Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-06 / 235. szám, hétfő

ERICH KÄSTNER: Mama meghozza a mosott ruhát (BERLINI NAPLÖJEGYZETEK) 1944. január 17. Tegnapelőtt tehát az én lakásom került sor­ra. Néhány tartály „via airmail“ szállított fosz­for a háztetőre, és úgy ment, mint .a disznó- pörasölés. Gyorsaság nem boszorkányság. Há­romezer könyv, nyolc öltöny, néhány kézirat, valamennyi bútor, két írógép, emlékek minden méretben és különböző hajszínekben, a bőrön­dök, a kalapok, az irattartók, a csontkemény szárazkolbász a kamrában, a fogkefe, a kri zantémok a vázában és a távirat az íróaszta­lon: „tizenhatodikén reggel érkezem anhalti pályaudvarra csomagzárlat miatt személyesen hozom a mosott ruhát mama“ Legalább az egyik írógépnek meg akartam menteni az éle­tét. De a harmadik emeleten már égő geren­dák zuhantak elém. Az okosabb enged. iHa már túl van rajta az ember, akkor feltű­nően könnyűnek érzi magát. Mintha megválto­zott volna a fajsúlya Megállapodottabb termé­szetűek számára bizonyára borzalmas érzés. Ne csüngjön a szíved földi javakon! Legjobban a könyvek fognak hiányozni. Néhány levél Egy­két fénykép. És ezenkívül? Olyan érzések mint: No, most hazamegyek, leheveredem a dívány­ra, nem gondolok jóformán semmire, nem ve­szem fel a telefont, nem nyitok ajtót, ha csen­getnek, és olyan egyedül leszek, hogy a tapéta is lúdbőrözni fog belé...“ Hát ennek vége. Évtizedekre. Azután az ágynemű, az ingek, a hímzett zsebkendők, amelyekkel édesanyám minden karácsonyra meglepett. Az ajándéko­zás büszke öröme, amelyet minden nagymosás jitán ismét és újra belevasalt a ruhába. Ez is elégett. Azt hittem, Ilyen dolgok nem is ég­hetnek el. Az embernek, mielőtt joga lenne hozzászólni, a saját testén kell mindezt kita­pasztalni. Vagy a saját testi fehérneműjén. Hát igen. A kulcscsomóm még megvan. Lakás kulcs nél­kül bosszantó. Kulcs lakás nélkül egyenesen ostoba dolog. El akartam dobni. A bőven ren­delkezésre álló romladékok közé. De nem vitt rá a lélek! Olyan leijne, mintha friss kenye­ret dobnék a szemétbe. Micsoda érthetetlen gátlás: hajléktalanná vált kulcsokkal szemben! És mégis így van. Non scholae, séd vitae dis- cimus. (Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk). Ha legalább Mama nem jött volna! Mióta megkezdődtek a légitámadások Berlin ellen, mindig elodáztam látogatásait. Néha a legva­dabb kifogásokkal. Minek növeljem aggodalmát azzal, hogy meglássa, mi megy Itt végbe. Né­hányszor már komolyan megharagudott. Bele­törődtem. És most jön, a ruhásdobozzal. Pont abban a pillanatban, amikor az angolok fel­mondták a lakásomat. A város még égett. A köz­lekedési hálózat megszakadt. Parázsló homlokza­tok előtt borotválatlan és kialvatlan tűzoltók állnak. A Roscher utca lezárva. A csatornában bútorok hevernek, nedvesen, ferdén, piszkosan. A sarkokon forró kávét és süteményt osztogat­nak. Nem volt mit tennem. Tegnap a reggeli szür­kületben nekivágtam a charlottenburgi pályaud­varnak. Persze le volt zárva. Gyalog a penész­színű légvédelmi tornyok mellett a Zoo-pályaud- varhoz. A villamos közlekedett. A Lehrti-pálya- udvarig. Mindenki szálljon ki. Ingajárat a Fried- rlch utcáig. Átszállás. Anhalti-pályaudvar. Lezár­va. Hová futnak be a drezdai vonatok? A Gör- lftzi-pályaudvarra. Mikor érkeznek? Vállvono- gatás. Mire a Görlitzi-pályaudvarhoz értem, már három órája voltam úton. A dezdai gyorsvonat? Talán tíz óra felé. De lehet, hogy tizenegy óra tájban. Odaálltam a sínek melletti korláthoz, és nem mozdultam, amíg végre, végtelen várakozás után, a vonat befutott. Valahol, Berlin közelé­ben, nyílt pályán kellett vesztegelnie. Az utasok sápadtak és idegesek voltak. Már messziről jól láthatták a város fölött gomolygó füstfelleget. Szemükkel* félve keresték hozzátar­tozóikat a korlát mögött. Mi minden nem tör­ténhet az újkorban egyetlen -éjszaka alatt. Ki tudja, milyen súlyos támadás érte a birodalmi fővárost, ha még most is ott kóvályognak a te­tők felett a koromfelhők, melyeket élénkpirosra színez a tüzek visszfénye, nevetségesek ezek a légoltalmi pincék, félig a járda fölé nyúló abla­kaikkal, fejmagasságban a gáz- és vízvezeték­csövek, hamar eléri az embert a halál. Ügy hír­lik, Siemensstadt megint soron volt, és ha Pau­la egyszer elaludt, ágyúkat süthetnek el a füle mellett, aztán a gyereket felöltöztetni, a háti­zsák, a nehéz bőrönd. Átkozott háború! Ley bárt rendeztetett be az óvóhelyen. Hol is van a me­netjegyem? Ember, legalább vigyázz azzal az is­tenverte ládával... add, édes istenem, hogy semmi bajuk ne történt légyen ... Ekkor fedeztem fel Mamát. A ruhásdobozzal a kezében. Integettem neki. Mereven nézett ma­ga elé. Kiáltottam. Integettem. Kiáltottam. Most észrevett. Zavartan mosolygott. Többször bólin­tott. Gyorsan a korláthoz lépett, s mereven nyúj­totta a jegyét a vasutas felé. Még mialatt a dübörgő vasúti csarnokban áll­tunk, beszámoltam neki arról, hogy mi történt. A lakás kiégett. A kerti ház is. A főépület is. Az oldalszárny is. Más házak is az utcában. És a többi utcában köröskörül. Más negyedekben is Berlin ma egyáltalán nem megfelelő hely hetven éven felüli édesanyák számára. — Tudod mit — mondtam —, itt maradunk a közelben, délben eszünk valamelyik étkezdében, kedélye­sen elszórakozunk — és az első délutáni vonat­tal visszautazol. Korán sötétedik. A végén még riadó lesz. Lehet, hogy nem is lesz; mert amióta a lakásomat eltalálták, Berlin roppant sokat vesztett szemükben a bájából. Ennek ellenére ... — Novettem, meglehetősen erőltetve. Mama halkan megkérdezte: — A szőnyegek is? Elállt a lélegzetem. — És az új paplan? Mégegyszer elmagyaráztam neki, olyan kímé­letesen, ahogy egy pályaudvari csarnokban le­het. hogy a tűz nem tett kivételt. Odavannak a szőnyegek, az új paplan, Thiels Prager-úti üzle­téből. -a zongora, melyen mint gyermek a dúr- és moll-hanglépcsőket gyakoroltam, a Deutsch- féle Üzemből kikerült bútorok, a Cotla-féle jubi­leumi Goethe-kiadás, a hagymamintás étkészlet, a karcsú szárú borospoharak, a fürdőkád, a tiill- függönyök, a nyugágy, az erkéllyel együtt... — Gyere — mondta — látnom kell a lakást! Még nem tudta elképzelni, hogy ez a négy szo­ba nincs már a világon. Kisietett az utcára. Nem lehetett visszatartani. Utaztunk. Átszáll­tunk. Újra átszálltunk. Földalatti. Villamos. Az állatkerttől autóbusz ingajárat. Az egyik megál­lónál kezem a ruhásdobozzal együtt kimaradt a kocsiból. A többi már rég bentvolt. Az emberek meg sem mozdultak. Nagyon gorombának kel­lett lennem, hogy újra visszakapjam őket: a ke­zemet és a dobozt. Mama állt vagy ült, ahogy éppen adódott, és a semmibe meredt. Lárvaszerű arcán könnyek csorogtak lefelé. Ezúttal két óra alatt értünk el Charlottenbur gig. Mama a megállótól a korábban már meg­szokott útvonalon igyekezett előre. Alig tudtam lépést tartani vele. A Sybel út felé az átjárás le volt zárva. Tehát Dahlmann út, Kurfürstendamm, Küstrini út. Árkon, bokron, vakolaton és köve­Kopócs Tibor illusztrációja ken át. Egyszerre csak itt sem lehetett tovább menni. Romok, füstgomoly, tűzoltóság, beomlási veszély — nincs tovább. Még néhány lépés. Az­tán kész. A kapu feletti helyiségek leomlottak. A törmelék elzárta a bepillantást az udvar felé. A koporsóalakú tető leszakadt. Mama tanácsta­lanul nézett körül. Aztán megragadta a karomat és azt mondta: — Vigyél vissza! Újabb két óra utazás. Rettentő tolongás, autó­busz villamos, földalatti, kiszállás, átszállás, ih- gajárat. Féltem, hogy megpillantja a Hansa-ne- gyed romjait, és ettől csak még jobban fog ér­tem aggódni. Félelmem alaptalannak bizonyult. Mama most már nem nézett sem jobbra, sem balra Valószínűleg a világoszöldre lakkozott nagy fehérnemű szekrénybe nézett. Abba a fiók­ba, ahol a paplanhuzatok, lepedők és párnahajak voltak. A polcra, melyen a gondosan egymásra rakott ingek tornyosultak. A dobozokra, a pon­tosan összehajtogatott zsebkendőkkel. A nagy buzgalommal elrendezett dörzstörtilközőkre és törülőruhákra. Volt ott még két vadonatúj teveszőr-takaró is. A Salzmann-cégtől. És a sötétkék fürdőköpeny, születési ajándék két évvel ezelőttről. És az ezüstevőeszköz. Tizenkét személyre. Egymás után, darabonként vásároltam. A fiamnak, tud­ja, olyan kelengyéje van, mint egy férjhezme- nendő lánynak. És minden évben vásároltam va­lamit hozzá. Persze, hogy a saját keresetemből. Áprilisban leszek hetvenhárom. De ha már aján­dékozni sem tudnék, semmi örömöm nem lenne az életből. Mindig mondja ugyan, hogy abba kellene hagynom a munkát. De én nem mondok le erről. A fiam író. De nem szabad írnia. El­égették a könyveit. Most pedig a lakás ... Mikor a gyorsvonat elindult, már sötétedett. Egy ideig a vonat mellett futottam és Integet­tem. Mama ajkába harapott, és megpróbált mo­solyogni. Aztán ismét visszautaztam Charlottenburgba. Kilenc álló órán át közlekedtem Berlinben ide- oda. Kabátomról két gomb hiányzott. Mikor a Stuttgarti téren kikászálódtam az autóbuszból, valaki odaszólt: „Mindjárt légi veszélyt fognak jelezni.“ Erre futni kezdtem. A ruhásdoboz néha a lábamhoz verődött. A távolban felüvöltött az első sziréna. Grünewald fölött lehettek. FÜLDVÁRY IMRE fordítása A chilei stadion * Victor Jorro verstöredéke Ötezren vagyunk itt e csöppnyi városrészben, ötezren vagyunk, vajon bányán vagyunk a városokban és országszerte? Csupán itt tízezer kéz, mely szántott és gyárakban termelt. Vajon hány embert gyötör éhség és hideg - félelem és fájdalom, lelki nyomás, megtorlás és őrjöngés? Hatan közülünk eltűntek a zűrzavar forgatagában, egy meghalt, egy férfit agyonvertek, sosem hittem volna, hogy egy embert így agyon lehet ütni. A többi négy el akart menekülni az ájult félelem elöl, egyikük az irdatlan mélybe dobta meggyötört testét, mindegyik szemében a halálfélelem merevedett fagyossá. Mily borzalmas torzzá varázsolja arcunkat a fasizmus! Terveiket percnyi pontossággal időzítik, mi sem zavarja őket. Gyilkosság szab itt házirendet. Ez volna hát az isten képmására teremtett világ? Istenem, ez a te hét világteremtő napod gyümölcse? A négy fal közt nincs is ember, csak számok vannak, s a számoknak minden oly mindegy, a számok oly nagyon áhítják a mindent megváltó halált. De hirtelen feleszmél öntudatom. Remegés nélkül figyelem a jelet mi páncélosok robajával, katonák üvöltésével kel versenyre... Es Mexikó? Es Kuba? Es hol a világ, mely felsajdul e szégyen láttán? Itt tízezer kéz szorul görcsbe, mert nem termel soha többé. Vajon hányan lehetünk szerte hazámban? Elnökünk vérének lüktető dobaja túlharsogja a bombák robbanását, gépfegyverek ropogását, s így görcsbe szorult öklünk visszavág. Mily nyomasztóan fojtogat e vers, mialatt a megtorlást szedem gondolatsorba, míg a megtorlást éneklem versfüzérben, meg kell halni a gyötrő félelemtől, oly sok millió pillanatig vergődik a végszóig, bent feszít a némaság, kint felharsan a kiáltás. Amit itt látok, oly rémkép az, amit elképzelni sem mertem, s amit érzek, amit érzek, meggyilkolja merev tekintetembe íródott gondolataim ... BEDE BÉLA fordítása * A hírhedt santiagói stadionban született ez a megrázó hangú verstöredék: egy fiatal költő, Victor Jarra utolsó üzenete — a pokolból. A költőt meggyilkolták. Versét egy fiatalember juttatta ki a stadionból, majd Párizsba került, ahol a közelmúltban jelent meg. A chilei népi líra kiváló képviselőjének fájdalmas szavai azóta bejárták az egész világot. JAJROSLAV HASEK: Dreadnoughtokra, vértes csa­tahajókra volt szükségünk, hogy mazsolát exportálhassunk a ke­leti országokba. Ezzel kapcso­latban történt meg a kővetkező eset. A pénzügyminiszternek eszé­be jutott, hogy egy bizonyos Kovács Jánosnak még meglehe­tősen rendet ruhája maradt, miurán elment lakásáról az adóvégrehajtó, aki hozzájárulá­sát kérte a fennkölt célhoz, a vértes csatahajók építéséhez. Az állam érdekében szüksé­gesnek mutatkozott, hogy ezt a ruhát lehúzzák róla. Ára uguan nem jutja egy csatahajó­ra, de sebajt Ha nem csurran, csöppen. Kovács Jánosról tehát hiva­talosan lehúzták a kabátját. Ausztriának azonban csata­hajó kellett, ezért hivatalosan elárverezték Kovács János nad­rágját és mellényét. Később újabb három csat aha- jóra volt szükség. Kovács Já­nosnak azonban egy ingen-ga- tyán kívül nem volt többé más vagyona, csak a beíqért lelki üdvössége. Hivatalosan áruba bocsátották tehát a gatyáját. Az inge még megmaradt. De nem sokáig. Kovács János: ehát anyaszült meztelenül maradt. Ezt azonban a hivatalok nem hitték. Kovács barátunk idézést kapott, hogy jelenjék meg a bíróság előtt és ünnepélyesen esküdjön meq, hoqy semmije sincs. Kovác? János tehát elindult a bíróságra. Ügy, amint az is­ten megteremtette, és amilyen­re a hivatalok levetkőztették. Alig lépett ki a ház kapuján, letartóztatták és törvény elé állították közszemérem elleni vétség miatt. TÖTH TIBOR fordítása úi sző 1975. X. 0.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents