Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1975-12-07 / 49. szám, Vasarnapi Új Szó

smét itt 32 ősz.

Hány őszi ér meg Jalu? Hét- I venötöt minden bizonnyal. Csak hát egyelőre még nem vallotta be. Hogy a nyárfák szépen sárgulnak, és a zúzmarás nádas partok k özeiében a haldoklás elnyugvó fénye dereng — oda se neki, mindez csak badarság és gyerekmese. Kiásni a krumplit a földből — ez a te őszöd. Meg tona vetni a marénahúlót, de egyébként: csitt!

Ezt is csak akkor bökte ki, midőn úgy hírlett, hogy veje, a beházasodott Matti, mikor el kelleti neki hagynia a szigeten levő kunyhóját, a szomszédokra bízta a hálóját, hogy őrizzék. Persze azért, mert úgy gondolta, bizony ez a vénember az őszön már nem száll vízre. Igaz, hogy Matti most nem köntörfalazott, de mégiscsak erre célozgatott mindenki, még ha egész mást mondtak is. És azok a hálók, mit is beszélt az a Matti?

A tolvajok elől tette biztonságba, télre. Hűha, csakugyan? Ha csak az enyveskezűek elől rejtette el, akkor miért nem ide, ángya kamrájába, mikor úgyis errefelé vitt az útja a városba menet? Hát ez az, előle rejtette el a hálót, Jallu elől, titkon, éppen akkor, amikor ő nyár végén a kórházban feküdt.

jallu valóban volt a kórházban, sőt nem is elő- ! szőr élete során, de azt sem mondhatjuk, hogy valami nagyon sűrűn. A nyár végén kezdődött, csúnyán szédült és zihált, mi történhetett, talán megkevesbedett a vére? Ezért előbb innen a szigetről vitte cl csónakban Matti és Leeni, az ő városban lakó leánya. Aztán a másik lánya házából került a kórházba, ahol tüstént egy olyan külön szobába rakták, ahová azokat dugják, akiknek a holtát várják.

De Jallu kiláboJt a bajból, már annyira, amennyire egy vénember rendbe jöhet, és el kezdte az orvosokat nyaggatni: „Engessenek ki, engessenek ki innen, hadd haggyam még egyszer a lábam nyomát a pázsiton.“ Bizonyára a lánya kosztján gyógyult meg, az özvegyasz szonyén, aki minden áldott nap eljött megnézni és etette, talán a doktor is látta. Most már aztán nem kell etetnie, minek, hiszen elbírja keze már a kanalat, megint egészséges ember, hiszen még csak jó húsz híján száz. És nem lehet tovább a lánya terhére, munkába jár, és ki vigyáz za otthon a gyerekeket? Mert már ötöt hozott a világra, amikor özvegyen maradt.

Ilyenformán szuttyongatta jallu az orvost, és végtére csak kiszabadult. Nehezére esett odabent feküdnie, még órája sem volt, hogy az időt múlassa. És nehéz volt, mivel mindig imádott csámborogni, de könyörgésébe belevegyítve egy parányit hajdani tréfás kedvéből. Mert jól tudta Jallu, hogy az orvos „nem a beszéde miatt engedte el, papolhattam volna annak véglelenségig, hanem mert én aztán őszintén megmondtam, ne tartanak vattába’ egészséges embert“.

Kis híján múlott, hogy lánya nem fűzte hozzá Jallu szokásos fordulatát: „Hűha csakugyan?“ Mert Jallu nem gyógyult fel, azt minden emberfia láthatta. Meglátszott már abból is, hogy fájdalmaihoz éppen a kórházból való elbocsátása után' még más baja is szegődött. Olyan nyugtalan volt, mint álmában a kutya, amikor az oldalára fekszik, és mancsai akaratlan mocorognak mintha nekiiramodna, és szájával kapkod, mintha ugatni próbálna. Mindenkor mást tett, mint amit az élet rendje megkövetelt. Amikor az evés ideje közeledett, eltűnt valahol az udvaron vagy a tető alatti kamrában, oda kellett érte menni, hívni, jöjjék már. Hébe-hóba egész nap szundikált, de alighogy beköszöntött az este, már lábára húzta csizmáját, az ágy szélén ücsörgött, könyökét térdére támasztva, késő éjszakáig. Botjára támaszkodva téblábolt a fásszín és a konyha közt korán reggel, hóna alatt hasított aprófával. Fújtatott és nyögött, szíve cséphadaróként dübörgőit. „Az ördögit, nicsak“ — dörmögte, és a segítségére siető leányának magyarázgatta: „Persze, nem láttam azt a szőnyeget a padlón, ne vedd el onnan, csak húzd arrébb, ne majd én is segítek, te inkább csak húzd el egy kissé a szőnyeget a küszöbről.“ És amikor mindent elrendezett szépen, nekiállt hetvenkedni: „Na, ugye, van itt erő, tavasszal á fenyőgerendákkal is megbirkóztam. Az erdőből hoztam. Odajött a Matti, segíteni akart nékem. Nem szorultam én soha az életben egy ilyen pipogyára.“ De hogy a munkát akkor két részletben kellett elvégez nie, arról Jallu egy szót sem ejtett. Talán már nem is emlékezett rá. A leánya oktalan fecsegésnek vélte volna, ha elmondják neki, hogy az első próbálkozás kudarccal végződött, és ráadásul négy napig feküdt a kunyhóban a lócán. Matti közben kettőbe vágta a gerendát, elvitte a fásszínbe, ám Jallu mégiscsak egy hasonló nagysagút cipelt a vállán, amikor veje egy reg gél találkozott vele az ösvényen. Matti csaknem dühbe gurult: „Aztán miért nem fűrészelted szét az erdőben, miért nem viszed darabokban?“ „Ne állj az utamba!“ Csak ennyit tudott zihálva ki- nyögni, de a frtístökkor az asztalnál még meg toldotta: „Azt gondoltam, megpróbálom, belesaj dul-e a hátam?“

Hát nem sajgóit már a háta, és ha Jallu bi- zonykodása komoly, nem szabad belekötni. Mert hát minden furán elhomályosult elméjében. Jallu észlelési módja olyan volt, mint a ködben levő magányos evezősé: hallja az őszi vadruca szárnyainak suhogását, és látja is a csapdosó állatot, ha éppen felé repül, de egyébként se nem lát, se nem hall. A köd gomolygásából mégis meg tudja határozni az irányt, amelybe eveznie kell; kell is evezni, ha odabent emészti a baj meg a félsz, hogy jaj, nem éri el a célt. Ezt Jallu arcáról is le lehetett néha olvasni, noha széthulló, elgyötrött arcvonásait csökönyösen igyekezett megőrizni. Főként a gyerekek érezték ösztönösen: Jallu nem volt többé a megbízható nagyapó, hanem egy ijesztő fekete tuskó, és az okos ember jó messzire elkerüli az ilyet. Ökle Is olyan volt, mint egy nyirkos barna béka, amelytől riadtan felkiált az ember, ha váratlan kezébe akad, s ijesztő volt, hogy az ismeretlen mélységből tompán pattant fel a hangja: „Lám csak, kiJuha Mannerkorpi:

majd ismét és ismét a zsebében. Végül aztán egyszer csak előcsillantak körvonalai a kemencezug homályából — szögön lógott: „No, ott van. És én, mint a...“ Mohón a zsebébe dugta: „Ez az ördög adta oda a francba akasztotta.“ Üvé volt a kulcs, igen, az övé, senki másé. A kulcs, a csónak, a marénahálók. Ki is őrzi azokat a hálókat? A szomszéd gazda? Falánk csukára bíztak sovány küszt. Még ha Matti hálója volna, de az ő hálója: „Az enyém, az én hálóm vitte oda; az a gyalázatos, megmondom köntörfalazás nélkül.“

Ara Jallu jó hangulatából csak egy estére futotta, mert csöndesen latba vette a dolgot, s nem bízott olyan vakon az erejében, ahogy el akarta magával hitetni. De a kulcsból lassú- állhatatos kényszer sugárzott. Kulcs, csónak, háló, maréna. A sötétedő őszben a maréna oldala úgy csillogott, mint a fösvény ezüstje, talán még ingerlőbben. Nedves hálók, marénák. Maré- nák, amelyek a háló fekete szövedékének a hajlatában szökdösnek, ágaskodnak, mint inas-erős ember karizmának a békája. Nem vette észre, hogy lányának családja utálja a halat, leánya a legjobban, és a gyerekek nyarvogtak: „Nem kérek, szálka van benne.“ Kevesen kedvelik. Viszont a nyírfa levele már a földet borítja, ez pedig parancs: ,,Marénahálót a vízbe!“

Eljött megint "egy éj, amelyen Jallu estétől reggelig virrasztóit. Oldalára fordult, lehányta magáról a takarót, mintha melege lett volna, aztán ismét magára húzta, mivel borzongott. A marénák szeme előtt villogtak, mintha csak ébren álmodott volna. Olykor-olykor felkelt, végigtapogatta az ajtófélfát, meglelte a kapcsolót, és felkattintotta a villanyt: még csak két óra ... három... fél öt. Egyenként húzta fel előbb a harisnyát, a nadrágot, a csizmát, aztán az inget és az ujjast. Amikor a lánya hét óra tájt bejön a konyhába, Jallu már az asztalnál ült; arckifejezése arra késztette lányát, hogy megkérdezze: „El akarsz menni valahová, hogy már felöltöztél?“ „psak magamra húztam a gúnyát, mert már nem bírtam aludni.“ „Miért virrasztot- tál?“ „Főzz kávét.“ A kávé elkészült, megitták, a lány egyre faggatta: „A piacra mennél? Nem szabad elmenned ilyen kimerültén. Sehová.“

ROSKOVANYI ISTVÁN ILLUSZTRACIÖJA

nek a lánya vagy?“ A rosszabb az volt, hogy Jallu nem óhajtotta s nem is várta a választ, legfeljebb éppen csak megkérdezte, amikor a homályból valami felmerült, egy ember feje, egy lányé, egy kislányé: „Kinek a lánya vagy?“ Aztán rés támadt a ködfüggönyön. Ezen az estén Jallu olyan volt, mint valamikor régen, és megbékélt mindennel. A kamrából már valamelyes dörmögésszerű dudolás hallatszott, melyből világosan kitetszett Jallu férfikori jókedvében el-eleresztett kedvenc verse: „A kapitány az ég alját kémlelte.“ És amikor unokája este kávézásra hívta, az öreg abban a pillanatban ismét a régi nagyapóvá vedlett: „Ne mondd, fiú, csakugyan tudsz kávét főzni?“ Jókedvének megvolt a maga oka. Jallu végre magtalálta azt amit a kórházból való elbocsátása után minden áldott nap keresett, anélkül, hogy valakit beavatott volna: a csónak lakatjának a kulcsát, üvél távollétében kereste-kutatta mindenfelé, minden zegzugban, ami csak eszébe ötlött, a szekrényben, a sublótban, a fali tékában, nem is egyszer, többször,

„Menj csak — hessegette Jallu —menj munkába, ne hápogj itt hiába.“

Az asszony elment. Alighogy bezárult az ajtó, Jallu már a zsebében matatott. Ott volt biztonságban, ott volt a kulcs, vastag dróthurkon. Jallu vísszadugta, kezébe vette a botját. Az ablakból látták az unokák, hogy elindult a part felé, majd felcammogott a dombra, amely mögött a csónakrév volt.

Már a domb közepe táján ki kellett botorkálnia az úl szélére, hogy leüljön; botjára támasztotta vállát, rádűlt egész súlyával. Vagy tíz tizenöt percet tartott, inig szíve megnyugodott, nem dü- bögütt; aztán féltápászkodott, majd keservesen felvánszorgott a dombra. A további út könnyebben esett, és egy óra múlva a partra ért. Két három járókelő rácsodálkozott: „Ni, Jallu, jó napot, jó napot, bizonyára fáradt, hiszen az út Java része Jó meredek.“ De Jallu tréfára fordította a szót, és elhárította a további kérdezőskö- dések özönét: „Csak azért Jöttem, hogy megpróbáljam, ugyanúgy zsémbesedik-e a lábam felfelé,

mint lefelé.“ És a domb aljában így: „Egy kies üldögélnem kell itt. máskülönben a fék nejn mt ködik.

A csónak lakatja kinyílt, a pecek háromszc koppant, és miután Jallu néhányszor nekirugasj kodott és lökte taszította, néha megpihenve, vt gül is csak engedelmeskedett a csónak, és a vis be csusszant. Jallu helyére rakta az evezőülés Csizmájában kezdett beszivárogni a víz. Jallu tai kóját meglegyintette a hideg, sietni próbál A csónak himbálózott. Végül az öregnek sikerül fél lábát átemelnie a csónak szélén, az evezős pad mellé, ámde a másik lába beleakadt az eve zővillába, és Jallu mellel a csónak fenekére bt kott.

Hosszú idő telt el. Jallu félájultan feküdt al bán a helyzetben, ahogy lebukott, és szétrepec nadrágszára az evezősvillán rekedt, lába pedi lelógott a csónak szélén. Ekkor végigborzongo benne egy homályos érzés: sietni kell, véletle erre vetődik valaki, és meglátja. Fél térdr emelkedett, de megint visszahanyatlott. Aztá elszakadt térdén a nadrág szára. Sikerült a mi sík lábát is a csónakba emelnie, és feltápás; kodott az evezőspadra. A csónak addigra mű távolra sodródott, mivel Jallu, estében, eltasz totta a parttól, és a szél belekapaszkodott a lí dik oldalába. Fölemelte az evezőket, belerakl őket a villába, előbb az egyiket, aztán a más kát. Egész testében remegett, de az evező emelkedni-ereszkedni kezdtek. A csónak orr a közeli földnyelv foka irányába fordult, fali izgalma lecsillapodott. Senki sem látta, hogya indult el, az evezés pedig megszokott műnk volt. Ehhez járult karjának megfeszített mozdt lata: átmenni az akkurátus ütembe, amelyhe karizmai évek során hozzáidomultak. Egy kiss fújt a szél, de a földnyelv felfogta, a csőna tartotta az irányt, és miután valamelyest mej nyugodott, Jallu végre lebocsáthatta hálóját, t marénákat húzott fel benne. Szinte jókedve t. madt. De azért nem olyan jó, hogy ettől felmei< gedett volna elkékült keze feje, vagy feleiig« dett volna hidegtől megdermedt arcának zsil badtsága. De valamiféle kellemes közérzet vi gyűlt a zsémbeskedő öregember hangulatábf már az is jólesett neki, hogy a rongyos kala mélyen ült a fején, a kabát gallérja füléi emelkedett, és az útjának célja, illetve céltalax sága tőle függött.

A földnyelv foka után kitárult a szigettele nyílt víz, és Jallu csónakja kezdett ide-oda k; nyarodni. A hullámverés nem volt ugyan erő de rossz felől jött. Arra kényszerítette, hogy o dalt tartson, térjen el az iránytól. Az egyik ev< zőt feszesebben kellett vonnia, mint a másika és ez killendítette a ritmusából. Időként hagyta hogy a jobb kezében levő evező ott himbálózzé a villa oltalmában, és a bal evezőt ragadta me mind a két kezével. De ez alig segített. A esi nak orra ugyan a megkívánt irányba fordul de ugyanakkor a csónak maga egyre inkát balra sodródott. Mivel már eltelt vagy egy őr, és már az öböl feléig jutott, Jallunak keménye kellett eveznie a szembeszél ellen, mégis sik< rült az irányt tartania és haladnia. Most min a két evező egyformán engedelmeskedett, » Jallu karjai ismét ütemesen húzhattak.

De a távolság nem csökkent. Már a másodi óra is eltelt, és Jallu még egyre a nyílt vize evezett. Keze feje már szinte megfehéredett, c nem érezte, hogy fagy ütötte meg őket; lába fe az átázott csizmában jéggé dermedt, de eszél sem jutott, hogy mozgatnia kellene lábujját; j ég szürke felhőbe burkolózott, eső és köd sz merkélt, de a régi fekete köpeny, noha vállbc már belül is átnedvesedett, egy kevéssé mi védte. Látása összeszűkült, ugyanúgy elsötétül mint körötte a ködös nyílt víz, a távoli erde fakoronáinak körvonalai homállyá olvadtak ös sze, és a határozott irányt csak karjaiban érezt melyek szívósan és vakon a szél ellen fordíto ták a csónakot. Amikor a hullámzás végre 1 csillapodott, Jallu nem tudta, hova keveredd már nem is hitte, hogy eljut valahová. Csak me nyugodott; zsibbadt és ellankadt kezei megadtí magukat. Ott ült; a szél a szoros túlsó part felé hajtotta, melynek oldatában a víz is me nyugodott. De lágy szellőfuvallatok is jártf a szorosban és a csónak átsodródott rajta, egy másik víztükörre.

Ekkor már leszállt az este. Jallu csak akk ocsúdott fel, amikor a hullámzás ismét me rángatta az evezőket. Valamilyen erő, mely t datáig el sem hatolt, egybegyűjtötte maka akaratosságának maradékát, és Jallu lassan, n gyón lassan felemelkedett. Ez olyannak tetsze mint az alvónak az oldalt fordulása az álo közepette, amikor az ébrenlét az álomból apr dónként emelkedik ki. Nem bírt teljesen felt- pászkodní, már csak azért sem, mert nem e gedte ki kezéből az evezőket, de azok valam lyest segítették is abban, hogy egy pillanat fölemelkedjék. Csak egy pillanatra, mert mielí szeme még a két arasznyira magasabb szint) a homályban kitapogathatott volna egyetlen i mertetőjelet is, az egyik evező combjába döfő és Jallu visszaroskadt az evezőspadra. Ugyana kor megcserélődött az evezős: most a hulláim dőltek neki az evezők tollának, és ők hajtott a lapátokat. Noha Jallu az evezők végét m egyre markában tartotta, sőt mellével is ráji dőlt, valahányszor egy-egy nagyobb hullám jő a csónak egy kicsit megingott.

Végre aztán ráakadtak Jallura. Lánya délt; kifaggatta a gyerekeket, kiderítette, hogy s mi esett, elkéredzkedett a munkából. Szomszédjáv annak motorcsónakján nekivágtak. Előbb a s geten levő kunyhóhoz mentek, aztán sokáig t ringlek, messzire, a szél Irányába meg a szí csendes helyeken, oda s vissza. Megtalálták Ji Jut, nem holtan, de alig pislogott benne az é szikrája, nem volt sem beteg, sem egészségi Hetek múltak, Jallu egy árva szót sem szólt. E idő után repdeső képzeletek csekélyke foszlán arra ösztönözte, hogy egy szép nap megnéz a kamrában a kemenceoszlopot. Csakho .a kulcs már nem lógott a szegen, és odaki! már keményre fagyott a föld,