Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1975-12-24 / 303. szám, szerda

Kiirtössy Sándorral, a szövetkezet

párt alapszervezetének elnökével autóval járjuk a gazdaságot. Gyalog bizony sokáig tartana, hiszen négy falu tartozik a szövetkezethez.

— Hetvenháromban egyesültünk. Most 3300 hektáron gazdálkodunk, ö50 tagunk van. Növénytermesztéssel foglalkozunk, gabonával. meg ipari növényekkel. Ezenkívül kacsákat, libákat tenyésztünk. Soroljam föl eredményeinket?

— Köszönöm, engem most az em berek érdekelnek. Hogyan élnek, mi érdekli őket.

— Tessék kérdezze meg tőlük.

Mosolygós asszony ül az irodában. Számol, ír.

— Kaprinay Imréné vagyok, a szövetkezet főkönyvelője. Hatvanöt óta dolgozom a szövetkezetben. Könyvelőként kezdtem.

— Emlékszik az elsQ fizetésére?

— Hogyne. 1150 koronát kaptam.

— S ma mennyi a fizetése?

— Kétezerkétszáz és a jutalékok.

A lakásáról kérdezem, s a szabad

idejéről.

— Szép lakásunk van, autót is vettünk. A férjem vezető beosztásban dolgozik itt a szövetkezetben. Munka, gyűlés, iratok, szakirodalmak tanulása, ezzel telnek a napjai. Nekünk marad a tévé. A hét végén azonban együtt megyünk kirándulásra. Nyáron többnyire Szerdahelyre meg Deákira. Voltunk már Jugoszláviában is, Magyarországon nagyon sokszor. Télen meg sízni járunk. A Tátrába meg más helyekre.

— Színház?

— Az Oj Színpadon voltunk legutóbb, azelőtt pedig Komáromban. Elég ritkán jutunk el színházba.

— Mit. olvasott legutóbb?

— Berkesit, ő a' kedvenc íróm.

Egy másik asszony lép be a helyi ségbe: furik Terézia, könyvelőnő. Kérdésemre elmondja, hogy férje ugyancsak a szövetkezetben dolgozik: Géplakatos. Nagy gondban vannak, új házat építenek. Fuvart, homokot, kavicsot a szövetkezettől kapnak olcsóbban, mintha máshol szereznék be. Kapnak 40 ezer korona támogatást is. fól jön ez a pénz. Építenek, majd nem minden szabad idejüket ez emészti föl, s ezért most többnyire csak a tévé jelenti a szórakozást. S itt ott a könyvek, furik Terézia ked

venc írója Szilvást Lajos. Szereti és nagyon ismeri őt, mondja.

— Mit kérdezne tőle, ha egyszer találkozna vele?

— Hogy megtörtént-e mindaz, amit leír.

Szolgai Katalin itt a legfiatalabb. Néhány hónapja végzett a dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Szakközépiskolában.

— Jelenleg még csak próbaidőre vagyok irt. Remélem elégedettek

nelmi regényeket, meg szakirodalmat. Mérföldes léptekkel halad előre a tudomány. Jó lenne minél tovább élni, hová vezet ez a fejlődés?

Napbarnított arcú, mosolygós ember fog velem kezet, liubenik Sándor vagyok. Figyelmesen hallgatja kérdésemet:

— Mit mondjak a múltról? Tizenegyen voltunk testvérek. Apám a cukorgyárban robotolt. Kemény életünk volt. Mindig keményen kellett dőlNEM AZ ÉGBÓL

Mozaik egy nagy csalód életéről

lesznek a munkámmal, s véglegesítenek.

— Szabad idő?

— "Igyekszem jól kihasználni. Olvasok. Vízkeleten teadélutánokra járok, meg az énekkarba.

— Melyik országba akar eljutni?

— Sokfelé. De leginkább Bulgáriába, a tengerpartra.

— Van-e kedvenc színésze?

— Persze, a Balázsovits Lajos.

— Mire lenne kíváncsit ha beszél hetne vele?

Széles mosoly kíséretében hallom a választ.

— Sok mindenre, de- leginkább arra, hogy nős-e?

A jelenből a múltba kanyarodunk vissza. Július Mihálik a kosúti szövetkezet alapító tagja.

— Ma már szinte hihetetlen az is, ami húsz-huszonöt évvei ezelőtt még valóság volt. Bizony nehéz volt akkor, sokszor nem tudtunk miből fizetni, millió gondunk volt, de látja, megérte.

— Család?

— Négy fiam van. Három már befejezte a tanulmányait. Kenyérkere: sok. Azt szeretném, ha a legifjabb is kitanulna. Ez életem egyik legfőbb vágya.

— Mojidja el, hogy él most.

— Szép csendesen. Van egy Skoda százasom. Néha azzal megyek el szép tájakra. Van egy kertem ott dolgozgatok, meg olvasgatok. Főleg törtégoznunk, de látja itt vagyok. Egészségesen, csak a reuma galibázik egyre gyakrabban.

— Könyvet olvas e Sándor bácsi?

— Inkább újságokat. Meg nézem a televíziót. Főleg a híradót, a diplomáciai élet eseményeit, az nagyon érdekel. Meg persze a futball.

— Van e valami nagy kinvásága?

— Nem tudom nagy-e. Pöstyénbe szeretnék eljutni, szövetkezeti beutalóval. Egyébként sokhelyütt megfordultam a világban. Nürnbergben. Bécsben, máshol. Higgye el, itthon a legjobb.

Amikor elbúcsúzunk, Kiirtössy elvtárs visszaszól:

— Sándor báe9i, rövidesen elmegy majd Pöstyénbe.

Kelecsényí Szilvesztert mindenki Mesternek szólítja. Becsületes munkájával érdemelte ki ezt. Bognármester. Kihalófélben van ez a mesterség, mondom.

— Sebaj, de a munkaszeretet, a szakma becsülete megmarad. Erre oktatom a fiatalokat. Egyébként évente én készítem az aratóünnepélyr© az allegorikus kocsit. A szívem teszem bele, hogy főleg a fiatalok lássák: szép ez a munka, érdemes jól dolgozni.

Kelecsényí Szilveszternek négy családja van. Lelkesen beszél róluk. Amikor legkedvesebb élményéről kérdem, szinte gondolkodás nélkül válaszol:

— Szovjetunióba utaztunk repülőn, ez felejthetetlen élmény volt Azelőtt régen jártam a Szovjetunióban, és meglepődtem milyen nagy ott is a fejlődés.

Novánszky Sándor 1967-ben épített három szobás lakást. Gépjavító. Két gyermeke van. Néhány évvel ezelőtt futballozott meg énekelt. Most valahogy kevesebb ideje van. Nőnek a gyermekek, s velük együtt a gondok. Két műszakban dolgozik, s így csak vasárnap „fogják be“ a Moszkvicsot kirándulásra, baráti látogatásra.

Karácsony Sándor agronómus éppen a motorkerékpárját akarta begyújtani, amikor hozzá léptem. Tal- lósról iár be, mégsem sajnálja, hogy itt dolgozik, fó itt a légkör, hozzáértők és emberségesek a vezetők, jól érzem itt magam, mondja.

Nincs könnyű élete. Első felesége korán meghalt, három gyermeket hagyott hátra. Második feleségével most már öt gyermeket nevelnek. Házat építeitek. Nincs sok idő a pihenésre. Legtöbbször csak vasárnap délután ér rá szakkönyveket olvasni, tévét nézni. A munka és a család elfoglalja csaknem minden idejét.

Estére jár amíg az apró mozaikokból, az emberek életéből összeáll a kép: egy nagy család, a szövetkezet élő, sokszínű képe.

— Nem is olyan régen még voltak, akik kételkedtek az egyesülés helyességében. Ma már eredményeink, s a tagok életszínvonala minden kételkedőt meggyőzött. Gépeink vannak, új irodahelyiségeket, szövetkezeti klubot akarunk építeni. Tagjaink rendszeresen üdülnek Bulgáriában, Szovjetunióban, Magyarországon és máshol. Idősebb tagjaink szép nyugdíjat kapnak, fiataljaink anyagi támogatást, kedvező kölcsönöket kapnak. Ezek az eredmények nem az égből hullottak. Dolgozni kellett és kell értük. S itt becsületes munkában nics hiány — mondja Kiirtössy Sándor.

Traktorok pöfögnek el mellettem. Autók suhannak el. Kigyúlnak a neonégők. Jókedvű hangokat hoz felém a szél. Kék fény szűrődik ki az ablakokból. Véget ért egy munkanap.

SZILVASSY JÓZSEF

Es hirtelen megszűnik a fájda»3iu: élet emelkedik a magasba, sírva, visítva. Gazdagabb lettél világ, ember született. Az anya fölnéz, csillagra néz: gyermekére. Egészséges? — kérdi. Kéri, hozzák közelebb, látni akarja a leheletnyi testet, megvan-e rajta minden. Igen, ilyennek álmodta hónapokon, talán éveken keresztül. És szeméből az öröm könnyei folynak, míj el nem alszik, mosollyal az arcán, először, inint anya

Elindultak ketten, és íme, hozzájuk szegő* dött egy harmadik: szemük fénye. Derűt hoz arcukra, szívükre szárnyat ragaszt.

NAGY ÉVA most várja a harmadik kisbabát. Még egy hőnap, és megérkezik. A szőke, harmincnégy éves kismama a Jednota Fogyasztási Szövetkezet dunaszerdahelyi központjában dolgozik, a szakszervezet titkárnője. Férje üzemvezető, szintén a Jednotánál, Körtvélyesen. Tizenkét esztendővel ezelőtt mind a ketten kislányt tártak. Leírhatatlan volt a boldogságuk, kislány született. Fiúk, Gyurika, tízéves.

— Hogyan emlékezik vissza a szülés utáni pillanatokra?

— Fantasztikus öröm, amikor n^egszületik a gyermek, és az, hogy én is szülhettem. Nem féltem a szüléstől, most sem félek. Az örömteli várakozás eltereli az ember figyelmét. Persze, nem könnyű az, a férfiak nem tudják.

— Visszaemlékszik-e, milyen babáról álmodott?

— Szép nagyszeműről, dundiról, hosszú hajúról. Nagyjából ilyenek is lettek. Remélem, ilyen lesz a harmadik is.

Amíg Nagy Éva szíve alól világra jött az első nagyhangú kicsi élet, a férj zeneszekrényt, televíziót vásárolt. Meg is lepődött a kórházból, kis lánnyal a karján, hazaérkező felesége.

— Amikor aztán kimentünk sétálni, egymás kezéből téptük ki a kocsit. Én is tolni akartam, ő is.

— Ki győzött?

— A férjem. A gyöngébb engedett.

A gyöngébb, az édesanya, aki gyermekei iránti szeretetét nehezen tudja szavakba önteni. Annál inkább átérzi, mélyen, ahogyan csak az aiiya ké pes.

— Minden nap adnak valami újat, mindig valami új vár. Tudok minden mozdulatukról, baráti viszony alakult ki közöttünk, elmondanak mindent. Egyelőre nincs velük baj, lehet, majd később. Akartuk ezt a harmadik gyereket is. A negyediket? Nem tudom. De ha lesz, az is élni fog. Ma nem olyanok társadalmunkban a feltételek, hogy ne lehessen három-négy gyereket fölnevelni.

— Milyen embereket kíván nevelni gyermekeiből?

BABAVÁRÓK

— Olyanokat, hogy megállják helyüket az életben.

KALMÁR MÁRIA huszonhárom éves, elárusítónő Nagyinegyeren, férje a CSAD alkalmazottja. Két és fél éve házasok. Most van a hatodik hónapban, két hónapja mozdult először meg, akire olv nagyon várnak. Van-e ennél drágább mozdulat? Az élet első mozdulatánál, amely átsüt a bőrön, villan a köldök felett, mint játékos kedvű halak háta a napfényben. Aki Kalmár Mária szíve alatt mozdult, feledtet azóta szomorú heteket, csontig hatoló fájdalmat. Kétszeres hát a várakozás öröme, de izgalma is.

Szabó Gyula: Oj nemzedék

— Házasságunk után egy évvel kellett volna megszületnie első gyermekünknek. A harmadik hónapban voltam, amikor ruhát hoztam le a padlásról, és a lépcsőn megcsúsztam. Elestem. Másfél hónap múlva elvesztettem gyermekemet. Fájt, mert mind a ketten vártuk. Emlékszem, milyen rossz érzés volt az is, amikor a szobánkra, ahol hárman feküdtünk vesztéssel, behoztak egy új kismamát, akinek máshol nem jutott hely. 0 boldog volt, mi szomorúak.

Természetesen, a történtek után félt Kalmár Mária, hogy már soha többé nem szülhet. De biztatta az orvos, mások is. A kolléganői azt mondták, szóljon, ha ismét terhes lesz, majd ők emelik helyette a nehezebb csomagokat, ládákat. Nem is kellett túl sokáig várniuk, hogy segíthessenek.

— Havonta járok tanácsadásra. Addig volt veszélyes, amíg a kritikus három hónap le nem telt. Most könyveket olvasok, Orvos a családban, Helga, az egyik rokonom is kölcsönöz még néhányat, a gyermeknevelésről is. Egy kicsit félek, ha eszembe jut a szülés, de azt hiszem, a fájdalmat hamar elfelejti az ember. Van egy kolléganőm, aki gyakran meséli, milyen öröm volt, amikor hazaengedték őket. Azt hiszem, én is úgy fogok örülnii

— Tornázik?

— A munkahelyemen van egy kis torna, amúgy csak ritkán. Azelőtt aktívan sportoltam. Viszont sokat gyalogolok, az otthon és az üzlet között.

— Bizonyára napközben is gondol a kicsire.

— Főleg, ha mozog. Ez olyan érzés, hogy nem lehet elmondani. Hát még este, amikor lefekszünk.

— Szokta hívni a férjét, hallgassa meg a baba szívét?

— Nem kell hívni, jön ő magától is. Na, mozgolódik a fiam? — kérdezi. Azt mondja, biztos, fiú lesz. Nekem mindegy, csak egészséges legyen és dús hajú.

Amelyet majd végigsimít, százszor Is megfésül a gondos anyai kéz, amely már alig várja, hogy fürdessen, ringasson, éltessen.

— Januárban előkészítek, megveszek mindent, amire szükség van. Már vettem kisinget, kisréklit, harminc pelenkát és fürdőtörülközőt.

Kalmár Mária népes családban nőtt fel, nyolc testvérrel egy fedél alatt. Fél éve élnek külön a szülőktől, úgy érzi, kevesen vannak ketten, „furcsa“.

— Szeretnék két-három gyereket felnevelni. Hogy milyennek? Szerénynek és munkaszeretőnek. Gyermek nélkül el sem tudnám képzelni az életet.

Elindultak ketten, és hozzájuk szegődik egy harmadik, negyedik, ötödik gügyögő kicsiny emberke: szemük fényei. Derűt hoznak az arcra, szívükre szárnyakat ragasztanak. És ilyenkor, karácsony este együtt ünnepük az életet, a békét. A babavárók álmokkal, szép reményekkel.

BODNÁR GYULA