Új Szó, 1976. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-19 / 15. szám, hétfő

y» cigányokon kívül nem /l fordult meg reggel óta * más vendég, de már ők is elmentek órákkal ezelőtt; miután felhörpintették féldecijüket, néhány percig még a söntés előtt álldogáltak hangszereiket lerakva, tagjaikat melengetve.

A csapos poharakat öblögetett, a pultot törülgette, a bakancsokról leolvadt hóiét maszatol ta szét a kövön, és a pincérnőt nézte: a pincérnő a párnázat- lan székeket felrakta az asztalra, csak egyet hagyott az asztal előtt, aztán az üvegajtó elé állt, és nézte a buja jégvirágokat. — A kutya sem jár erre; az utolsó lábnyomot is biztosan belepte már a hó, az autók macskatalpakon járnak, reggel óta nem hallok mást, mint a gázégő sziszegését, és imént a hóekét — mondta, és mutatóujját hol a szájába vette, hol az üveghez nyomta, hogy kiolCufh János:

a fél helyett, és a kétdecis borospoharat is háromdecissel cserélte fel.

Az öreg kiszámolta a szokásos összeget az asztalra, amit tíz koronával még megtoldott. Undorral hajtotta le az italokat; meghagyta a rum felét, és a borospohár alján egy decire valót. Felkászálódott az asztal mellől, szikár arca tüzelt. Egyik lábán az átnedvesedett bakancs már száradófélben volt, szeszélyes határvonal képződött a száraz és a nedves felület között. Az öreg határozatlanul állt, merev lábán az egész bakancs át volt ázva.

— Miért nem gubózol be ilyen időben, öreg? — kérdezte a csapos. A pincérnő cinkosan meglökte és kacsintott hozzá, de mikor tekintete találkozott az öregével, ujjával szé- pítőleg lakatot tett a szájára. Az öreg méltóságteljesen odafordult, a csaposra lobbantotta

vasszon magának egy kukkan- tót. — Amíg az ég és a föld egybeolvad ilyen szürkeségben, addig nem áll el a havazás.

— Így jó nekünk — mondta a csapos. Leoldozta a kötényét, és annak egy világosabb oázisába törölte a kezét.

— Elmarad a borravalód.

— A borravaló neked jár.

— Ki kellene nyitni az ajtót, ez a szag a bekecsektől és a kucsmáktól lehet.

— Akkor én hiába állítottam maximumra a gázégőt...

— Most nem is kértelek rá.

— Ugyan, már az ajtót is bezártam.

— Nem kellett volna — mondta a pincérnő szenvtelenül.

A csapos odalépett, és kivette a kulcsot a zárból.

— A borravaló nekem jár — mondta a pincérnő. — Ugyancsak tudod becsmérelni az alamizsnát, persze sokkal nemesebb nagyvonalúsággal szabod meg, kit mennyivel ejthetsz át. Közben nem vagy hajlandó észrevenni mást...

— Semmi sem zavar bennünket.

— Az öreg még nem volt itt.

— Hol van már a fél hat?

— Tudod te azt, hogy felemelte a borravalót?

— Már máskor is megtette.

— Akkor nyugdíjemelés volt. Karácsony óta pedig három helyett tíz koronát ad.

— Nem futja a nyugdíjából, ha minden nap ugyanazt rendeli.

— Ugyanazt. A korsó sört, két deci vörösbort, és fél deci rumot.

— Nem jöhet, nem futja a pénzéből; éppen most jönne?

— Ha nem jön perceken belül, magam megyek utána.

— Kiakaszthatunk egy táblát, hogy „gyűlésen vagyok“, vagy ilyesmit.

— Mintha csak te léteznél ...

— Ott a kassza, vegyél ki belőle, amennyit akarsz — duruzsolta és átölelte a pincérnőt, aki mindaddig hagyta magát, míg ki nem halászta a csapos zsebéből a kulcsot. Aztán egyik kezével gyöngéden eltolta magától a férfit, a másikkal pofon ütötte. Kabátot öltött, és kitárta az ajtót. A befelé hömpölygő jeges levegő elől szökve illant a sűrű kocsmabűz. A pincérnő alig mondta ki, hogy előkeríti az öreget, az öreg mintegy végszóra besántikált, és behúzta maga után az ajtót.

A zord öreg sokáig topogott egy helyben, amíg idegesen babráló ujjaival kigombolta vedlett katonazubbonyát és mellényét. Merev lábát kézzel tuszkolta az asztal alá, aztán ré- vetegen maga elé meredt. De mikor intett, kutatón nézett a pincérnőre. A pincérnő kapkodó mozdulatokkal rakta egy tálcára a bort, rumot és a sört. Minden .poharat csordultig töltött; véletlenül egy deci rumot

tekintetét, majd lassan lehajtotta a fejét, a keze elárulta miként gömbölyíti, formálja magában a szavakat, de észrevette a pincérnő mozdulatát. Ádámcsutkája görcsösen megrándult.

— Helyes, mennem kell, az időt nem lehet megvesztegetni

— mondta. Kucsmájához emelte a kezét, és elbotorkált. Az ajtónyíláson egymást kergető hópihék libbentek be a hófúvás nyomasztó hangjával együtt.

A pincérnő odament a kasz- szához, és kimarékolta belőle a papírpénzt.

Az öreg leszegett fejjel indult el. Kint még hidegebb lett, apró hószemcsék gerebe- nezték végig a testét; mindhiába rángatta katonakabátjának rakoncátlan redőit. A szemét résnyire ha ki is nyithatta, nem látott mást, csak a fergeteget. Nekifeküdt a szélnek, és úgy hányódott a hóbuckák között, mint egy elszabadut bója.

Félhangosan beszélt mint mindig, a kocsmától távolodva... Az idő rendszerezte az ese'ményeket... A leggyászosabb esztendőket is, tárgyilagosan ... Kiosztotta az érdemrendeket ... Emléktáblára véste a hóbuckává vált bajtársak neveit ... És én még ...

Hátrahőkölt, mikor meglátta maga előtt a feszületet: — Ilyen messzire vetődtem? — dörmög- te. Könny csordult végig az arcán; talán a hidegtől. Arrébb kellett lépnie, hogy a szélrohamokban megtarthassa egyensúlyát. — Azt mondják okulnak a példánkon, bajtárs... Nekem újra és újra éreznem kell a hóvihart, nehogy megvessem magam, amiért a hóvihar puszta látványa rosszabb ... De hazu- doznom és fenegyerekeskednem kellett volna, hogy valaki valamit még elhiggyen ... — mondta az öreg a feszületnek és el- bukdácsoit, olykor derékig süppedve az összefutott hótorlaszokba. *.

Már egészen közel jártak, mikor megpillantotta őket az öreg, és megtorpant. Mellén görcsösen összehúzta a katonazubbonyt. — Sisakosok ... géppisz- tolyosok... — rebegte. Hirtelen letért az útról, belefúrta magát egy hóbuckába.

A cigányok odaértek. Fülvé- dős sapkáik egészen a nyakukba volt húzva. Ki a hóna alatt, ki pedig a szíjon, a vállára vetve vitte a hangszerét, csakhogy zsebbe dughassák a kezüket.

— Hát ha nem Szilveszter lenne hékás, még egy András- nap kedvéért sem mozdultam volna ki — mondta az egyik cigány a mellette vánszorgó- nak.

— Mi? — kérdezte vissza, és megemelte fülén a védőt. Egy harmadik pedig észrevette a nyomokat a hóban, és felélénkülve mondta; — Megtaláljuk a számításunkat, bibasl Más is errefelé kajtatja, ládd-é.

Műfordítóink

mtíheiyéből

Josef Hoinzlílk:

Hallgatás mintha fejsze vagy szó szakította seb

Hallgatás mintha kés siklana torkodon

Hallgatás mintha kiáltás a sziklától a mélységekig

Hallgatás mintha puskából mintha dobba

Hallgatás mintha a halálig mondott legelső szótag

Hallgatás mái és hallgatás - ig

Tóth László fordítása

Borzi László felvétele

Vajkai Miklós:

A ló egyetlen délutánja

A ló megrándította a szekeret.

Lassan, ólmos léptekkel ballagott a ritka köddel teljes koratavaszi délutánban. Bokájáig ért a sár, s a ritka latyak felfröccseni hasára, oldalára. Ilyenkor megrezzent: hideg futott végig a testén. Óvatosan — minden játék nélkül — imbolygott előtte a világ. Volt, hogy összefolytak előtte a csallóközi róna fakó színei, s érezte, hogy véglegesen úrrá lesz rajta a hideglelés. Megállni akart, megállni s nem menni tovább az életben. Ledőlni ide az út szélére, a sártól szürke fűbe...

— Talán a gazdám rámterítené a kabátját — gondolta. — Vagy pokrócot hozna az istállóból ...

Mert az istálló ott volt közvetlen mellettük. Csak a fejét kellett oldalra fordítania, hogy láthassa. Lassan, fáradtan lépdelt a ló, maga után vonva a kocsit, rajta ideiglenes gazdájával. Kicsinyenként elmaradt a szövetkezet telepe, és elmaradtak a fekete silósáncok is, melyek őrséget álltak a kerítés mellett.

A ló is mintha jobban érezte volna magát. Az összekötő út bevezette őt a faluba. Majd befordult a Halász utcába, s pár lépés után már meg is állhatott.

Ismerte, mindennapja volt ez a világ. A fák itt is úgy meredtek, mind a Túlsó Szélen, vagy a Kertek Alatt a Köves Ütőn. A házak is ebből a földből gyúrattak. akár az emberek.

— Nincsenek csodák — gondolta a ló .

Előtte a ráncos földön paták nyoma. Könnyen meglehet, hogy tőle származnak, s a kerékvágások meg ettől a szekértől. Csendesen álldogált maga elé nézve, míg gazdája leszedte a földhöz való szerszámokat. Mogorván pillantott a lóra, majd kinyitotta a nagykaput, s végigment az udvaron. A közeli templorpban harangok szóltak. Három óra volt. Szóltak a harangok. Visszhangzott két- hangú énekük. A ködöt áttörve érték el a parasztportáf a feltörő hangok, t'urakodtak az ember fülébe, beivódtak sejtjeibe, s ott remegtek, hintáztak az idegszálakon. Tagolták ketté a világot: Fehérre s feketére tagolták. . .

Az istállóban dolgozott. ■ A többiek már mind hazaszállingóztak azon a reggelen, míg ő: Lukács Illés a keverőben dolgozgatott. Kilenc órakor jött be hozzá a fiatal fejőnő. Valami megymagyarázhatatlan erő lett rajta úrrá, s talán a nő is incselkedni jött be hozzá, hogy oly könnyen történt minden. S hogy egyedül maradt, önmagát átkozta: félt, hogy kitudódik a dolog, és neki felelni kell érte. S attól is tartott, hogy ezek után sosem lesz nyugta tőle. De aztán mégsem lett így. Ha össze is jöttek néha, éppúgy társalogtak, mint azelőtt, éppen úgy meghánytak- vetettek mindent, s a kisiklotl nap sosem került szóba.

Vajon hány éve már ennek?... Húsz, huszonkettő, vagy még annál is több? . ..

Szóltak a harangok. Az ember ott állt az ölfarakás végében, leemelte kalapját. A hegyes kislányok a folyóban fürödtek. Nem, nem takarták el testüket: ott paskolták a vizet a fiúk között. Majd anyányi nőkké

váltak, s jöttek egyre-másra a gyerekek, s növekedésnek indultak. Már-már ugyanolyan lányokká s fiúkká lettek, mint anyáik voltak, s apáik... És ők jártak már nyaranta a folyóra. Hát ilyen az élet... A lányok már férfiak után futkosnak, mennének már férjhez, míg anyáik zübörögnek. Bújnak kabátba, sált tekernek nyakukra, nagykendőt kötnek, s készülődnek... Aztán jön a hír, kerteken keresztül, úttalan utakon át szaporá- zik, csapódik ember tudatába. És szólnak a harangok, búgna k-bongnak ...

— Egy hete, hogy láttam... — mondta a szomszéd.

— Én négy napja ... mondja a másik.

— Már teljesen odavolt... — így a harmadik.

Még néha felemlítik a nevét, s hogy telnek az évek, egyre ritkábban emlékeznek meg róla, egy futó jelzővel ha illetik. Egyre ritkábban bukik fel a neve, és lassacskán eltűnik időből, eltűnik térből.

Csendesen fogasoltak. Elől a fiú, hátul az ember, középen a ló lépkedett. Az ember fedetlen feje idős kolduséra emlékeztetett. Kezében a gyeplőt szorongatta, fogai között szuszogását szűrte.

— Nem úgy, te! ... — mondta a férfi, hogy befordultak a sarkon. A fia közelebb lépett a lóhoz. Visszairányította a fel nem tört részre, s dolgoztak tovább.

A ló közönnyel, a fáradtak közönyével húzta a két vasfogast. Patái egy kissé besüllyedtek a puha földbe, de ez nem hátráltatta lépéseiben. Lopva oldalra pillantott, hogy mekkora a feltöretlen darab. S hogy fogyott a munka, egyre sietősebbre fogta lépteit. Végezni akart, ledőlni, lepihenni. Éhes is volt már, oldala fájt a temérdek munkától, s újra a rosszullét környékezte. De most már nagyon sietett a munkával. Szédületes gyorsasággal húzta a fogasokat, s a gazda nagyon örült ennek.

Pár perc alatt feltörték a maradék darabot. A ló megállt, hogy kifújja magát, de a gazda már vezette is vissza a kert szélére, s újrafogasoltatta az egészet.

A ló már szinte magánkívül volt, hogy befejezték a munkát. Az ember felesége vödör kukoricát hozott.

— Már pazarolna! ... — mordult rá a férfi. — Eltűnj azzal a vödörrel, vagy hozzádvágom, hogy belekoldulsz! ... — kiabált az ember.

Az asszony ijedten hátrált. A ló is odább lépett. Talán megsejtette a közeli táplálékot, de ideiglenes gazdája már fogta is zabláját, vezette kifelé az udvarból.

— Maid zabálsz otthon — mondta a lónak. — Nagy a szövetkezet, mégis én tartsalak el?!.. .

A ló lehajolt, elhullott falatra lelt, beszippantotta. Az ember felült a szatyorba, kezébe vette a suhogós vesszőt, s elindította a lovat.

Megkerülve a templomot jutott ki a fő- útra. Egy paraszt jött vele szembe, a lóért jött... Az ülésben helyet cserélt a két ember, s a nap folytatódott tovább. Apró ismétlődésekkel, de folytatódott...

1976.

I. 113