Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-10 / 265. szám, hétfő

M

indjárt N. után lapos, szittyős rétek közé értünk, csak néhány rozstartó fénylett közöttük, mint a regruták feje. Fürgén gurult a cséza, bár az út sáros és hepehupás volt. Mesz- sze, a lovak fülével egy magasságban, erdősáv húzódott. Puszta volt a vidék, mint ilyenkor ősszel általában. Jó ideje zötyögtünk már, amikor emberalakot vettem észre előttünk. Ahogy közeledtünk, egyre jobban szemügyre vehettem. Hétköznapi arcú férfi volt, postás egyenruhában. Mozdulatlanul álldogált az út szélén, közönyös pillantást vetett ránk amint elhaladtunk. Alig veszítettem szem elől, már fel is tűnt a következő, ugyanolyan egyenruhában. mozdulatlanul állt az is. Figyelmesen megnéztem, de rövidesen már egy harmadik bukkant fel, aztán a negyedik. Mindegyik arccal az út fe!é állt. napszítta egyenruhát viseli, és egykedvűen bámult maga elé Furdalni kezdett a dolog, felágaskodtam az ülésről, hogy a kocsis válla fölött jobban belássam az utat. Csakugyan: már messziről megpillantottam a következő. haptákban álló alakot. Két további után leküzdhetetlen kívánság fogott el. Meglehetősen távol álltak egymástól, de ahhoz elég közel, hogy láthassák egymást, többnyire egyforma testtartással ácsorogtak. és a csézánk- kal annyit se törődtek, mint az útmenti póznák az utasokkal. Mereszt- gettem a szemem, de valahányat elhagytunk, megint csak újabb bukkant elő. Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem a kocsistól, mit jelent ez, amikor rábökött az ostornyéllel a következőre, és hátra se nézve, megjegyezte:

— Szolgálatban vannak.

És megint feltűnt előttünk egy közömbösen maga elé meredő, mozdulatlan alak.

— Hogy-hogy? — kérdeztem.

— Hát csak ahogy szokás. Ehun állnak, szolgálatban. Gyí te, pejkó, gyíl

Nem mutatott kedvet a további magyarázkodáshoz, vagy talán fölöslegesnek tartotta. Szólongatta a lovakat, gé-' piesen meg-meglengette az ostort. Az útmenti szederfák, kápolnácskák és magányos fűzek elénk jönnek, majd eltávolodnak, és közöttük szabályos időközönként újra fölfedeztem a már jólismert alakot.

— De miféle szolgálatban? — fag* gatóztam.

— Űgyan mifélében? Államiban, Távíróvonal.

— Hogy-hogy? —■ kiáltottam. — Hiszen a távíróhoz drótok meg oszlopok kellenek!

A kocsis rámsandított, aztán megvonta a Vállát.

— Látszik, hogy az úr nem idevalósi — mondta. — Hászen azt mindenki tudja, hogy a közönséges távíróhoz drót kell, meg oszlop. De ez drótnélküli távSlawomír Mrozek:

ÚTKÖZBEN

író. A terv szerint drótos lett volna, de az oszlopokat ellopták, drót meg nincsen.

— Hogy-hogy nincsen?

— Hát csak. Ahogy szokott. Nincsen. Gyí te, fakó, gyí!

Elnémultam a meglepetéstől. De nem adtam fel a beszélgetést.

— No és hogy megy ez drót nélkül?

— Hát hogy menne? Egyik odakaja- bálna a másiknak, amit kell, az meg a harmadiknak, a harmadik a negyediknek, oszt így a távirat elér a rendeltetési helyére. Most nincs adás, de hq

lenne valami, a saját fülével hallhatná.

— És működik ez a távíró?

— Már mért ne működne? Működik az. Csak éppen sokszor összezagyvál- ják a sürgönyöket. Az a legrosszabb, ha valamelyik fölönt a garatra. Olyankor a hecc kedvéért mindenféle szavakat hozzá tesznek, aztán úgy megy tovább. De amúgy, máskor — még jobb is, mint a közönséges távíró, drótokkal meg oszlopokkal. Utóvégre az eleven emberek mégiscsak intelligensebbek. A vihar se tesz kárt bennük, meg a fával is takarékoskodtunk, úgyis

o

«C

OS

Eh

N

tr

ö

i-3

1-3

t-H

H

OS

W

»

O

OÍ

C/i

*<

S

►j

<

olyan csúnyán megritkultak az erdők nálunk, Lengyelországban. Csak télen szakad meg néha olykor a vonal, a farkasokból kifolyólag. Gyia!

— No és ezek az emberek elégedettek? — ámuldoztam.

— Oszt mér ne lennének? Nem nehéz a munka, csak az idegen szavakat kell ismerni. Most meg a postamesterünk fel is utazott Varsóba, a tökéletesítés végett. Modern szócsöveket kapnak állítólag, hogy a tüdejüket ki ne köpjék. Hó, hohó!

— És ha valamelyik süket?

— Süketeket nem vesznek föl, meg selypítőket se. Egyszer egy dadogó bejutott protekcióval, de leváltották, mert bedöglött miatta a vonal. Azt mondják, a huszadik kilométernél áll egy, akinek színiiskolája is van az k’abál a legérthetőbben.

Megint elhallgattam, ezek az érvek megzavartak

Az átmenti emberekre már odj sem figyeltem. A cséza az erdő felé zötyö- gött a gidres-gödrös úton. egyre közeledtünk hozzá.

— No jó — kérdez,. 'm óvatosan —, de nem szeretnének új távírót, oszlopokkal és drótokkal?

— Isten őrizz! — borzongott belé a kocsis. — Most könnyű a járásunkbím állást kapni, tudniillik a távírónál. És az ilyen pózna-jancsi még mellékesen is kereshet, mert ha valakinek különösen fontos, hogy a sürgönyt ki ne forgassák, akkor bricskát bérel, elhajtat a tizedik, tizenötödik kilométerig, és útközben mindegyiknek a markába nyom valamit. Hiába, a drótnélküli távíró mégiscsak más, mint a drótos. Élen- járőbb. Gyí te!

Valami gyönge kiáltás ütötte meg a fülünket a kerékzörgésen át, szellőzúgásra vagy távoli jajongásra emlékeztetett. Valahogy így hangzott:

— Aaauuueeeaaaeeeááá ...

A kocsis hátrafordult a bakon, és hegyezte a fülét.

— Adás van — mondta. — Megállunk, úgy jobban hallani. Hóóó!

Amint megszűnt az egyhangú kerékzörgés, nagy csönd telepedett a mezőre. A csődben egyre tisztábban szállt felénk a kiáltás, olyan volt, mint a madárvijjongás a mocsarak fölött. A hozzánk legközelebb álló sóbálvány tölcsért formált a tenyeréből, és a füléhez illesztette.

— Mindjárt ideér — súgta a kocsis.

És csakugyan. Alig zengett el az

utolsó „ááá“, amikor a cserjés mögül, amelyet éppen most hagytunk el, elnyújtva felhangzott:

— Aaapuuu meeeghaaalt teemeetéés szeeerdááán!

— Isten nyugosztalja — sóhajtott a kocsis, és meglegyintette a lovakat. Behajtottunk az erdőbe.

MURÁNYI BEATRIX fordítása

— Az a hülye postás már megint állva alszik a kerítés mellett — mondta egy napon gonoszul vigyorogva a kis Burai J. — Most alágyújthatnánk egy csomó szalmával.

Én éppen a hernyókat szedegettem le a ház faláról — rengeteg hernyó volt abban az évben, nemcsak az eperfákat, a gyümölcsfákat is letarolták, és az ősz beálltával -csoportosan másztak a házak falán, hogy télire elrejtőzzenek és begubózzanak valahol a padlásokon-, de most mindjárt otthagytam őket, és azt mondtam:

— Gyerünk, szerezzünk szál mát és gyufát:

Régóta vártam már erre, hónapokig terveztük Burai ).- vei, hogy egyszer alágyújtunk a postásnak. Nem szerettük a postást, az utcában tulajdonképpen senki sem szerette. Amikor még dolgozott, nem volt vele semmi baj, olyan volt, mint minden más ember, alig vettük észre: reggel elment széthordani a leveleket, délután hazajött, és a kertben dolgozott, vagy bent a házában, néha leállt beszélgetni az utcabeliekkel, szóval pontosan úgy viselkedett, mint akárki más. Azután változott meg, hogy nyugdíjazták. Inni kezdett, talán mert unatkozott, reggelenként eljárt a kocsmába, dél körül jött haza tök részegen, az arca kivörösödött, rosszkedvűen dünnyögött, bement az udvarába, rákönvökölt az alacsony deszkakerítésre, fejét kilógatta az utcára, egy Ideig dühösen meredt maga elé. aztán úgy állva elaludt. A délutánokat rendszeresen át- aludta a kerítésre támaszkodva Esténként néha-néha elmei . ' a sarokra beszélgetni az emberekkel, de ott Is csakhamar elaludt, a hátát valamelyik eperfának vetette, és állva aludt, az emberek meg

Gion Nándor:

A POSTÁS,

aki egy ujjal tudott fütyülni

ilyenkor kellemetlenül érezték magukat. Azt mondták, hogv a postásnak a sok italtól linkre ment a mája, a gyomra és a szíve, bár lehet, hogy már régebben is beteg volt mindenesetre éjszaka narn mert ágyba feküdni, a rossz szíve miatt megfulladhatott volna, az asztal mellett ülve, az asztalra borulva bóbiskolta át az éjszakákat. Állítólag ezftrí volt mindig annyira álmos, 'vigv állva is tudott aludni napközben. Nagyon '■.súnyu volt ha így elaludt, különösen délutánonként, amikor a fejét részegen kilógatta az utcára és hangosan szuszogva, íu'ladozva kapkodott levegő után Tényleg csúnya volt. és mi ezért határoztuk el Burai J.-vel, hogv egyszer alágyújtunk, hátha akkor nem fog többet utcára lógó fejjel aludni.

P-urai J. szerzett szalmát és gvufát, izgatottan dörzsölte össze a kezét, és azt mondta:

—- Jót fogunk röhögni. A postás i.gv fog táncolni, mintha megveszett volna.

— Ha elkap bennünket, ösz- szetöri a csontjainkat — mondtam.

— Nem kap el bennünket — nyugtatott meg Burai J. — olyan részeg, hogy alig tud lépni.

Vigyorogva mentünk a postás háza elé, ott szétnéztünk az utcán rajtunk kívül nem volt senki, a postás lógó fejjel, nyugodtan aludt, régi, piszkos levélhordő-sapkája egészen a

szemére csúszott. Óvatosan mentünk oda hozzá, leguggoltunk és a deszkakerítés résein bedugtuk a szalmát a lábaihoz. Vörös arca a fejünk felett lógott, a postás néha hor- kantott, de nem ébredt fel. A kis Burai J. ekkor meggyújtotta a szalmát.

Hátraugrottunk, de nem futottunk el, vártunk, hpgy mit fog csinálni a postás. Nehezen ébredt, a szalma már magas lánggal égett a lábai körül, amikor végre felemelte a fejét, hátralépett, és értelmetlenül bámult a tűzre. Nem táncolt mint aki megveszett, pedig mi azt vártuk. Csak állt ott bambán, a tűz már majdnem belekapott a rozoga deszkakerítésbe is. segélykérőén nézett körül, és most észrevett bennünket. Egyből rájött, hogy mi gyújtottuk a tüzet, ezt mindjárt láttam, amikor dühösen összeszűkültek a szemei. El akartam futni, de a kis Burai J. megragadta a karomat, bizonyára arra várt, hogy a postás mondjon valamit, amin röhögni lehet. A postás ekkor eltaposta a tüzet, ismét ránk nézett, és mint egy szégyenlős, piros arcú gyerek, kicsit zavartan azt mondta:

— Tudok egy ujjal fütyülni.

Csodálkozva néztünk egymásra Burai J.-vel, ezen még röhögni sem lehetett.

— Mi meg két ujjal tudunk fütyülni — mondta Burai J., és megpróbált vigyorogni.

— Két ujjal mindenki tud —•

mondta a postás. — De én egy ujjal tudok fütyülnL

— Nem hiszem — mondja Burai J.

A postás ekkor szájába dugta a mutatóujját, és éleset füty- tyentett.

Leforrázva oldalogtunk el onnan, visszamentünk a házunk elé, és megpróbáltunk mi is egy ujjal fütyülni. Nem sikerült, és én már fél óra múlva tudtam, hogy nekem soha nem is fog sikerülni. így hát megint elkezdtem szedni a ház faláról a hernyókat, földre dobtam és agyontapostam őket. Burai J. azonban továbbra is a mutatóujját rágta.

— Félreismertük eddig a postást — mondta később. — Szerintem ő volt a legjobb postás a világon.

— Akkor nem nyugdíjazták volna — mondtam.

— Láttál te már valakit, aki egy ujjal tud fütyülni? — kérdezte ellenségesen Burai J.

— Nem láttam.

— Hát akkor ne beszélj — mondta. — Szerintem ő az egyetlen ember a világon, aki egy ujjal tud fütyülni. De én is meg fogok tanulni, ha be- ledöglök is. És ezentúl rendesen fogunk vele viselkedni.

Tényleg rendesen viselkedtünk a továbbiakban. Mindennap legalább egyszer elmentünk a postáshoz, és Burai J. megkérte, hogy fütyüljön. A postás mosolygott, és készségesen fütyült, Burai J. pedig utánozni próbálta, de még

mindig nem sikerült neki egy ujjal fütyülni.

— Megtanulom, ha beledög- lök is — mondta dühösen.

Aztán egy éjszaka megfagyott a föld, és leesett az első hó. A kis Burai J. reggel kétségbeesetten rohant hozzám.

— Tennünk kell víilamit — mondta. — A postás meg fog fagyni. Ismét leissza majd magát, elalszik a kerítés mellett, és meg fog fagyni.

— Mit tegyünk? — kérdeztem. — Én ilyen hidegben nem szaladgálok oda folyton, hogy felébresszem.

— Tennünk kell valamit — hajtogatta kétségbeesetten Burai J. — Nem szabad hagyni, hogy elaludjon.

— Az emberek között a sarkon is mindig elalszik — mondtam.

Burai J. ekkor hazafutott, hozott egy darab szalonnát és zsineget. Elmentünk a postás házához, és Burai J. az egyik eperfára felkötözte a szalonnát. Félóra múlva apró, színes madarak gyülekeztek az eperfa körül; csízek, cinkék, és a megfagyott szalonnadarabot csipkedték. Később egy vörösbegy is odaszállt.

A postás dél körül jött haza tökrészegen. Ezúttal is megállt a kerítés mellett, de nem aludt el, kimeresztett szemekkel bámulta a madarakat. Egész délután nézte őket, néha szájába dugta a mutatóujját, és halkan flittyentett a madaraknak. Azok néhányszor riadtan szétrebben- tek, de csakhamar megszokták a föttyögést. és nyugodtan csipkedték a szalonnadarabot.

A postás attól kezdve nem aludt délutánonként, fütyöré- szett a madaraknak, szinte beszélgetett velük. A kis Burai J. meg továbbra is eljárt oda XI. 10. minden nap, mert ő komolyan elhatározta, hogy megtanul egy ujjal fütyülni, ha beledöglik Afj■ is.

1975