Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-16 / 46. szám, Vasarnapi Új Szó
Kezdjük a beszélgetést uz események legelején. • Mi jelentette számúdra az első képzőművészeti élményt? Mikor kezdtél ismerkedni a mesterséggel? — Az első napon, amikor iskolába mentem a legelső pariba ültettek, s fölöttem a falon egy szép tájkép függött. A kép témája: az emberek végezték a mezei munkát, azt hiszem szénát gyűjtöttek és a vasúton a hegyek között vonat haladt éppen egy alagút előtt. A kép annyira megtetszett nekem, hogy bizony nem követtem a tanító magyarázatát. Én csak gyönyörködtem, a fejemet jól felemeltem, mert eléggé magasan volt a kép. Mikor ezt a tanító észrevette, megszólított, Béla, hová nézel, ide figyelj! Kis ideig odafigyeltem, de nem sokáig, unalmasnak találtam a beszédet, és újra csak a képet néztem. A tanító már hiába szólítgatott, meg sem hallottam. Erre odajött hozzám és a fejemet előre igazította, én visszacsavartam, ez a művelet párszor megismétlődött, s a huzavonából verés lett. így zajlott első találkozásom egy valódi képpel. — Másodikos elemista koromban a bátyámtól hat darab színes ceruzafestéket kaptam. Ezekkel a festékekkel kezdtem el rajzolni. Nyáron pedig mintáztunk agyagból meg sárból, ott, ahová édesanyánk kapálni járt. A háború alatt is az első festékeimet őriztem a legjobban. Később azután a középiskolában, tanítóim biztattak a munkára és támogattak is. Kiss Jenőtől kaptam az első doboz olajfesték- készletet, ez volt számomra a legnagyobb karácsonyi ajándék. • A főiskolai tanáraid közül ki áll hozzád a legközelebb, kitől tanul- tál a legtöbbet? — Több tanártól tanultam, főleg az első három évben. Már az előkészítőben elhatároztam, hogy Zellbský professzor osztályába jelentkezem majd, mert nála szabadabban lehetett dolgozni. Szerettem is őt, és világát közel éreztem a magaméhoz. Hložníktól és P. Matej kától is sokat tanultam, tulajdonképpen az ember mindenkitől és mindenből tanul. • Köztudott, hogy Szabó Gyula korrigálta első rajzaidat, s ő nyitotta első önálló kiállításaidat Losoncon, Rimaszombatban. Mit jelentett számod- ra Szabó Gyula barátsága? — Szabó Gyula számomra nagyon sokat jelentett, tőle tanultam a festés alapjait: az anyagok kezelését, az alap készítését, a kompozíciós sémákat, s ezek képben való elhelyezését, az izmusok jelentését. Főiskolás koromban rendszeresen leveleztünk. Problémáimra mindig hosszan válaszolt. Tartalmas leveleit nemcsak egyedül, hanem a kollégáimnak is olvastam és sokszor le is fordítottam. A nyári szünidőben rendszerint egy hétre mindig meglátogatott. Együtt dolgoztunk, vitáztunk, verseket olvastunk késő éjszakáig. Nagyon értékes órák voltak ezek. Tanulmányaim befejezése után kölcsönös látogatásaink még inkább rendszereződtek. A főiskola előtt szigorúan korrigálta munkáimat. Minden rajzot részletesen elemzett, kritizált. Megmagyarázta, amennyiben ezt meg lehetett, hogy miért jó az egyik és miért nem a másik. Sokszor elkedvetlenített a szigorú bírálat, de a beszélgetések végén még fokozottabb munkára ösztönzött. Tragikusan gyors halála számomra különösen nagy veszteséget jelent. • Hogyan találtál rá egyik legjellemzőbb kifejezőeszközödre, az ak- varellre? — Igazi akvarellt Szabó Gyulánál láttam először. Még most Is emlékszem arra az élményre, amit egy sorozat gyönyörű akvarell megtekintése jelentett. Bár már ezt megelőzően is próbálkoztam vízfestékkel kisebb «-méretű tájképeket festeni, de valódi akvarellt csak ezután készítettem. Az anyagot Gyula bácsitól kaptam. Eleinte nagyon nehezen ment a munka, Beszélgetés Bácskái Bélával Bácskái Béla életútjának bemutatására nincs szükség, hiszen számtalan kiállítási recenzióban közzétették már hivatalos adatait. Most nem a hagyományos tárlatkommentálás ürügyén szólunk olvasóinkhoz, hanem ezúttal szavakban vall magáról a festőművész, Bácskái Béla, aki a közelmúltban töltötte be a negyvenedik életévét. a festék össze vissza folyt a vizes pa píron. Három-négy évig kínlódtam így. Nyáron hajnali háromkor keltem, hogy a nedves-párás levegőn tad jak dolgoz ni, mert nyolc óra után már gyorsan száradt a papír, s a várt eredmény elmaradt. Másodéves koromban egy kelet-szlovákiai körúton sikerült elő szőr úgy leraknom a festéket a vizes alapra, hogy úgy maradjon, ahogyan én akarom, de ekkor is korán reggel dolgoztam. Azóta már többféle techni kai variációt használok és most már napsütésben is tudok akvarellt teste ni. • Véleményed szerint a fiatal művészek anyagi feltételei biztositol tak-e a főiskola elvégzése után a tu vábbfeflődéshez és művészetük teljes kibontakozásához? — Erre a kérdésre nem lehet hatá rozott igennel válaszolni. Az állami támogatás létezik, nem is kis összegben, csak sok esetben azok az emberek, akik hivatalból támogathatnák az ügyet — a különböző fokú nemzeti bizottságok kulturális osztályainak dolgozót, illetve a Dielo néhány munkatársa — nem mindig teszik. Ez az egészségtelen hoz záállás különösen vidéken kiütköző. A Szovjetunióban, Magyarországon és né hány más szocialista országban ezeket a problémákat Igen jól oldják meg. A képzőművészek például nagyobb üze mekkel szerződést kötnek 5—10 évre. Az üzemtől havi fizetést kapnak, s a szerződéses idő alatt murdlis vagy belső dekorációs munkákat végeznek el az üzem számára. Nálunk is el kellene gondolkodni ilyen vagy hasonló megoldáson. • 1974 nyarán Hajdúböszörmény ben, a Nemzetközi Múvésztelepen töltöttél egy hónapot, festészetedben a vörösek és sárgák új variálása jelentkezik az itt készült képeiden. Reméljük, hogy a közösség is láthatja majd ezeket a képeket a nitrai Galériában megrendezendő kiállításodon. Milyen benyomásokkal tértél haza Hajdúböszörményből? Hasznos volt számomra a telepen töltött egy hónap. Új kollégákkal ismerkedtem meg, külöfölriiekkel és magyarokkal, valamennyien jó festők. Barátságot kötöttünk. Nagyon örültem, hogy megismerhettem a Hortobágyot, gyermekkori vágyam teljesült. Eddig csak Petőfi verseiből és regényekből Ismertem az Alföldet. Festettem néhány képet is, de inkább rajzokat készítettem, amelyeken a (áj jellegét akartam rögzíteni. Remélem, az idén még többet tudok dolgozni. A vöröseket és sárgákat már korábban is használtam úgy mint ezeken a képeken, csak szokatlan motívum festésze temben a síkság, ezért tűnik újnak e színhasználat. Nagyobbrészt ugyanis a gömöri termő dombokat festem, amelyek úgy hatnak, mintha kenyerek lennének lerakva egymás mellé. • A művészeti közéletünk szerintem túlságosan irodalomcentrikus. Milyen formában lehetne ezen változtatni? — Közönségünk látási kultúrájának, a szépművészetek Iránti érdeklődésének felkeltése érdekében nagyon fontos lenne a képzőművészeti kiállítások hálózatának kiszélesítése és rendszeresítése vidéki városainkban is. Ezen a területen úttörő munkát végzett Szuchy Emil, a Dunamenti Múzeumban, akinek kiállítást programjában döntő szerepet játszik a hazai képzőművészek bemutatása. Hasonló kiállítási sorozat indult Rimaszombatban, de jelenleg a múzeum épületének tatarozása miatt a kiállítások szervezése szünetel, reméljük nem hosszú ideig. A lévai múzeum is megvalósított' néhány figyelemre méltó kiállítást hazai művészeink számára. Úgy vélem kevés a képzőművészeti szakemberünk, talán ez az oka, hogy újságjaink olyan keveset foglalkoznak képzőművészettel? Figyelemmel kísértem az Új Szó hasábjain a valóban sikeresnek mondható Sokszemközt sorozatot, s remélem, hogy képzőművészeinkkel készül majd ilyesmi. A hazai képzőművészeti közélet kialakításában hatékony szerepet tölthetne be íi Madách Könyvkiadó is, ha több képzőművészeti albumot, kis- monográfját adna ki. • <4 hazai magyar és a korlárs szlovák művészek közül kikkel tartasz kapcsolatot? — Köztudott, hogy vidéken, Göndörben élek és dolgozom, de kapcsolatban vagyok az ország különböző részein élő kollégáimmal. Bratislavában M. Mraven barátomat szoktam felkeresni, de leggyakrabban Jardo Kubiő- kával és feleségével, Klárával találkozom, aki a nitrai kiállításom védnöke. Alkotásaimmal kapcsolatos kritikájuk nemcsak dicsérő, hanem szigorúim bíráló, hasznos kritika. Kapcsolatban vagyok Tőzsér Árpáddal, Duba Gyulával, Koncsol Lászlóval, Zs. Nagy Lajossal, Slmkó Tiborral, Balázs Bélával és másokkal, valamennyien jó barátaim. • Mi a véleményed a jelenlegi képzőművészeti életünkről? — Az ötvenes évek művészetpolttikat eseményei után valamennyien örömmel fogadtuk a hatvanas évek fordulóján beállt művészetszemléleti változást. Bár az ötvenes években is születtek kiemelkedő alkotások, ezt nem szabad elfelejtenünk. Sajnos a hetvenes évek derekán teret kaplak olyanok is, akik kihasználták az adott helyzetet, rajzolni, festeni nem tudtak, de művelték a „modern“ művészetet, majmolva a nyugati irányzatokat. Szerintem ez az álláspont nem volt helyénvaló. Helyesnek tartom viszont képzőművészeti életünk mostani irányvonalát, az elkötelezettséget társadalmunk és az emberiség iránt. • Három monumentális munka áll mögötted: a prievidzai Halottasház üvegablaka, amelyet a 60-as évek végén készítettél Oravec Stefánnal, és 1974-ben társadalmi munkában a persi kultúrház szgrafito homlokzata, valamint a színházterem Tánc freskó kompozíciója. Ezek a munkák bizonyítják, hogy nem maradtál hűtlen a murális festészethez. Mégis hogyan egyeztethető össze ez a két különböző formanyelv? — Főiskolás koromban, mielőtt a monumentális szakra kerültem volna, szerettem foglalkozni a murális festészet egyes technikáival (freskó, szgrafito, mozaik) ezért is ajánlottak professzoraim erre a szakra. A monumentalitás a művész vérében, egész lényegében kell, hogy benne legyen, mert ha csak méretében nagy a kép, amelyet falra vagy vászonra festünk, az még nem biztos, hogy hatásában is monumentálissá válik. Én az egyszerűségre és a monumentalitásra törekszem alkotásaimban. Az igaz, hogy más feladat az akvarell és más a murális festészet valamelyik ága, de mindig a létrehozott mű a lényeges, amely esztétikai hatásában hordozza a monumentalitást, méretétől függetlenül. így monumentálisnak hathat egy parányi méretű akvarell is. FARKAS VERA Bácskái Béla: AZ ÖREG PARASZT
