Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-27 / 304. szám, szombat
A nlkor megjött a lelesége, Karéi a lakószobában ült a rekamién. Mive) a lakásban sötét volt, az asszony apró, óvatos léptekkel ment át az előszobán a konyhába, letette a beváaérlószatyrot," s csak aztán gyújtott villanyt. Karéi jól hallotta, amint lehúzta a vászonredőnyt, majd amint a másik szobába ment, ahol levetkőzött; valószínűleg háziköpenyt vett magára, meri halk dúdolása hallatszott át hozzá. Ismerős jelzésnek tűnt neki minden. Az asz- szony, mikor a köpenyét vette magára, mindig halkan dúdolt valamit. Később becsukta a szobaajtót, éí Ismerős edényzörgés hallatszott át a falon. Vacsorái készít. A szoba elfüggönyezetlen ablakából Karéi a szemben levő lakótömbre látott. A lények meggyulladtak és kialudtak a bosszú ablaksorokban, a lépcsőházi ablakokban megvilágított személyielvonők látszottak, bennük emberek tolonglak. Sárgás félhomály uralta el a környékei. Alulról az udvarból távolt, fojtott hangok hallatszottak. A konyhában megszólalt a rádió; zenét sugároztak, majd kis idő múlva, amint Karéi tudatosította, férfihang beszéli. Aztán az idő jelzést hallotta. ílét óra. Karéi szorongása, amely akkor ragudia hatalmába, mikor kilépeti az irodából, nem enyhült. SŐl. úgy .fftnt föl neki, hogy az idő múlásával, amit a sötét ablakba meredt tekintettel töliött,. méglnkább ■ erősödött. Visszautasithatatlannak érezte, mint egy mindenütt jelenlevő médiumot, s nincs ereje . menekülni előle. Ügy érezte, hogy belepusztul ebbe a szórón gásba. Mikor tudatosította szorongását, mely sajinte megbénította őt, nem értette, ml okozta az őt la nácstalanná tevő levertségét, s hogy miért képtelen megérteni a helyzetét; mindennapos munkaideje le teltével, túlságos érzékenységével magyarázta. Amikor röviden átgondolta mai munkanapját, rájött, hogy sem szorongásra, sem rettegésre, sem félelemre nem volt oka. Munkáját a megszokott ütemben végezte, semmi különöset és semmi nyugtalanítót nem élt át. Miért érzi hát most a szorongás állandóan jelenlevő, nehezen megfogalmazható és megfoghatatlan töviseit? Amikor ismét mai napjának elemzésére készüli, felesége jött be a szobába. Villanyt gyújtott, s amint megpillantotta Karéit, ijedtében megállt. Karéi ránézett és elnevelte magát. Az asszony meglepetésében szólni sem tudott, csak rémülten nézett a férfira. Szabályos vonalú arcában fészkelő szemei kíváncsian szegeződtek a férjére, mintha először látnák őt. Néhány lépést telt feléje, amikor a férfi észrevette kezében a törölgelőkendőt és megérezte a fokhagymás pnitós illatát. — Nem tudtam, liogy itthon vagy — mondta az asszony, az ablakhoz lépett és lehúzta a redőnyt. — Miért nem gyújtasz villanyt? Sötétben ülsz, mint a rabok. Megijesztettél szólt szomorúan. Amikor a férfi elé ért, felsóhajtott és folytatta: — Sikerült vesepecsenyét kapnom. Tatár bifszteket készítettem vacsorára Azt gondoltam, hogy gyűlésen vagy val.i hol, s csak úgy hét óra körül jössz haza. Nem itt vacsorázunk, hanem a konyhában. Gvere! Karéi a konyhában a megszokott helyére ült. A nyers hús közepére ütött tojássárgája és a tányér szélére rakott fűszer meglepően hatott rá éhesnek érezte magát. Étvággyal látott neki, lassan rágta az éleit, mintha a. benne foglalt ízek mindegyikét külön külön ki akarta volna ízlelni. Vacsora után megmosdott és a hálószobába ment. A szoba, ahogy berendezték, kicsi volt és barátságos. Karéi lehúzta a redőnyt, pizsamába bújt és nyújtózkodott egyet. Az oly étvággyal elfogyasztott csípős, fűszeres vacsorától bűzlött a lélegzete. Most, amikor ismét egyedül volt és átgondolhatta, miért szenved szorongásától, képtelen volt nyugodtan összpontosítani a gondolataira. A szobafalon ál hallotta, amint a felesége az edényeket mosogatja. Sokáig bámulta a sötét mennyezetet, míg az asszony bejött és mellrt je feküdt. — Mi van veled, kérlek? kérdezte a felesége, miután betakarózott Háttal fordult a férfinak, a jobb oldalára, mindig így aludt el leghamarabb. — Sem a vacsorát nem köszönted meg, s nem mondtad azt sem, hogy aludni mész. Lehetnél egy kicsit kedve sebb is. A férfi hallgatta az asszony nyugodt lélegzését és az villant át a gondolatain, hogy mennyire gondoskodik róla és mennyire félti öl Nem múló szórón gása s valamint az, hogy az asszony gondoskodása nak okait is képtelen megérteni, arra késztették, hogy rövid gondolkodás után így szóljon? — Figyelj csak, szeretnék neked mondani valamit. Az asszony visszatartotta a lélegzetét; a férfi egész -jól hallotta, hogy egy pillanatra megakadt a lélegzete, majd a következő pillanatban a bal felére fordult, Gyöngéden megfogta a férfi kezét, és az arcához emelte. Hallgatlak. El kell mondanod ml van veled. Ugye, mindent elmondasz? Elmondok mindent, ami eszembe jut szólt a férfi -, mert igyekszem mérlegelni a dolgokat, de semmi megnyugtatóra nem jöttem rá. - Elhúzta a kezét az asszony arcától. — De végig kell hallgatnod. Nem szeretném, ha közben elaludnál. Igen — válaszolt azonnal az asszony. Karéi az ablakredőnyt nézte, amelyen átütött a (éli éjszaka szürkesége. A szürkeségben olyannak látta maga fölött a csillár fehér gömbjét, mint egy groteszk emberi fejet, amely őt nézi. Tudta, hogy szorongása nem enyhül, s eleve kételkedett abban, hogy felesége meg tudná szabadítani MIROSLAV RAFAJ: A forráf terhétől. Érezte, hogy miként a fáradsága sem múlik el magától, neki is önmagán kell segítenie, s nem támaszkodhat felesége segítségére. Meg volt győ ződve arról, hogy senki más nem emelheti le vállá ról a terhét, amit cipel. — Nem beszélek valamennyi összefüggésről, ame lyek valamiképpen is kötődnek a szorongásomhoz — kezdte lassan, nagyon halkan. * Csak egy dologról szeretnék szólni, amit ma tudatosítottam. Itt elhallgatott. Arról beszéljen, hogy mennyire nem szívesen jön mindig haza? Nem lesz ezzel túlságosan kegyetlen a feleségéhez? — Araikor kiléptem az irodából — szóll ismét — röjöttem. hogy nem szívesen teszem. Elképzelheted, mennyire meglepődtem . . . Nem hiszem el — szakította őt félbe a lelesége. Én mindig örömmel lávozoin a munkahelyemről. Ti lérfiak, olyun érthetetlenek vagytok. Hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszedbe? Tény az, hogy nem szívesen jövök el onnan folytatta a férfi —, bár nem szívesen dolgozok már tizedik éve abban az irodában. Ez a két körülmény olyan feszültséget teremt bennem, amitől képtelen vagyok szabadulni. Az asszony elkomolyodott. Nem értem — mondta, majd fölült, és lülkaltin tolta az éjjeli lámpa gombját. A férfi felé fordult és az arca fölé hajolt. — Hazudsz Hogy lehet az, hogy kedvetlenül jössz el onnan, ahol nem szívesen dolgozol? Valószínűleg — szólt egy kis szünet után még nem mondtál el mindent. — Hallgassl — szólt ingerülten Karéi. — Az az érzésem, hogy olyan dolgokat akarsz nekem bema gyarázni, amelyek számomra sem világosak. Nem, nem így gondoltam — mondta az asszony, és megsimogatta a férfi arcát. — Azért szenvedsz, mert még semmi ilyesmiről nem beszéltél nekem soha. Magányosnak hiszed magad, mintha teljesen megfeledkeznél arról, hogv melletted élok és sze ref lek. A munkahelyem egy park szomszédságában van, az ablakból rendezett sétányokat látni, és padokat, s rajtuk minden szégyenkezés nélkül csókolózó sze relmeseket. Tavasszal és nyáron öröm kinézni az ablakon. Ha visszafordulok az irodába és visszatérek a munkámhoz, amelyért a fizetésemet kapom, mint ha egy teljesen más világba jutnék. Amott az élet és a szerelem, itl uz irodában, az ablak mellett pedig a munka, számok és logarlécek, azután gyűlések, je lenlések és egyéb ügyek garmada. Amikor kilépek az Irodából, azon gondolkodom, hogy juthatnék vissza abba a világba, amelytől egyre távolodok. Az úi a park sétányain át vezet ide, ebbe a lakótömbi laka sunkba, s már azt is ellenszenvesnek érzem, hogv milyen természetesen jövök haza, kettőnknek e börtönébe, ahonnan csak egy másik lakótömbre van ki látás, s hogy milyen türelmesen várok itt a vacsorá ra és a lefekvésre. Az asszony ismét végigdölt az ágyon. — Ebből azl is gondolhatom — szóll kis idő múl va —, hogy egyedül csak te jössz haza kettőnknek e börtönébe. Mit gondolsz, egyedül csak te vagy hol dogtalan a munkában, s egyedül csak te távozol mi nan kedvetlenül? De miért? Miért nem érted, hogy én is látom elmúlni a tavaszt és a nyarat, s hasonló parkon át jövök haza én is, s ugyanúgy látom a sze relmeseket is, amint ölelkeznek, mint te? Az asszony fölkelt, megkerülte az ágyat és Káu l mellé ült az ágy szélére. Sokáig ült ott szótlanul. Gyűrött pizsamája leomlott a válláról. Arca elérzékenyült, a férfi felé fordult, majd alig észrevehetően megremegett, lehajolt í?s arcát Karéi mellére fektette — Csak ülsz a sötétben, a saját nyomorúságodon gondolkodni és nem érted, hogy mondjuk vacsoraké szítés közben én is gondolhatok hasonló dolgokra. Kissé fölemelkedett, s így egészen közelről láthatta a férfit. Vékony ajkait, és élesen metszett arcát, stírü szemöldökét és szúrós szemeit oly jól ismerte már, s most mégis mintha távoli partokról tűntek volna föl, más alakban, más férfin. Karéi tudta, hogy bár szorongása nem enged, a/ asszony szavai mégis hatottak rá. Hirtelen egv gyorsan múló pillanatig nem érezte magát olyan egyedid, mint az elmúlt napokban. A fájdalom és az egyedüllét érzése átszállt az asszonyra is. Igazságos dolog megosztani a magányunkat, suttogta önmagának. Rövid csönd után uz asszony megsimogatta a férfi arcát, s elmosolyodott, mintha ragaszkodna ahhoz,' amit mondott. — Emberek között élsz te is, sokukat ismered is... Az előbb mégis úgy beszéltél, mintha teljesen magányosan élnél egy sivatagban. Mi van veled? Pihenned kell, mert holnap, holnap . . Az asszony itt elhallgatott és a férfira nézett. — Holnap ismét munkába megyünk — telte hozzá Karol. Nyugtalanító szorongása, ami a feleségére Is átszállt, érezhetően felengedett. Mint egy szikes ta lajon feltörő, s az embereknek biztonságot és éleiéi adó földalatti forrást, úgy fedezte föl hirtelen saját erejének titkos forrásait. Napjai végeláthatatlanul sói jáztak előtte egészen élele végéig, s úgy érezte, hogv mindegyiket a gondoskodás és biztonságérzet pilla natai töltik meg, olyan pillanatok, amilyet épp az imént élt át. — Aludj — szólt a feleségének. Az asszony fölsóhajtott, elhúzta a kezét, átment az ágyába és eloltotta a lámpát. Mikor elaludt, Ka rei még egy ideig álmatlanul hánykolódott. Áltól félt, ha nem alszik el, továbbra is az fogja őt fog lalkoztatni, amiről az előbb beszéltek, s ettől ismét fölújul szorongása Ügy érezte, hogy már nincs teljesen egyedül, s ez a gondolat egy kissé megnyng tatta. Tóth László fordítása (Kííoökí l»tv6n felvétele,) Műfordítóink műhelyéből JÚLIUS LEIMKO. Virágok lVttsár naponta reggel anyám lenoászortnal megterített, .*> mikor még virágot is lelt rá, keze mindig megremegett. h. szerény dísztől kis szobánkul derű és illat lengte be. Oly boldoggá tette a virág, bogy könnybe lábadt a szeme. Akkor még némán túró lelkét, a szomorút, nem ismertem és virágukkal mély bánatát, sajnos, sohasem űztem el. A sok elmulasztott virágot tőlem csupán most kapja meg. Ahogy ráhelyezem sírjára, szemem könnyes, kezem remeg. JAN STACHOt A villám kék fényében Hallgatunk, lényük az arany kenyérhéj, míg halk anyóm mossa az edényeket. Egy tányért eltört. Sötét lett kint az éj. Eltűnt a hold, hirtelen esni kezdett. » Az ázó homok zizeg. Mint ténykéve villan egy rémült héja az ablakban Egy kés csörren. A villám kék fényében feldereng az asztalnak súrolt alpja Dörög. Lámpánk tovább is sötét marad. A homokon kint ló patája dobog. Nagyapám tenyerén a parázsdarab miként az átmos macska hunyorog. F'ÜGEDi ELEK fordítása-1 1875. Xfl. 27. 4
