Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-03 / 259. szám, hétfő

TANCZOS TIBOR: Amikor Szapon járt ■ ■ H ■■ az ordog... 1944 karácsonya közeledett. Az emberek rég nem bújtak össze oly egymást féltő szere- tetben és megértésben, mint az akkori hideg éjszakákon, ami­kor a Duna vize távoli ágyú- dörgés hangját hozta a falu fe­lé, s a keleti égen vörös fé­nyek jelezték — közeledik a front A földbe lapuié nádfedeles házikók kis ablakaiban az est beállta után nem gyúlnak ki a fények. Az ablakokat gondo­san elsötétítették nehogy az ab­lakréseken kiszűrődő világos­sáp áruléia legyen a falunak. Az éi leple alatt pyakran száll­tak el a renti lő gépek. A hajnali szürkület azonban már ébren találta a falut. Az öregek és az asszonyok regge­lenként körül iá rták a portát — megvan-e minden? A férfiakat — egv-két sebesült, vagy büi- káln katonaszökevényen kívül isten tudia, merre szórta szét a háború vihara. A falu kis há­zacskái, az iskola, sőt még az istállók is. tele voltak katonák­kal menekült családokkal. A helybelieknek volt kitől és miért félteniük azt, ami még megmaradt a ház körül. Az idő­tájt már kincset ért az élelem, a még megmaradt gyertva- csonk. a tűzrevalő. Azon a bizonyos hideg tél­ele ii reggelen, még a szokott­nál is korábban ébredt a falu. Egy századnyi katona érkezett. A zörgő társzekerekkel záruló gyalogos egység élén. lóháton ülő. iól öltözött, frissenborot- vált-arrú tiszt haladt A házak elé kifutó kíváncsiak tekintete kísérte a fáradt jövevényeket. Továbbvonulnak? Maradnak? A liszt felemelt keze megálljt ^Hrancsolt a fáradt katonák­nak. ö maga pedig lovát visz- szafordítva végigügetett a fél­rehúzódva utat nyitó katonák sorfala között. A papiakból ki­lépő helybéli tiszteletest pillan­totta meg. Talán a ruhája után ítélve gondolta, hogy hivatalos személyre akadt. Gyakorlott mozdulattal ugrott le a lováról, s a tiszteletes felé tartott. Ka­tonásan tisztelgett és sarkan­tyúit pengetve mutatkozott be a kalapotemelő papnak. Eör- dögh Tibor százados vagyok. Csekes Béla lelkész — hangzott halkabban a válasz. • Az alaku­latomat kell a községben el­szállásolnom, kérem legyen a segítségemre — hallhatták az időközben odalopakodó félénk kíváncsiskodók a tiszt szavait. Erre a községi bíró hivatott, de ez aligha fog sikerülni szá­zados úr — felelte a lelkész — a falu már így is túlzsúfolt. Az ördögnek minden sikerül — felelte éles kacagással kí­sérve, kissé raccsolva a tiszt, érzékeltetve, hogy nem szokott ellentmondáshoz. Én pedig ör­dög vagyok tiszteletesem, s megpendítve sarkantyúit, újból bemutatkozott a meglepett pap­nak. A napokban teszem tisz­teletemet önöknél — köszönt el egy fejbiccentéssel a meg­döbbent lelkésztől s már tá­vozott is az időközben odaér­kezett Miklós Sámuel bíróval a községháza irányába ... A lelkész köré csoportosult falusiak meglepetten néztek a távozó után, aki valóságos par­fümfelhőt árasztott maga kö­rül. A csendet a lelkész szavai törték meg. Tehát így néz ki az ördög... Az emberek elcso­dálkoztak. Egyesek tréfának vélték a pap szavait, de miután látták annak komoly ábrázatát, kezdték visszaidézni a tiszt sza­vait — „én pedig ördög va­gyok ...“. Az előzőleg kellemes­nek tűnő parfümillat, lassan kénköves tűzzé változott. Kis idő múlva pedig Köplin- ger István, a falu nyilas ka­tonai megbízottja és a kisbíró, hivatalos ábrázattal kopogta­tott a kis házacskák ajtaján. Az újonnan érkezett fáradt ka­tonákat szállásolták el... Eördögh Tibor százados úr jelenléte megváltoztatta a falu életét. Pár nap elteltével Sza­pon csak egy akarat érvénye­Fiatalok irodalmi rovata sült. Az ördög akarata. A köz­ségben tartózkodók még job­ban összehúzódtak. Osztozni kellett az amúgy is szűk he­lyen az új jövevényekkel. Rö­videsen pokolivá változott a faluban az élet. Eördögh száza­dos rettegésben tartotta a ka­tonákat, civileket egyaránt. Mondvacsinált, kiagyalt vétsé­gekért szinte minden nap kí­nozta alárendeltjeit. Mép a rangban feletteállók is retteg­ték. Tói befészkelte magát Szapon. Előfordult, hogy nyilaskeresz­tes karszalaggal jelent meg az utcán, így nyilvánítva ki érzel­meit, hovatartozását. Ördögi körmönfontsággal teremtette ki magának mindazt, amire ti­vornyáihoz, gondtalan életéhez szüksége volt... Elmúlt a karácsony, lassan a tavasz is jelezte közeledtét. Megcsordultak a nádfedeles házak ereszein a jégcsapok. Eördögh százados már valóság­gal az élet és halál ura volt a községben. Sőt a szomszédos falvak lakói is rettegtek. Az egyik altiszt, aki nem bírta to­vább idegekkel a pokoli viszo­nyokat. önkezével vetett véget életének... Az ágyúdörgés pedig egyre közelebbről hallatszott, s estén­ként a keleti égen egyre in­kább kivehetővé váltak az ágyúk torkolattüzeinek felvilla­násai, jelezve, hogy közeledik a front. Szorult a hurok az ör­dög birodalma körül... A falu ördöge is egyre idegesebb lelt. A frontról érkező hírek gyakran hozták ki sodrából s Ilyenkor jaj volt annak, aki a kezeügyé- be került. Ügy március derekán két katonát kísért be a járőr a parancsnokságra. Nem volt nehéz rájuk bizonyítani, hogy katonaszökevények. Eördögh százados valósággal reájuk ve­tette magát. Ordított, őrjöngött, szidalmazta őket s valósággal extázisba jött, amikor a váloga­tott szidalmak között megtalál­ta azt a kifejezést, aminek a hallatára mindig felizzott a gyűlölete — partizánok vagy­tok! Hadbíróság elé kerültök! Egy rangban felette álló őr­nagy józanságra, emberségre intette, de Eördögh őt is meg­félemlítette — pártolod őket? Aztán hozzálátott egy örökre emlékezetes „ördögi színjáték“ előkészítéséhez, amire még ma is borzadva gondolnak azok, akik átélték az akkori esemé­nyeket ... Mert lett hadbíróság — ör­dög módra. Lett halálos ítélet is. A katonák megborzadtak, a helybeliek hitetlenkedve csó­válták a fejüket. Siralomháznak az egyik elhagyott trafikosbó- dét jelölte ki az ördög ... A százados úr pedig intézke­dett .. . Tábori csendőröket ho­zatott — mert nem akadt ka­tona, aki akasztásra vállalko­zott volna. Tábori papot hoza­tott — mert nem akadt pap a környéken, aki vállalta vol­na a szégyenteljes feladatot... A falusiak között futótűzként terjedt a hír — mire készül a falu ördöge ... Aztán az egyik este dobper­gés hívta az embereket az ut­cára. Eördögh százados közhír­ré tétette: másnap reggel akasztás lesz a faluban. A köz­ség minden lakosa köteles részt venni a nyilvános kivégzé­sen .. A kivégzés reggelén koráb­ban fújtak ébresztőt a trombi­tások. A reggeli derengésben a falu ördöge két tábori csendőr kíséretében a Medve felé veze­tő úton sétálva, nézegette a telefonoszlopokat. Gondosan vá­lasztották meg az akasztásra alkalmas, jól látható helyet. A táboricsendőrök hozzáláttak az akasztás előkészítéséhez ... Azután a kivégzés színhelyén felsorakoztak a katonák. Halo- vány arcukról a gyűlölet, a megvetés tükröződött, amint fegyverüket szorítva az elítélte­ket kísérő szuronyos-puskás egységre vártak. Töltényük már rég nem volt. Az ördög tudta, hogy nem árt az óvatosság... Aztán feltűnt a lassan vonuló csapat. Komor dobpergés. A feltűzött szuronyú katonák kí­séretében feltűntek a hátrakö­tözött kezű elítéltek. Fiatal em­berek, úgy 25 és 30 év közöt­tiek. Édesapák, akiket felesé­geik, kisgyermekeik hazavár­tak. Megalázva, meggyalázva, kimerültén, ártatlanul vonulnak a bitó alá. Az alacsonyabb bar­nahajú, láthatóan jobban viseli a gyötrelmeket. A magasabb szőke, alig vánszorog, köhög. Sapkájuk nincs, ruhájukról le­tépték a gombokat, bakancsszí­juk hiányzik. A dermesztően hideg márciusi szél belehasít a ruhájukból előbukkanó mezte­len testükbe. A menetet bor- zadva figyelők még mindig re­ménykednek — talán valami KOPÚCS TIBOR ILLUSZTRÄCIÖJA cs oda ... De az utolsó remény­sugár is elillan akkor, amikor az egyik kakastollas tábori­csendőr táblákat akaszt az el­ítéltek nyakába: „Katona vol­tam, partizán lettem, ezt érde­meltem“. Aztán már gyorsan peregtek az események. Még egyszer közli a százados az el­ítéltekkel: „ .......nevében kihir­detem a halálos ítéletet“. Hogy kinek a nevében szólt, azt még a legközelebb állók sem hal­lották. Me gszólaltak a trombiták és a dobok. A tábori csendőrök gyakorlott mozdulatokkal vé­gezték munkájukat. Először a barnahajút állították a bitó alá. Reszketett minden porcikája, amint bakancsaiból kilépve, mezítláb, fellépett a hurok alá készített székre. Nem a féle­lemtől, a hidegtől reszketett. Elfordíttota a fejét a feszületet csókra kínáló tábori pap előtt. Az ördög látható élvezettel szemlélte az elítéltek körül szorgoskodókat. A főszerepet azonban nem engedte át a hó­héroknak. „Mi az utolsó kíván­ságod, te szemét?“ — fordult a halál küszöbén álló elítélt­hez. A feleségem és a kislá­nyom fényképét szeretném ...., de nem fejezte be a mondatot. Egy ördögi kacaj szakította fél­be. Az elítélt arcát a gyűlölet, az utálat torzította el, amikor a százados felé köpött megve­tően — de többre már nem ma­radt ideje ... Utolsó szavait el­nyomta a dobpergés és a trom­bitaharsogás. Pillanatok múlva egy meggyötört, meggyalázott test himbálózott élettelenül a telefonoszlopon... A másik elítélt a látottaktól testileg-lelkileg teljesen össze­roppant. Már nem érzékelte azt, ami vele történik. A századost ez nagyon bosszanthatta, mert megvetően leköpte a szeren­csétlent, mielőtt kirúgta alóla a széket... Azután vezényszavak hang­zottak, kiürült az utca. Az el­vonuló századost gyűlölettől iz­zó, megvető tekintetek kísérték. De ő állta a tekinteteket. A gyűlölet az ördög dicsérete ... Napokig himbálta a szél a fa­gyos hullákat a telefonoszlopo­kon. Aztán bekerültek a teme­tőbe. Jeltelen sírjukat ma már csak azok ismerik, akik átélték azokat az időket, amikor Sza­pon járt az ördög. Csillaghy Béla: előttem a fehér falakról lemászik a tél mellettem ajtó nyikordul anyám totyog feketén mögöttem apám képe csókja homlokomon anyám följajdul ajtó csukódik megáll az idő s egy pillanatig a szél sem tombol megrendülök fekete csók lángol homlokomon befejezőien futásból kitépve szememből fénysugár szédül ki avaron csúszik virágba botlik megtorpan az ég hasát szenvedő vihar tépi föl virág kelyhe csapódik előttem ezer felé fut életem elveszett? Kiss József: Este, reggel Elindulok új fákat ültetni álmomban apró gyémántkockákkal rakom ki utaim Másnap más törvényeket mázolt az ázott házfalakra a reggel Elindultam új fákat ültetni utaimra apró gyémántcseppek,'t hullattam álmomban S^La a nregárstít fcSyé partján Sároscombú fák felett halványarcú fény remeg sebesfodrú víz forog szükölnek a kavicsok Kormoshasú ég alatt keringnek a madarak szíjrafogott képzelet számolom a léptemet .,. négy, három, kettő egy 1975. XI. 3 lángoló szívvel közeledtem feléd mire odaértem porig égtem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents