Új Szó, 1976. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1976-02-23 / 45. szám, hétfő
Azóta a háborús nyár óta eltelt tizennyolc esztendő, és én egyetlen egyszer sem szántam rá magam, hogy elmenjek Me- lenkibe. Évente hazalátogatok, minden alkalommal gondolok rá, hogy át kellene menni ebbe a faluba, és mindig közbejön valami. De most mégis elindultam. Melenki úgy kilenc kilométerre fekszik a főútvonaltól, köves medrű föl y ócska partján, amely valaha három vagy négy vízimalom nyekergő kerekeit forgatta, ötven évvel ezelőtt nagy falu volt. Nem any- nylra a malmait emlegették, inkább a kuruzslóit, ám a nevét a malmokról kapta. Melenki- ben a házak megritkultak, de a vidék ugyanolyan festői, mint annak idején. Ahogy közeledtem Melenki- hez, egyre súlyosabbá váltak az emlékek, nyugtalan voltam. A dolog úgy áll, hogy én Me- lenkiben tolvaj voltam. Azazhogy én magamat nem éreztem tolvajnak, de tudtam, hogy egy melenki asszony „az Anyiszja fiát“, vagyis engem, tizennyolc éve tolvajnak tart. És a környéken ki ne tudná azt, amit egy öregasszony tud? Itt már nem segíthet sem a főiskolai diploma, se az otthoniaknak küldött pénzesutalványok. Már csak „megbízhatatlan“ marad az ember. Emlékeim közül tisztán bukkantak fel annak a háborús esztendőnek az epizódjai. A háború nekünk, kölyköknek, valami megfoghatatlan, valószerűtlen dolog volt. Azt mi nem tartottuk háborúnak, hogy éhesen és fázósan futkostunk, hogy a faluban nem volt egyetlen vidám ünnepnap sem, hogy az apáink meg a bátyáink egymás után áldozták fel az életüket messze, ki tudja hol. Jajveszékelnek az egyik házban, jajveszékelnek a másikban — aztán újra megy minden a régi kerékvágásban. A lányok télen, mint a háború előtt is, mulatságokat rendeztek. „Kijelölték“ a soron következő házikót, összeadták a petróleumot, és énekeltek, táncoltak a mellbajos, öregecske legény, Kolka muzsikájára. Ügy dédelgették, mint egy gyereket. ö meg fennhéjázva fon toskodott. Mi pedig messziről kiabáltunk neki: „Matlan Kov- kal Matlan Kovka“! Közelről nem mertük így csúfolni: bár, igaz, hogy „matlan“ volt, alkalmatlan, de attól még fenéken tudott volna billenteni bennünket. Különösen népesek voltak azok a mulatságok, mikor a lányok egy két napra hazajöttek a fakitermelésről. Mi, gyerkőcök, falkákba csődültünk az összejövetelre, meghúzódtunk az ajtónál, a padkán, egyesek felmásztak a kemencére. A legkisebbek el-elbóbiskolva hősiesen küzdöttek az álommal, a nagyobbak meg a pitvarban randalíroztak, gomboztak, eldugaszolták sapkájukkal a kéményt, eltorlaszolták a bejáratot. A lányok „jómadaraknak“ Útközben lyukas nemezcsizmám tele ment hóval, átfáztam, és bevettem magam az ajtóval szemközti sarokba. Ki akartak lökni, hogy ne foglaljam fölöslegesen a helyet, de aztán békén hagytak, odalapítottak a falhoz. Átmelegedtem, és majd leragadt a szemem. Jó darabig a mennyezetet bámultam, a félméteres újságcímeket olvastam, majd megfordultam, és a teleragasztott falat kezdtem silabizálni. A falat teleírt lskoVASZILIJ BELOV: A TOLVAJ neveztek bennünket, és alkalomadtán kegyetlenül megcibál- ták a fülünket, de végleg nem zavartak el. Mintha most is előttem lenne az a melenki mulatság. Kis, kétszobás házikó, a mestergerendáról szabályozható lámpa lóg. A lányok két sorban ülnek egymás ölében, várják, hogy rájuk kerüljön a sor a táncban, Kolka pedig az ő külön székén ülve egyhangúan nyekergeti harmonikáját, összesen kétféle kíséretet tudott játszani bal kézzel. Marja anyó. annak a lánynak az anyja, akinél az összejövetel volt, már a második vödör vizet itatta meg velünk, és mi még egyre inkább kértünk. — Igyál csiriz, futja a víz — mondta vidáman, és a réz merőkanállal a fejünkre koppintott. — Mivel ettétek tele magatokat? És mégis kimondhatatlanul bánatos volt ez az egész. Az unalmas harmonikajátékból annyira elege volt az embernek, hogy legszívesebben bedugta volna a fülét, a lányok csak minden második táncot jártak el. Egyre a szerelemről énekeltek, de én még nem értettem, mi az a szerelem, közülünk senki sem értette, és nekem mindegyik csasztuska egyformának tűnt. lafíizetekkel és könyvlapokkal tapétázták. A könyv, úgy látszik jó régi lehetett, a forradalom előtt használatos „jaty“ és a keményjelek bizonyították; a lámpa bágyadtan világított, de én semmivel sem törődtem, mint aki se lát, se hall, faltam ezeket a sorokat. Arról szóltak, hogy a forró afrikai éjszakában vészterhesen lángolnak a líbiai nádkunyhók, tobzódnak a zsoldoscsapatok, az alvó Mathó sátrában fekvő szépséges Salammbó pedig a tőrét nézegeti. A következő lap, úgy látszik összekeveredett a szétrakásnál, és fejjel lefelé ragasztották fel; így silabizál- tam ki, és kis híján bőgtem elkeseredésemben. Szemem előtt most tarka köpenyes harcosok vonultak, és harci elefántok trombitálását hallottam, láttam a ravasz, szakállas Spendiust, a karikába tekeredett szent kígyót, az aranyláncocskát Salammbó lábán, és az éhező Karthágó köveit... A lapok hihetetlenül gyorsan elfogytak; legszívesebben letéptem volna őket a fenyőge- rendáról, hogy haza vigyem és elolvassam a túloldalt is. Csak akkor kaptam észbe, mikor a házikó kiürült, és Marja anyó vesszőnyalábbal felsöpörte a padlót. A láng megremegett és kihunyt: elfogyott a petróleum. Egyedül mentem haza, és nyárig e lapok igézetében éltem. És nyáron, mikor már meleg volt, fogtam a kést, és titokban sokáig fentem egy kövön. Szénakaszálás ideje volt, mindenki kiment a rétre. Az erdei ösvényen lopakodtam át Melen- kibe. Marjáék háza a falu szélén állt, a kapu sarokvasának támasztva vízhordórúd fehérlett. A fürdőház mellett sokáig hasaltam a fűben, hallgatóztam, de senki sem járt arra, csak a tyúkok kapirgáltak a krump- liföldön. Kúszva jutottam el az istállóig, nem törődve a csalánnal, a fal mentén osontam tovább. De az utcaajtó mozdít- hatatlanul be volt belülről zárva. Akkor hátra kerültem, és megkerestem az istállóablakot. Fenyőfa keresztléccel volt elreteszelve. Nem emlékszem, mennyi időbe tellett késsel két helyen átvágni ezt a keresztfát. Azután bedugtam a fejem az ablakon. Tudtam, ha a fejem befér, akkor át tudok mászni rajta. Gombjaimat leszaggatva bepréseltem magam a sötét istállóba. Kimentem az udvarra, és a sötét lépcsőn felmentem a fészerbe. Otthoni tapasztalataimból tudom, hogy a könyvek általában vagy a padláson hányódnak, vagy a sötét szénapajtában a régi szövőszerszámok társaságában, valahol a kaskák, szakajtók körül. Épp fel akartam mászni az eresztékeken Marjáék padlására, amikor nyílt a pitvarajtó — meghűlt bennem a vér; köténye alatt összekulcsolt kézzel Marja anyó állt az ajtóban, és fejét csóválta: — Kifélé vagy te, bátyuska, csak tán nem az Anyiszja fia? De bizony, úgy vélem, éppen azé, nocsak meséld el gyönyörűség, miért másztál be a más fészerébe? He? Elöntött a vér, reszkettem szégyenemben, és mert nem sikerült sírva fakadnom, beugrottam az árnyékszékre. Most, tizennyolc évvel az eset után, leültem egy malomkőre, és felkacagtam: nesze neked szépséges Salammbó! A malomkő felmelegedett a napon. A folyó a közelben csobogott a köveken, a vízimalom romjain nőtt málna és csalán illata szinte elfojtotta cigarettám füstjének szagát. Felálltam és a vízmosásban elindultam Melenkibe. Átmásztam a sövényen és a veteményeskertek alján kijutottam a faluhoz. Vajon hogy fogad Marja? Most is elcsíp? Emlékszik-e még arra az esetre? Nem akartam se mentegetőzni előtte, se magyarázkodni, de nyugtalan voltam, talán nem is kevésbé, mint akkor, régen, mikor hason kúsztam a házához, hogy megszerezzem a könyveket, amelyekért úgy fájt a szívem. Megkerülve a lóistállót, kiértem a kisközbe. Azon a helyen, ahol Marjáék háza állt, rendetlen gerendarakás magasodott. A gerendák egyik oldala szürke volt az esőtől, az illesztéseknél fehérlettek a csapok. Két ismeretlen ács ült cigarettázva a gerendákon. Odamentem. — Marját kérded? — hará- kolta egyikük. — Marja elköltözött, valahova Leningrád környékére, a lányához. A házat megvette a községi tanács tüzelőnek. Pedig bűn még ezt a házat tűzre lökni, elfüstölni a levegőbe, nem volt ennek semmi baja. — És a szekerce fokával megkopogtatta a gerendákat. A gerenda pengett az ütés alatt. Leültem az ácsokhoz, rágyújtottunk, azután mintegy véletlenül, elkezdtem a gerendáról tépdesni a tapétát. Alatta volt egy újságpap'rréteg, az alól előbukkant még egy réteg. Óvatosan letéptem ezt is — és egyszercsak megláttam egy sár ga, az illesztésnél kettészakadt könyvlapot. „Tehát azután még háromszor tapétázták a házikót“ — ötlött az eszembe, és éreztem, hogy valami régi, édes érzés szorítja össze a szívem. Megtisztítottam a lapot a csiriztől, nagy nehezen elolvastam egy bekezdést: „... Ez a zűrös hangkáosz töltötte be egész Karthágót. Egyetlen szót, egyetlen őrjöngő jelzőt — perceken át szüntelen hangoztattak. A házak fala szinte remegett a borzalmas kiáltásoktól, és Mathónak úgy tetszett, mintha az utca két oldala egyre közeledne, és mint két óriási kar emelné a magasba. és fojtogatná!... Szeme előtt elsötétült a világ, forgott vele a város, csípőjén tátongó sebéből patakzott a vér, és úgy érezte, meg kell halnia. Térde berogyott, és lassan leereszkedett a kőlapokra.“ Olyan tisztán elképzeltem a mohó, ujjongó Karthágót, olyan világosan láttam magam előtt a felkelők megkínzott vezérét! Partifecskék cikáztak nesztelenül a szürkületben, az ácsok kíváncsian néztek rám. Az évszázados gerenda prés alatt ösz- szenyomódott mohát tépdestem, az elsárgult papírfoszlány a lábam elé hullt. DOBOSS GYULA fordítása Vlagyimir BojjoűioIov: Azok Is emberek... Karját feje alá téve alszik a néni a helyiérdekű padján. Az öltözete szegényes: a viseléstől kivörösödött, kurta kabátka, lábán ilyen melegben már szokatlan mamusz, fején szürke, foszladozó kendő. Váratlanul felriad: — Nem volt még Remeny? — kérdi, s felül. Amikor meglátja, hogy odakint esik, haragosan, gondterhelt hangon felkiált: — A fene .. .1 Még cßak ez kellettI — Finom, gombaérlelő esőcske ez. Miért haragszik rá, néni? Előbb értetlenül néz ránk, majd amikor észreveszi, hogy csupa városi ember van körülötte, megmagyarázza: — A kenyérnek most nem kell az eső. Egy csöpp se. — Majd enyhe rosszallással, de már derűsen teszi hozza: — Kenyérrel él az ember, nem gombával, ügyi? ... Alacsony, naptól barna, ráncos arcú, nagyon öreg anyóka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek látszik. A keze is erős, inas. Szájában legelői két, vékony, hosszú, sárga fog árválkodik. Megigazítja kendőjét, és most már barátságos mosollyal, készségesen mesél magáról. Irkutszk mellé való A fia elesett, a lánya meghalt, nem maradt egyetlen rokona sem. „A nyugdíj végett“ jött fel Moszkvába, melles- legi mint kiderült, jegy nélkül utazik oda-vissza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. — Hogyhogy jegy nélkül? Es nem szállították le? — csodálkoznak körös-körül. — Es a kalauz? Hát az ellenőr? — Jöttek kétszer is. Hát aztán? — mosolyog halványán. — Azok is csak emberek! — mondja mélységes meggyőződéssel és boldogan, majd mintegy mentegetőzve teszi hozzá: — Hisz nemcsak úgy utazok én, hanem hivatalos dologban ... Ebből az „azok is emberek“-bői annyi bizalom és optimizmus árad, hogy mindnyájan jó kedvre derülünk. A fél országot keresztülutazza valaki jegy és pénz nélkül, oda-visz- sza több mint tízezer kilométer — ez szinte lehetetlen. De a néninek elhisszük. Van benne valami nagy nagy jóság, valami lelki nagyság és bölcsesség; a szeme és mosolya olyan derűsen, olyan tisztán ragyog —■ muszáj hinni neki. Az utasok egyike süteménnyel kínálja. Vesz belőle, illendően megköszöni, és élvezettel majszolja, csámcsogja azzal a két fogával. Közben odakint az eső nyomában előbukkan a napocska, és vakítóan szikrázni kezd a sokmillió kis harmatcrepp a fűszálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről megfeledkezve, fénytelen, öreges szemével hu- nyorogva, boldogan, megbűvölve nézi az ablakon át ezt a tüneményt: — Szentséges atyám, de szépt — suttogja. — De tgazán, nézzék csak, milyen szép... SZABÓ MÁRIA fordítása Kajszin Kulijev: A párthoz Te szólsz — s mi érző szívvel jól megértve élű szavakkal hallhatjuk Lenint. Igazság, zászló, lelkünk büszkesége, győztesen járunk lépteid szerint. Te, mesterünk, vezérünk, jóbarátunk, hű támaszunk munkában és csatán. Űrökre egy, kemény egység a pártunk: népnek és pártnak egy sors jut csupán. Közös veled az öröm és a gond, mert egy a cél, az eszme és az álom. Magasztos eszmény, mit a szó kimond: ahogy tanítsz — úgy éljünk e világon. HEGEDŐS GÉZA fordítása Alekszej Szurkov: Äz évek . füstként szádnak Az évek füstként szállnak, kék-puhán, Es megérzem újból fanyar illatát, Bár ifjainknak, emlékem nyomán, Feltűnnének a szárnyas sorsú apák! Nem anyjuk: mostohájuk volt a föld, Szerették és átkozták hazájukat, Csak tévp'yegtek, botladoztak ők, Az éjszakában fényt Lenin mutat. Urak törvényén túllép a merész. Utuk — törvényen kívül, Szibéria, Barrikád tüze, kényszermunka, és Sok napos, éhező sztrájkok sora. Mert sírtak ők a kínzottak felett, Nem tudták még: milyen édes szó: szabad. Élni tanultak meg; mások helyett, Élni az egész dolgozó nép miatt. A tűzben egész Oroszhon látta, hogy Igazuk vad önzés ellen is erős, Tizenhét őszén fénye felragyog, Rohamra indul és mindent legyőz. SZENTMIHÁLYI SZABŰ PÉTER fordítása 1S76. II. 23
