül. — Tudod, mit? — folytatta a férfi, aki szintén nem figyelt az asszonyra. — Ezután én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély. Marié Kratochvílová: TEGNAP Kislányom tegnap felfedezte hajamban az első ősz szálat. . . Nézd, anyu - mondta, s éreztem, hangjában ott remeg a bánat. Lányom, kislányom, még nincs itt az ősz, ami lehullt, csak az első levél, még tart a nyár. kicsit még itt időz, mért félnénk már most, hogy eljön a tél? Az almata a téltől retteg tán? Virágba„boiul ismét, tudja jól. Épp így virul ki gyermekem arcán a rózsa is, mely hervad arcomról Fügedi Elek fordítása Könöitgi István felvétele FÜLÖP IMRE: A „CSELES JÁTÉKOS’ RÖKA: Pali? ... Kovács Pali? KOVÁCS: Igen RÖKA: Szervuszl KOVÁCS: (Habozva) Jó napot! ... Szervusz. RÓKA: Mi az, nem ismersz meg??! KOVÁCS: (Megismeri) Róka!!! RÓKA: Persze hogy én vagyok! KOVÁCS: Hová lett a hajad? A göndör hajad? RÖKA: Elvitte az idő . Meg a sok gond. KOVÁCS: (Nevetve) Pedig az osztályunkban neked volt a legszebb hajad. (Tréfásan). Büszke is voltál rá. RÖKA: Hát igen, mindegyikünk büszke volt valamire. Te például — ha jól emlékszem — a gyorsaságodra voltál büszke. Te voltál az iskola focicsapatában a leggyorsabb. KOVÁCS: Igen, de te mégsem ismertél el soha. Azt mondtad, hiába vagyok gyors: a játékhoz ötlet, ravaszság is kell. RÓKA: Nem volt igazam? KOVÁCS: Talán igen. RÖKA: Én változatlanul a leleményességet tartom a leg főbb kritériumnak. KOVÁCS: Még mindig focizol? RÓKA: Tulajdonképpen igen. KOVÁCS: Na ne tréfálj! ROKA: Nem tréfálok, hiszen az élet is tulajdonképpen egy futballmeccs... Igen, mérkőzés... Olykor tele vado zással. KOVÁCS: Mi az, filozófus lettél? RÖKA: Hát nem így van? KOVÁCS: Szóval futballmeccsnek tekinted az életet? RÖKA: Igen. KOVÁCS: És cselezel is? RÖKA: Igen. KOVÁCS: (Fokozott érdeklődéssel). És bejönnek a cseleid? RÓKA: Többnyire igen. KOVÁCS: Hogyhogy többnyire? RÖKA: Az első félidőben nem ment valami jól a játék. KOVÁCS: Az első félidőben? RÓKA: Nem érted? Te talán még nem értetted meg, hogy már a második negyvenöt percben vagyunk. Negyvenöt év telt el. Te is ennyi idős vagy. Én erről egy percre sem feledkezem meg. A liliegésem eszembe juttatja. Bizony néha nagyon lihegek a küzdőtéren. KOVÁCS: Micsoda költői kifejezések: „félidő, küzdőtér!“ Szóval az „első félidőben“ nem „játszottál“ valami jól... RÓKA: Eleinte igen. Sőt, remekül játszottam. Minden cselem sikerült. De azután ... KOVÁCS: „Felvágtak“. RÓKA: Igen, buktattak. KOVÁCS: És mi lett belőle? Tizenegyes? Büntető? RÓKA: (Szomorúan) Büntetés. Tizenegy hónap. KOVÁCS: Odabent nyilván elhatároztad, hogy többé nem cselezel. RÓKA: (Sértődötten). Azt határoztam el, hogy taktikát változtatok. KOVÁCS: És mi az új „taktikád" lényege? ROKA: A befektetés. KOVÁCS: Nem értem. RÖKA: Pedig roppant egyszerű. Ha érdekel, megmagyarázom. Persze csak úgy, mint egykori iskolatársamnak! KOVÁCS: Azt mondtad, „taktikád“ lényege a befektetés. RÖKA: (Szenvedélyesen). Igeiül KOVÁCS: Vagyis pénz kell hozzá? Tőke? RÖKA: Nem. Nem pénzt fektetek be. KOVÁCS: Hanem? RÖKA: Az mindig változik, hogy mit fektetek be. Hol ezt, hol azt. Mindig valami nagyobbat és értékesebbet. Üregem, az én befektetéseimből tőkét lehet kovácsolni. KOVÁCS: Nem beszélhetnél kissé konkrétabban? RÓKA: Befektetek például egy Trabantra való oldaltükröt. KOVÁCS: Hol? RÖKA: Bárhol. Mindenhol kamatoztatható. KOVÁCS: (Értetlenül). Egy Trabantra való visszapillantó tükör? RÓKA: Azt bizony. KOVÁCS: És hogyan kovácsolsz belőle tőkét? RÓKA: Fokozatosan. Ugyanis a tükörért sok mindent kaphatok cserébe. A csere persze elsősorban számomra előnyös. Például kapok érte két ablaktörlőt. Vagy egy levegőszűrőt. Esetleg négy darab ablakfelhúzó kilincset. KOVÁCS: És azzial miit kezdesz? RÓKA: Az már nagy érték! Azért már szívesen elintézik, hogy egy ismerősöm soron kívül, vagyis várakozás nélkül elvégezheti a gépkocsivezetői tanfolyamot. KOVÁCS: És tőle mit kapsz? RÓKA: Nagy szívességet: egy illetőnek a lakásába azonnal bevezetik a telefont. Tudod, mit jelent ez manapság?! KOVÁCS: Sajnos, ezt én is tudom. RÖKA: Akkor nyilván nem kételkedsz benne, hogy az'illető szívességből bejuttatja az agghajlékba egy másik illető szüleit. KOVÁCS: Ez sem könnyű feladat. RÓKA: De nem ám! Meg is van az ára! KOVÁCS: Mibe kerül? RÖKA: A szüleit agghajlékbá juttató illető egy másik illető lányát (Súgva, hngy ineg ne hallják), bejutiatja az egyetemre. KOVÁCS: Ez valóságos lumat..kuió. RÖKA: Látom, kezded íelfogri, milyen zseniális a találmányom. Hat még ha azt is elmondom, hogy egyszerre több befektetésem van. Kisebb és nagyobb egyaránt. W. C.—-papírt szerzek cipzárért, velőt, májat és vese- pecsenyét szerzek műfogsor azonnali elkészítéséért. Elintézem, hogy az új bérházak tulajdonosainak ne kelljen soká várakozniuk,- míg megjavítják lakásukban a költözködés óta lehullott vakolatot. Űj zongorát szerzek várás nélkül. Lerövidítem a szövetkezeti lakásra várás idejét 8—10-ről 2—3 évre stb., stb. KOVÁCS: Különös vállalkozás. RÜKA: Ne szerénykedj a kifejezéssel: zseniálisl Már azon töröm a fejem, hogy alkalmazottakat is felveszek. Hogy titokban központot és fiókirodákat létesítek. Mit szólsz mindehhez? Gondoltad volna annak idején, hogy a te osztálytársad egykor ilyen lángelme lesz? KOVÁCS: (Nem lelkesedik a hallottakon). Mit teszel akkor, ha majd az üzletekben lesz elég visszapillantó tükör, levegőszűrő, kilincs meg egyéb alkatrész? És ha majd megszűnik a korrupció? RÖKA: (Kissé meghökkenve). Hogy lehetsz ilyen borúlátó?! 1978. II. 9. 4
