Új Szó, 1976. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-03 / 1. szám, szombat
A g öregasszony nem tud aludni, így még sötétben felkel, lemegy a konyhába és megfőzi a kávéját. Azután átmegy az ebédlőbe, letalepszik a díványra, csak üldögél cigarettázva és várja, hogy eljöjjön a reggel. Szeretne nekilátni a házi munkának: itt az ideje, hogy lépcsőt seperjen, aj- tót-ablakot mosson. De nem lehet, mert a ház még alszik; az el nejn végzett munka, amelyre csak gondolni szabad, hideg tüzet gyújt egész testében. Fiatal korában rendetlen és lusta volt; mire megöregedett, mániája lett a rend, és valami zavaros szerelemféle ébredt fel benne a házi munka iránt; a fiai, a menyei és a család barátai fejcsóválva emlegetik a szenvedélyét: az öregség és a lelki sivárság nyomorúságos és sajnálatos jelét látják benne. Azt mondják, számára a házi munka csak alibi ahhoz, hogy ne foglalkozzék más, nemesebb dolgokkal: olvasással, politikával, művelődéssel. Az öregasszony sohasem értett a politikához: a fejében csak három vagy négv megkövesedett és makacs gondolatot őrizget és ezeket forgatja, amíg a díványon cigarettázik vagy dühös nekifekvéssel végzi a házi munkát. Általában úgy fél hét felé felébrednek a gyermekek, a fiainak a gyermekei, akik a nyári hónapokra eljöttek hozzá. Az öregasszony nem mozdul a díványáról; csak ül, mint héja a sziklán, behúzott karmokkal. Cigarettázik. forgatja a fejében azt a bizonyos négy gondolatot, és az ablakon át kinéz az olajfákra és a szőlősökre, amelyek méf? a bainali ködben fflröd- nek Valamikor régen — boldog és fiatal volt akkor, a bajok és a gondok még nem törték meg — az asszony ébredés után tüstént felkeltette a gyermekeit, megmosdatta, tejeskávéval megreggeliztette őket, majd az egész sereget kieresztette az udvarra. Azt tanulta az anyjától, hogy ez nagyon fontos dolog. Ügy emlékezett — erről szó is esett —, hogy fölöttébb rendetlen és lusta volt; de a rendetlenségében egy sziklaszilárd meggyőződés uralkodott: hogy a gyermekeket ébredés után azonnal talpra kell állítani, Jó erősen beszappanozni, hintőporral ledörzsölni, a tejeskávé után pedig kiengedni őket az első. friss reggeli napsütésre. Ma ugyanezt szeretné csinálni a fiainak a gyermekeivel; de ezt az egyszerű műveletet — felkelteni és megmosni ezeket az új gyermekeket — nem engedélyezték neki. Ezeknek az új gyermekeknek a szobáiban kekszes csomagokat meg képeslapokat látott; később kelnek fel, amikor éppen kedvük szottyan; akkor is szivacsból készült pizsamában ténferegnek fel s alá a házban, és süteménymorzsával meg újságoldalakkal szórják tele még alvó szüleiket Végül á szülők is felébrednek, kikászálódnak az ágyból és — borzasan, mezítláb — lejönnek a konyhába; papucsuk nincs, vagy egyszerűen nem keresik elő az ágy alól; az öregasz- szony azt kérdezgeti magában, hogy meddig fognak még papucsot gyártani. hiszen az emberek most már fölösleges holminak tartják. A fiatal szülők — az álmosságtól még botorkálva — kenyér és csészék után kajtatnak. Megkezdődik a hosszú, zavaros reggelizés. tejeskávé nélkül; úgy látszik, a papucshoz hasonlóan a tejeskávénak is el kell tűnnie a föld színéről. Egy üvegben gyümölcsleveket kevernek össze felhabart tojással; sötét és zsíros, utálatos massza lesz belőle, amelyet kenyérre kennek. Ä gyermekektől megkérdik, hogy mit akarnak enni; a gyermekek képtelenek válaszolni, és sírnak a határozatlanságtól; kint a nap már melegen süt, és az öregasszony arra gondol, hogy a gyermekeknek régóta a napon kellene lenniük; de hallgat, mert egy idő óta megszokta, hogy hallgasson; arra is gondol, hogy milyen bonyolult és fáradságos módszerrel nevelik ezeket a gyermekeket; a régi világ bizonyára önkényes és felületes volt; önmagában az, hogy a gyermekeket ébredés után azonnal kizavarták az ágyból, megmosdatták és kiküldték az udvarra, valami túlhajtott . parancsolási vágyból fakadt — így mondják most az ő gyermekei is; az öregasszony azt kérdi magában, hogy a tejeskávé is a parancsoláshoz tartozott-e; ő is utálja, de amikor a gyermekei ették, jónak találta. Közben a fiatal szülők arról vitatkoznak, hogy egész napra menjenek-e ki a tengerhez, vagy csak délelőttre; mintha nem vették volna észre, hogy a délelőtt már csaknem eltelt. Arról is sokat beszélnek, hogy melyik parti szegélyre és melyik autóval menjenek; az öregasszonynak az jut eszébe, hogy a mai fiataloknak leglényegesebb jellemvonása a határozatlanság. A szülők határozatlansága kiterjed a gyermekekre is; sírnak, mert a határozatlanság zavarba ejti őket; és a szülők határozatlanságát megtoldják a magukéval; könnyek között kérdik, hogy mit vegyenek fel és milyen játékokat keressenek elő; a szülők minden átmenet nélkül megharagusznak és a haragba tragikus színeket kevernek; ezek az új, fiatal szülők nem szokták összeszidni a gyermeket, de amikor elveszítik a türelmüket, kötelezőnek tartják a tragikus arcot; a gyermekek zokognak, a szülők pedig nyomban megbánják azt, amit mondtak, és eltávoznak a gyermekekkel, de közben nem vigasztalják őket, hanem titokzatosan suttogva, sok szó kíséretében a saját viselkedésüket magyarázzák. Az öregasszony arra gondol, hogy a gyors, felületes és szórakozott, dühös és nyomban elfelejtett szemrehányás is eltűnik — sok más dologgal együit — a föld színéről. Végül is elindulnak, megrakva mentőövekkel, kisved- rekkel, törülközőkkel és táskákkal; és az öregasszony arra gondol, hogy nekiláthat a házi munkának. A kapuból a menyek és a férfiak még ráparancsolnak, hogy ne csináljon semmit; a szobákban, mondják, mindent rendbe tettek. Alig indulnak el, az öregasszony felmegy a szobáikba; kusza vad örömmel dobálja szét a már megvetett ágyakat és szedi ösz- sze a trikóingeket és újságokat. Megszámlálhatatlan trikóingük van; a ház minden sarkában akad néhány, tele gyümölcspecséttel és homokkal; és mindenfelé, ahol csak megfordultak, megszámlálhatatlanul sok újságlap hever. Az anya tudja, hogy télen másként élnek, a fiai és monyéi dolgoznak, a gyermekeket pedig nyomban ébredés után megmosdatják talán, és elviszik az óvodába. A határozatlanság a vakációzás gyümölcse; nyáron tör ki, de mintha a fiatalok egész életében el lenne rejtve, akár egy örök vakációra áhító ösztön: hogy az idő ván szorogva, cél nélkül elpocsékolt szavak áradatába merülve, valamiképpen elteljen. Valamikor, miközben a házi munkát végezte, az öregasszony azt a titkos reményt táplálta, hogy a család tagjai dicsérni fogják szorgalmáért és eredményes munkájáért; a dicséretek elmaradtak, jöttek ellenben a tiltakozások, bosszús megjegyzések és szigorú vélemények; a fiai ráparancsoltak,, hogy hagyja abba azt az ostoba házi munkát; azt mondták, ők nagyszerűen érzik magukat egy olyan házban is, ahol nem mossák fel mindennap a padlót. Tehát, miközben a padlót mossa, az öregasszonyban az a gyanú ébred, hogy tulajdonképpen fölösleges munkát végez: végeredményben nena is kellene minden áldott nap felsikálni a padlót. Fiatal korában sohasem mosott padlót; de akkor voltak még cselédek, akik ezt a munkát pompásan elvégezték; az ő anyja elképzelhetetlennek tartotta az életet egy olyan házban, amelynek a földjét a cselédek nem mossák fel mindennap. Ami a fiatalokat illeti, ők úgy gondolkoznak, hogy manapság nem rendes dolog cselédet tartani; és ha mégis igénybe vesznek valakit, soha meg nem parancsolnák neki, hogy mossa fel a padlót, mert ez a munka a szellem megalázása, amit nem lehet emberi lényre kényszeríteni; tehát csak ritkán, kivételesen, évente egyszer kelD elvégezni. Az öregasszony dühösen sikálja ö padlót, és azt kérdezi magától, hogy miért is végzi el ezt a csakugyan fölösleges és megalázó munkót;. talán az anyja emlékére, vagy valami sivár,, mániákus öröm ösztönzésére. Nena azért csinálja, mert szereti a házát; régóta tudja, hogy a ház nem érdekli. A világon csak a gyermekei ét gyermekeinek a gyermekei, az édes, göndör hajú unokák érdeklik; őkel pedig teljesen közömbösen hagyja, hogy a padló fel van-e mosva, vagy sem. Az öregasszony a díványon ül, cig^ rettázik és elnézi a déli napfényben égő olajfákat és szőlősöket. Nemsokára valamennyien hazatérnek a mentőöveikkel, nedves és homokos törülközőikkel, a kenyérvégekkel és újságokkal, ennek a lassú, boldog és határozatlan nyájnak a rakományával. Az öregasszony arra gondol, hogy halála után vajon ki fogja felmosnii a padlót. Lőrinczi László fordítást Natalia Ginzburg: Házi munka KOPÖCS TIBOR illusztrációja CUTH JÄNOS: PAPfRGALACSIN (jegyzetfüzetemből) Decembernek abban a felében, amikor már a hétköznapok is karácsonyi hangulatot idéznek, egy réglátott ismerősömbe botlottam. Ismerősöm most festett hajjal és kékre borotvált állal állt előttem; magas sarkú cipőjével és függőleges csíkozástí kabátjával terebélyesedő alakját volt szándékában leplezni. A szokásosnál lendületesebb gesztusokkal próbáltuk áthtdalni sok év közönyét, azok után, hogy gyermekkorunkban szinte mindennapos vendégek voltunk egymás portáján, azóta pedig nem is érdeklődtünk egymás iránt. — Rajtad nem fog az idői — lelkesedtem — és micsoda lendület; mintha semmi sem lenne a kezedben. — Valamit a testnek, valamit a léleknek — válaszolta szemem elé emelve egyik hálószatyrát. Nem kellett szemfüles kíváncsiság hozzá, hogy láthassam: néhány zacskó zábpehely, Bábel és Heminway kötetei lapulnak a szatyrában. Otban hazafelé azon tűnődtem, hogy e találkozás furcsaságai ellenére sem vett rajtam erőt az a keserű és lesújtó érzés, ami más hasonló alkalmakkor ... Nem volt nehéz elképzelnem az ismerősömet abban a szerepben, amint szatyrában zsírszalonnát cipel, lelkének szánt táplálékul pedig X. Y. Zéró: Tűzpiros lángnyelv c. világsikerét, valamint a Dá- riusz kincseit. Vagy talán még ennyi sem kellett volna hozzá, hogy ezt a találkozást se ússzam meg. BÍRÓ ANDRÄS: El Ä MIÉNK MA Tégla, téglára tapad, akár szájad a számra, — épül a házunk. A magasuló falakra izmaikat tornáztatva simulnak föl a gerendák. Fűszál, fűszálra hajol, akár válladra fejem, — éled a kertünk. A ki viruló bokrokon, virágokon kigyulnak a sárga-piros-kék parazsak. Erdő, a rétre fut le bámulni, ami épül s mi körben virul. Illata egybefonódik s elegyül az ácsolt fának s malternek, mésznek szagával. Karod, karomba kulcsol — ez védi meg a házunk; a magasuló falakat s kiviruló életünket, ez élő pánt vasbetonnál, mindennél jobban vigyázza. Évek, évekre gyűlnek, akár gondunk, a gondra s örömünk, örömre. Ez a miénk ma. A házat s a kertet holnap átveszi a fiák, s majd az unokák.
