Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1975-12-07 / 49. szám, Vasarnapi Új Szó

Amikor Irán holnapjáról van sző akkor a Saadabad-palotában, a fran­cia stílusú fogadószobában álló férfi — Pahlavi sah — büszkén mondja: „Irán tizenkét éven belül ott áll majd, ahol jelenleg Nyugat-Európa.“ Ráadásul azt is elmondja, hogy 1974 végén, tekintettel az olajmilllárdok- ra, az egy főre eső jövedelem Iránban 1338 dollár volt évente, és 1977 de­cemberére ez 2700 dollárra növekszik majd. Azonban ha valaki alaposabban végiggondolja a sah öntudatos opti­mizmusával alátámasztott elképzelé­seket, akkor arra kell gondolni, hogy a kővetkező két, két és fél évtized­ben Iránnak meg kellene négyszerez­nie nemzeti jövedelmét, évente 18—20 százalékos növekedési arányt kellene elérnie, és valamikor 1987—88 fordu­lóján a nemzeti össztermék mennyisé­gének 500 százalékkal kellene nőnie. Ráadásul, ha arra gondolunk, hogy a modern világgazdaság az egyes or­szágok növekedését csak úgy képes állandóan biztosítani, ha ezek a gaz­daságok megfelelő módon bekapcso­lódnak a nemzetközi munkamegosz­tásba, a külkereskedelem bővítése a kooperációk növelése útján. (A gaz­daságok egymást kiegészítő tevékeny­ségének bővülése, kölcsönösen elő­nyös kapcsolatok megsokszorozása és olyanfajta óriási, a résztvevők mindegyikének előnyét szolgáló in­tegrációs előrehaladás is szükséges ehhez, mint amilyet például a KGST országai terveznek és megvalósíta­nak.) Márpedig a rendkívül nehéz, mind elkeseredettebb nemzetközi ver­seny Irán esetében — ha a sah által felrajzolt rendkívüli jövő ígéreteit be akarják váltani — körülbelül a jelen­legi NSZK-kivitelnek a felét kell el­érnie, eladnia külföldön, hogy az im­portszámlákat kifizethesse. Ezt pedig nemcsak a tőkés világgazdaság nyu­gat-európai szakértői, de jó néhány iráni közgazdász sem tartja lehetsé­gesnek. Az Iránról kialakult kép mindeddig csak a békés termelés, békés kereske­delem elemeit mutatta. De ez így nem elegendő. Tudnunk kell azt is, hogy Irán fantasztikus összegeket fordít katonai célokra. 1972-ben, a Teherán­ban kiadott hivatalos közleményekből kiderült, hogy akkor évenként és fe­jenként 39 dollár jutott az államkasz- szából katonai kiadásokra. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint már akkor sem minden katonai kia­dást számítottak ide, tehát az összeg akkoriban is magasabb volt. 1974-ben az egy főre jutó katonai kiadások évi 314 dollárra emelkedtek — és mit sem változott az a vélemény, hogy ez csak egy része a valódi kiadások­nak. [összehasonlításképpen érdekes megemlíteni, hogy a Német Szövetsé­gi Köztársaság hivatalosan bevallott katonai kiadásai évente és egy főre 260 dollárra rúgnak...) dent csak az olaj szempont fából néz­nek. Nem számolnak például azzal, hogy jelenleg a világ tizenkilenc or­szágában ugyancsak 85 000 megawatt energiát állítanak elő az atomerőmű­vek és ez pillanatnyilag a világ egész energiatermelésének mindössze hat százaléka, de valószínűleg ennek az évtizednek a végére már 600 000 me- gawatt körül jár az atomerőművek energiatermelése, és ez az egész ter­melés 20 százalékát jelenti; a további becslések szerint 1990-ben ez az arány már 40—45 százalék lesz, és ha való­ra válnak az előbbiekben már emlí­tett remények, új energiaforrások be­lépéséről, az olaj még to­vább csökken. Még a bevezetőben említett 1975 szeptemberi bécsi jelenet előtt — amikor is végül Amouzegar iráni mi­niszter a többi OPEC állam nyomásá­ra beleegyezett abba, hogy csuk tíz százalékkal emeljék az olajárakat, más összefüggésekben is gyakran esett szó az iráni olaj „nemzetközi szerepéről“. Például akkor, amikor a sah megbízásából iráni üzletemberek bizonyos nyugat-európai részvényeket vásároltak „betársultak“ a nyugati cégekbe, megvették például a kölni Opel cég részvényeinek egy részét. 1974-ben hosszasan tárgyaltak a Daimler-Benz céggel is, és voll egy idő amikor nyugat-európai knrik'tu­risták szívesen rajzolták úgv a Mer- cedes-kocsi jelvényeit, hogy a köbben nem a Mercedes-jelvény. hanem r sah arcának körvonala volt látható. Az a bizonyos megállapodás, amelyet az autógyár és az iráni cégek között a Deutsche Bank kívánt létrehozni, meghiúsult. Pedig Reza Pahlavi azt ajánlotta, hogy a megvásárolt rész- vényköteg birtokában Irán évi 100 000 Mercedes kocsit vásárol majd bizo­nyos idő múlva a cégtől . .. Amikor a megállapodás terve kútba esett, Iránban azonnal megkezdődött egy hatalmas autógyár épületének alapo­zása. A tulajdonos mintegy 65 száza­lékban a General Motors lesz; rész­vények kisebb kötegeit részben az iráni állam, részben iráni nagytőkések vásárolják majd meg. Az amerikai nagytőke újabb állást épít ki Iránban. Minden, ami ma Iránban történik, az olajon alapszik. Sokan azt mond­ják, hogy ez a síkos tapintású ásvá­nyi nyersanyag egy adott pillanatban becsaphatja azokat, akik csak benne bíznak. Tőkés gazdasági szakemberek fogalmazták meg, hogy: „Előfordul­hat, hogy Irán jelenlegi túlfűtött álla­potában olyan pénzügyi nehézségek­kel kerül szembe, amelyek miatt esetleg hirtelen csökkentenie kell a vállalt kötelezettségeit és otthon is fékezni kell.“ Ehhez a feltételezés­hez hozzátehető még egy: kérdés, mi­ként reagálna Irán népe minderre — olyan körülmények között, amikor az ország gazdag emberei az elmúlt há­rom évben megsokszorozták gazdag­ságukat, a szegények pedig vagy sze­gényebbek lettek, vagy csak egy fa­lattal több kenyér jutott, nekik. Más szóval, mi történik, ha az osztályharc frontján kiéleződik a helyzet, és a kizsákmányoltak, elnyomottak milliói úgy érzik, hogy a természeti kincsek­ből fakadó valóban mesés összegek­nek, dollármilliárdoknak az ő életük megváltoztatásában kell mindenek­előtt szerepet játszania? G. M. Az iráni olajszakértők és a nyuga­tiak (közöttük mindenekelőtt az egyik legnagyobb nemzetközi olajmo­nopólium az Exxon) emberei nem ér­tenek egyet az olajtartalék becslésé­ben. Az optimista irániak szerint negyven, a pesszimistább teherániak szerint harminc évig elegendő az irá­ni föld mélyén pihenő olaj, ha a je­lenlegi termelést változatlannak gon­doljuk. A nyugatiak azt állítják, hogy sokkal hosszabb ideig lesz elég az iráni olaj — mégpedig annál az egy­szerű oknál fogva, hogy a 80-aSrévek ben „minden megváltozik“, az ipari országok számára Alaszka és az Észa­ki-tenger olajmezői szükségtelenné teszik, hogy akár Iránból, akár a Kö zel-Keletről komoly mennyiséget vá­sároljanak — és még egy másik té­nyező is csökkenti majd az olajkeres­letet. Ez pedig az, hogy részben az atomenergia, részben a napenergia részesedése annyira megnő majd, hogy az olaj megszűnik olyan alap­vető fontosságú nyersanyagnak lenni, mint most. Ha ez így van, vagy így lesz — és erre ma még aligha felelhet bárki —, mindazok az optimista elképzelések, amelyeket Irán olajszakemberei és mindenekelőtt a jövendőt mindig ró­zsaszínben látó Reza Pahlavi táplál­nak, bizony aligha valósulhatnak meg. Érdekes egyébként, ebből a szem­pontból megint az iráni sah egyik nyilatkozatából idézni „Minden lehetséges energiaforrást fel kell használni. Az atomenergián és a napenergián túl, olvastam erről tudományos értékű jelentéseket — még a baktériumok növekedését is fel lehet használni az emberiség számá­ra hasznos energiatermelésre. Van, aki azt mondja, hogy ez az utóbbi csak tudományos-fantasztikus irodal­mi kitalálás, de én azt mondom, hogy számtalan új lehetséges energiaforrás van. Es itt az ideje annak is, hogy a gazdag társadalmuk pazarlása meg­szűnjön. Ha például belép az ember egy amerikai vendéglőbe, vagy körül­néz egy otthonban, látja, milyen óriási mennyiségű élelmiszer megy veszendőbe, kerül a szemétbe, csak azért, mert a fogyasztó keveset fo­gyasztott és sokat otthagyott — és ez a maradék a szemétbe kerül. Paza­rolják a papírt, a fémet és mindent, mindent“ — mondotta Reza Pahlavi. Kétségtelen tény. hogy ebben sok az igazság. De Teheránban egyelőre még min­Mire kell tulajdonképpen ez az elké­pesztő összeg? Az iráni hadsereg lét­száma 250 000 és 300 000 között van. 1974-ben és 1975 első harmadában Irán hadserege, légiereje és tengeré- szete elképesztő mennyiségű kézi­fegyveren és tüzérségi felszerelésen kívül hat modern és nagyon drága légpárnás rakétahajót, tizenkét 1972- es típusú motoros rakétahajót, három nagyméretű őrnaszádot, négy hadi­tengerészeti teherhajót vásárolt; csak amerikai és nyugatnémet cégektől 634 helikoptert, tíz-tizenöt C—6 típu­sú nagyméretű szállítórepülőgépet és a továbbfejlesztett változatokból, az F-5-ből és az F-14-ből több mint két­százötven darabot. Ismeretlen a fran­ciáktól és az angoloktól vásárolt tengerészeti és légi felszerelés meny- nyisége, csak annyit tud a világ, hogy ott is körülbelül ötmilliárd volt a hadfelszerelési számla. Irán térképe a Dér Spiegelben: Olaj- mezők, olajfinomítók, olajkikötők és vasérctelepek Az iráni katonai költségvetés 1975- ben pontosan kétszer akkora volt, mint az 1972-es teljes állami költség- vetés — pedig ebben új gyárak egész sora, több száz kilométer út, négy na­gyobb kikötő és az infrastruktúra egy sor más kiadása is szerepelt. Az 1973—78-as előrejelzések Irán lehet­séges állami bevételét 123—125 mil­liárd dollárra teszik; ennek a pénznek mintegy 24—28 százalékát katonai célokra kívánják kiadni. Egyébként minden jövőbepillantás az ország olajtartalékainak és az olajáraknak a függvénye. Az isfaháni öre8 híd. (CSTK —TASZSZ felv.) Irán egyik leggyorsabban fejlődő városalsfahán. A képen a Szovjetunió segítsé­gével épülő nagy kohókombinát látható. (CSTK felv.)

Next

/
Thumbnails
Contents