Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-21 / 51. szám, Vasarnapi Új Szó
a egyik londoni esti lap közölte azt a nagyon J&T is aktuális karikatúrát, amelyen Wilson mi- niszterelnök egy Soho-negyedbeli kínai vendéglő étlapjáról választ vacsorát és így szól a pincérhez: „Adjon valami olyat, ami az ország gazdasági helyzetéhez a legjobban illik, mindegy, hogy ml lesz, de mindenképpen a híres „Sweet and sour"-mártásban adja .“ Ez a mártás ugyanis a világ minden táján megtelepedett kínai vendéglőkben ugyanaz: édes és savanyú egyszerre. Az angol gazdasági életet figyelő szakértők szerint ez nagyon is jól illik most Nagy- Britannia ügyeire. A jelen ugyanis fölöttébb savanyú —, de a jövőre vonatkozó jóslatok, remények, legalábbis édesnek tűnnek. November első napjaiban avatta fel ünnepélyes keretek között Erzsébet angol királynő azt az olajvezetéket, amely az Északi-tenger alatt fekvő olajforrások egy részének, az úgynevezett Forties-mezőnek az olaját szállítja a szárazföldre. Esztendőkkel ezelőtt, amikor megkezdődött az északi-tengeri (egyelőre még nem is pontosan felmért, és egymásnak ellentmondó becslések alapján kevesebbnek vagy többnek sejtett) olajkincs kísérleti kitermelése, sokan azt mondották, hogy „ez több, mint amennyi egész Euró pának kell“ Persze, ma még aligha lehet egészen pontos választ adni arra, hogy öt vagy tíz év múlva mennyi lesz az északi-tengeri olaj esztendőként kitermelt mennyisége. Az azonban bizonyos, hogy néhány év múlva Anglia nemcsak önellátó, hanem exportőr is lesz az olajpiacon. Ennek a jövőbeli helyzetnek a gazdasági és politikai hatása már most is jelentkezik: decemberben, amikor például a nyugati termelők és fogyasztók tárgyalnak az energia-kérdésekről, Anglia a többiektől eltérő álláspontot képvisel. A tegnapi nagy olajvásárló már nem érdekelt az olajár túlságos mérséklésében! A távoli jövőt ugyan nem lehet előre látni, de a közeljövő olajhelyzetéről viszonylag pontos számítások vannak. 1977-ben a most már vezetékkel az országhoz kapcsolt Forties-mezők évi 25 millió tonna olajat adnak, és valószínűleg már jövőre jön a fekete arany az úgynevezett Piper-mezőről is, és 1980 tájára remélik az évi 130 millió tonnás termelést. Miután jelenleg az angol fogyasztás évi 100 millió tonna körül jár, a jövő évtized elején Anglia már eladóként jelentkezik az olajpiacon. Egyébként a (nagyon sokszor cáfolt!) különböző becslések azt állítják, hogy az Északi-tenger angolok által kitermelhető olaj- mennyisége körülbelül kétmilliárd tonna, azaz 15—20 év alatt merülnek ki a készletek. Ennek ellenére mind többen beszélnek „mesebeli gazdagságról", azaz a mártás édes részéről és feledik el, hogy a jelen — ha már nem akarjuk keserűnek nevezni — savanyú ... Azon a polgármesteri fogadáson, amely esztendőről esztendőre megismétlődik Londonban, az idén efféle édes-keserű beszédet mondott Harold Wilson Is. Először azt emlegette, hogy az angol ipar számára igen jelentős tény az, hogy a szocialista országokkal, mindenekelőtt a Szovjetunióval az idén jóval nagyobb összegű az árucsere forgalom, mint tavaly vagy tavalyelőtt, majd pedig olyan pesszimista képet festett a jövőről, mint annak Idején, a háború első szakaszában, Angliának csak vért, verejtéket, szenvedést jósló Winston Churchill... Wilson azt mondta: „Angliára komor, nehéz hónapok következnek, és az élet- színvonal csökkennt fog.“ Ezt a borúlátó jóslatot felhívás követte: harcoljon az ország az infláció elleni Az infláció az elmúlt tizenkét hónap alatt huszonnyolc százalék volt; a béreket ez idő alatt a szakszervezetek nemegyszer mérséklő befolyására mindössze harmincegy százalékkal emelték átlagban, ám több iparág és munkásréteg lemaradt. A kormány — a munkáspárti kormány! — rá akarja venni a szakszervezeteket, hogy azzal támogassák az inflációs harcot: nem ellenzik a heti fizetések emelésének heti hat fontos felső határát. Valószínű, hogy a még mindig töprengő néhány szakszervezet is végül belemegy ebbe — hiszen a munkanélküliek száma már október elején meghaladta az egymilliót, novemberben tovább nőtt, a jóslások szerint 1976 áprilisáig még csak remény sincs a csökkenésre ... A munkáspárton, ezenkívül a kormányon belül is jó néhányan azt állítják: a helyzetet jelentősen javítaná, ha importkorlátozásokat vezetnének be. „A behozatali korlátozások segítenének Javítani a nagyon rossz fizetési mérlegen. A korlátozások következtében viszonylag gyorsan csökkenne a munkanélküliek száma. Saját erőnkből tudnánk gyógyítani a bajt“ — magyarázzák egyes munkáspárti vezetők. A korlátozások mellett van maga Wilson miniszterelnök is; amikor Párizsba Indult a „gazdagok klubjának", a hat tőkés nagyhatalomnak értekezletére, hangot is adott ennek a véleményének. Érdekes azonban, hogy Rambouilletből hazatérve, a Ford elnökkel, Giscarddal és a többiekkel folytatott megbeszélések után erről már nem beszélt... A brit nagytőke (és egyáltalában nemcsak a kereskedelemben érdekelt része, hanem nagyjában minden erősebb csoport) a leghatározottabban ellenzi, hogy a behozatali korlátozások keserű gyógyszeréhez nyúljanak. Az egyik fontos tőkés lap, a Daily Telegraph, nyíltan kimondta: „Ha az a célunk, hogy legyőzzük az Inflációt, és újjáteremtsük a brit Ipar alapjait — amelyek egyébként néhol repedezettek! —, és alkalmassá akarjuk tenni arra, hogy eséllyel versenyezzen a világpiacon, akkor az Importkorlátozások nemcsak helytelenek, hanem egyenesen kártékonyak!" Néhány mondattal később a cikk megnevezi ennek a véleménynek a forrását is. A Brit Gyáriparosok Szövetségére hivatkozik, azaz a nagytőke legszűkkö- rfibb, de legnagyobb hatalmú szervezetére — ők azok, SAVANYO Az Északi-tenger olaja és az angol gazdaság reményei Q A királynő a Forties-mezők csővezetékénél ^ Harold Wilson komor jóslata l£ A Brit gyáriparosok Szövetsége és az infláció elleni küzdelem Q Bombarobbanás a Waltons étteremben $ Angol hálók és halászok a tőkehalháborúban akik figyelmeztetnek: a behozatali korlátozás kockára teheti a meglevő munkaalkalmakat is, és végül a munkanélküliség emelkedéshez vezethet. (Egy fél mondat persze azt is elárulja: a gyáriparosok Igazi gondja nem is a munkanélküliek számának esetleges emelkedése. Amitől igazán tartanak: a profit csökkenése, hiszen egészen világos, hogy az importkorlátozásra az angol export elleni lépésekkel felelne az érintett országok köre.) Gazdasági kérdésekről szó esett egyébként abban a trónbeszédben is, amellyel november végén 11. Erzsébet királynő megnyitotta a törvényhozás új ülésszakát és ahol az alsóház, valamint a konzervatív többségű főrendiház tagjai előtt beszélt az uralkodónő. Mint mindig, a trónbeszéd a kormány programját foglalja össze, és itt II. Erzsébet igen hangsúlyozottan szólt az enyhülés fontosságáról. „Minisztereim változatlanul nagy jelentőséget tulajdonítanak a kelet-nyugati enyhülésnek, a gazdasági kapcsolatokat is beleértve, valamint az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záródokumentuma teljes érvényesülésének“ — mondotta a királynő. De amikor már az infláció leküzdésének szüntelenül emlegetett témájához érkezett a trónbeszéd, a fogalmazás sokkal kevésbé volt pontos. Mert a pénzromlás megakadályozásának feladatát Ismételgetve a kormány által megfogalmazott királynői szövegben szinte egy mondatban hangzott el, hogy a bérkorlátozásokat mindenképpen fenn kell tartani, viszont a legfontosabb cikkek árát Is majd csak akkor lehet rögzíteni, ha „valamennyire Is javul a pénzügyi helyzet" ... A felsőházban és az alsóházban névlegesen, látszólag mások az erőviszonyok. így például a lordok háza támogatja a Wllson-féle nadrágszíj-politikát —- viszont az alsóház, mindenekelőtt a munkáspárt baloldala azt sürgeti, hogy az utolsó maradványait Is Az angol alsóházban most hosszú szünet után először fordult elő, hogy az ír kérdésekben, az északírországi politikában legtöbbször egyetértő két nagy párt, úgynevezett „csend-megállapodása“ felborult. A konzervatív képviselők szidalmazni kezdték a Wil- son-kormányt, 'mert Merlyn Rees, a kormány megbízottja Észak-trországban folytatja az internáltak szabadon bocsátását. Az Észak-Irországot fél évszázada polgárháborús helyzetben tartó protestáns pártok számára most a londoni parlamentben adott konzervatív támogatás csak tovább bonyolítja a helyzetet. Az észak-írországi protestáns pártok ugyanis azt kívánják az angol parlamenttől: ismerjék el, hogy joguk van olyan autonóm önkormányzatokat szervezni, amelyekben a katolikus kisebbségnek egyszerűen nincs képviselete. A munkáspárt ezt a helyzetet nem hajlandó törvényesíteni az úgynevezett észak- írországi alkotmánymódosítás során — a konzervatívok azonban, úgy látszik, így akarnak támogatókait szerezni az észak-írországi választók körében. A tőkehalháború dolgában azaz az Anglia és Iz- land közötti halászati vitában is új fordulatra került sor november vége felé: az Izlandi partvédelem hajói hat angol bárka hálóvontató sodronykötelét vágták át, és ezzel megakadályozták, hogy az egyik nagy angol cég tőkehalat vigyen el az izlandi vizekről. Az angol halászati ipar október végén és november elején a sajtóban, a rádióban és a televízióban szervezett kampánnyal megkísérelte rávenni Wilson kormányát, hogy: „ha kell, fegyveresen is védjék meg az angol ipar érdekeit“. Izland gazdasági életének egyik legfontosabb szektora a halászat; az izlandi ipar 85 százaléka a halfeldolgozástól függ, így tehát teljesen indokoltnak tekinthető, hogy Izland kétszáz tengeri mérföldre terjesztette ki part menti vizeinek határát. Az izlandi kormány egy november derekán kiadott nyilatkozatában ,,az ország számára megdöbbentő ténynek" nevezte azt a teljesen megbízható jelentést, amely szerint 1974-ben háromszázhetvenezer tonna tőkehalat fogtak ki Izland part menti vizeiből, és ennek a fantasztikus mennyiségnek legalább 30 százalékát, idegen, mindenekelőtt angol hálókkal merítették ki a vízből. November végén az angol halászhajók védelmére négy középnagyságú hajó érkezett Izland közelébe. Ezek a hajók októberig a Forties-mezőkön levő tengeri acélszigeteket, az olajfúró tornyokat szolgálták ki felszereléssel és élelmiszerrel — a kormány uta- sításítására úsztak észak felé, hogy az izlandi vizeken halászó negyven brit halászhajót és bárkát megvédelmezzék. A hajók megérkeztek — de mindenki tudja: ezeken a hajókon élelmiszerszállításra és italszállításra alkalmas konténerek, valamint néhány modern emelődaru van — de mind fegyvertelen... Nem mintha elképzelhető lenne a „fegyveres fellépés“ Izland ellen — a két szigetország Anglia és Izland ugyanis csak békés tárgyalások útján állapodhat meg a halászat kérdéseiről —, ám mind többen vallják Angliában: tűrhetetlen, hogy a halászatban érdekelt cégek állandóan a tőkehalháború kiélezésére szorítsák a kormányt. Mindenképpen igaza van a karikatúrának: nincs kérdés ma az angol politikában, amelyet ne édes és savanyú mártással kellene fogyasztania a kormányelnöknek és a közvéleménynek... G. M. A híres északi-tengeri fúrótorony. A Sea Quest szakemberei a felszínre hozzák a tengermély alatt rejtőző „fekete aranyat“, a kőolajat töröljék el a szakszervezet-ellenes tory-törvénynek, amelyet még Edward Heath hozatott. Az alsóházban támogatni fogják, a felsőházban támadni tervezik azt a trónbeszédbeli, egyelőre még nem részletesen megfogalmazott elképzelést, hogy a repülőgépgyártó és a hajóépítő Iparban bizonyos szektorokat mindenképpen államosítani fognak. A munkáspárt baloldala kevesli, a konzervatív képviselők és főrendek pedig sokallják az egyelőre csak tervezett intézkedéseket. Mindez persze tulajdonképpen csak elméleti vita, mert a 635 tagú angol alsóházban Wilson, a kormány- ' elnök munkáspártja az összes többi erők (konzervatívok, skót és walesi nacionalisták és mások) fölött mindössze egyetlen szavazattöbséggel rendelkezik, ám ez az előny is csak elméleti. Az egy szavazat ugyanis azé a Stonehouse képviselőé, aki kalandos szökés miatt (az Egyesült Államok egyik tengerparti fürdőhelyén ruháit hátrahagyva „eltűnt“, majd két héttel később Idegen néven felbukkant Ausztráliában, ott vették őrizetbe és toloncolták vissza Angliába, ahol egyelőre még védi a képviselői mentelmi jog) bármikor elvesztheti mandátumát Túl a gazdasági gondokon, túl az elméleti munkáspárti többség által nehezen megoldható más problémákon, 1975 köratelének londoni problémái között alighanem a legtöbbször emlegetik a látogatók a bombamerényietek kérdését, és a tőkehalháborút. Ami az első témát Illeti mind többször fordul elő, hőgy békés vendéglőkben robbannak a bombák az angol fővárosban. Október közepétől öt bombamerényletet követtek el a terroristák — másik négy alkalommal sikerült megakadályozni a robbantásokat. Az egyik legutóbbi merénylet során London Chel- sea negyedében egy drága és előkelő vendéglőbe, a Waltons étterembe dobtak be egy többkilós robbanóanyag-csomagot. Itt két halálos áldozata és legalább harminc sebesültje volt a robbanásnak, amely főleg azért okozott ilyen sok és nagyon súlyos sebesülést, mert nagy mennyiségű csapágygolyó és anyacsavar szóródott szét a teremben — azzal a céllal készítették így el a robbanószerkezetet, hogy minél több ember sebesüljön meg ... A londoni robbanásokon túl november végén Eszak-lrországban, közel az Ír Köztársaság határához pokolgépet robbantottak egy parkoló autóban is — ez a robbanás egy angol katonát megölt, egyet pedig életveszélyesen megsebesített.
