Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-26 / 43. szám, Vasarnapi Új Szó

R nfp nagyon fáradt volt, ezért aztán, miköz­ben az ötös buszra várt a Szent Patrick- katedrális előtt, a gondolatai, mintegy fél­álomban, el-elkalandoztak. Mikur a busz végül megjött, és egy alacsony, molett asszony, fekete ruhában, elébe nyofnakodott, és megállt, mintha csak megbénult volna, éppen a nyitott ajtó előtt — a sofőr közben a kormánykereket tüögette, a Rockefeller-házak pedig úgy tornyosultak fejük felett, mint a viharfelhők —, Rafe nem lepődött meg túlságosan. Az asszony fémes, izgatott han­gokat hallatoft. Ügy tűnt, képtelen felszállni, megragadni a függőleges kapaszkodót, félreállni, bármit csinálni. Fekete szalmakalapja, mely apró bogyókat formázó bíbor mintával volt behintve, szemmel láthatóan remegett; de hogy a méltat­lankodástól e vagy íiz ijedségtől, azt nem lehe­teti tudni. — Tessék, tessek — szólt Rafe, és ki­csivel a hóna alatt megragadta az asszonyt, hogy felsegítse. Mintha homokzsákot emelt volna. Rafe esak a doboz miatt aggódott, összehurkolt spár­gán lógott bal kezéről, bébimobilt vitt benne a gyereknek, és nem szerette volna, ha összetörik. — Ö, köszönöm szépen — cirpelő hang szól ki a kalap alól, pedig az asszony még meg sem ve­tette a lábát a lépcsőn. — Nagyon, nagyon kö­szönöm. — Rafe arca szinte belefúródott az asez- szony kalapjába, alig látott ki mögüle. Ujjai alatt a ruhaszövet átizzadt és meg megcsúszott; Rafe- nak az a baljós érzése támadt, hogy valami el fog szakadni, a zsákból kipereg a homok, az asz- szony dühösen lelőttyad a járdára, é.s az egy­másra dobált ruhák fészkében csak egy fej marad belőle, mint Ray Bolgerből az óz, a csodák csodá­jában. Mikor már úgy tűnt, végleg képtelen el­szakadni a talajtól, az asszony váratlanul fenn termett a buszon, és Rafe felszabaduló keze meg­rebbent, mintha csak valami madár rugaszkodott volna a levegőbe tenyeréről. — Hát nem kedves? — kérdezte az asszony a sofőrt, bár nem fordult vissza, és Rafe egész idő alatt még csak egy pillantást sem vethetett az arcára. — Húzódjunk a kocsi belsejébe — szólt a sofőr ■meredt, és Rafe túl hirtelen kapta félre tekin­tetét, így aztán csak avval a kétes értékű benyo­mással lett gazdagabb, hogy a lánynak nagy sze­mei vannak. Az A I'ombre des jeunes fillés en fleurs í* tartotta kezében. Pár pillanat múlva Rafe úgy érezte, már az is, hogy a lány kezét tanulmányozza, megtöri sze­líd békéjét annak az ellipszisnek, mely az arc és a könyv, mint két gyújtópont köré rajzolódott. Szorosabbra fogla a dobozt, benne a bébimobillal, s kissé előredőlve kinézett az ablakon. A busz már körbejárta a Columbus Circle-t, és éppen ráfordult a Broadwayra. Rafe szeme előtt elsuhantak az utca keleti oldalának világosan rajzolt házszámai: 1832, 1836, 1846, 1850 (Wordsworth halála), 1880 (nagy nihilista per Szentpéterváron), 1900 (Rafe apja megszületik Trenlonban), 1902 (Braque Le Havre-ból Párizsba költözik, hogy festeni tanul­jon), 1914 (Joyce belekezd az Ulysses-be, Európa belekezd a háborúba), 1926 (Rafe szülei Ithacá­ban házasságot kötnek), 1936 (Rafe négyéves). Ahol a jelennek kellett volna állnia, lebontottak egy háztömböt, és a számozás csak a 2000-nél kezdődött újra, egy hervasztóan új stílusú épüle­ten. Az ablakról Rafe a fölötte levő hirdetésre fordította figyelmét. A plakát a Jomar-félsz nesz- kafét reklámozta, igen ötletesen. Finoman recé- zett celluloid lemez volt az alapja, melybe egy fes­tett férfifigura szomgolyója, karja és szája ágya­zódott, két különböző helyzetben. Az eredeti el­képzelés az lehetett, hogy egyik felől nézve, a férfi egy csésze kávét emel mosolyogva a szá­jához, míg a szeme az illat mámorában ájtatosan kifordul egészen tojásformájú szemgödre tetejéig, másfelől nézve viszont leeresztett csészével (és szemgolyóval) tűnik elő, míg szája tündöklő ne­vetésre nyílik. De Rafe túl közel állt, és a busz­tető hajlása is nehezítette, hogy érzékcsalódása tökéletes legyen. Egyszerre látta mindkét kart, mindkét szemgolyót, bár azért a kép élessége, mint a mérleghinta, ide oda billent a két rajz kö­zött, ahogy Rafe meg-megbiccentette a fejét. Vagy a tátott szájú kacajból rémlett elő a csu­háik, monoton hangon, mint valami félszeg ta­nár. Rafe, melléhez szorítva a dobozt, az utasok közé fúrta magát, függő fogantyúra lesett. A fe­ketébe öltözött asszony eltűnt a szeme elől, pedig ülőhelyet nemigen találhatott. A kocsi belsejében, ahol még bőven volt hely, egy gyönyörű lány fog­ta a kapaszkodót. Cseresnyelikőrszínű haját két hamukék csík színezte, szimmetrikusan belefestve. Fekete trapézkabátjának szétnyíló szárnyai csu­pán félig burkolták testét. Két lábfeje, szürke, magas sarkú cipőben, egy láthatatlan V betű két oldalán támasztotta a padlót. Megszámlálhatatlan V betű sorakozott mindenütt, ahol ruháján a ce- ruzabordázatú minta két éle összefutott; a hátsó rész egyenes varrása mentén, végig a ruha ujja- in, a hajtókákon, oldalt a szoknyán (Itt nagyon karcsúak voltak a V betűk). Torka tövénél, ahol Rafe újabb V betűre számított, bonyolultabb volt az ábra; az egymásnak feszülő kulcscsontok szö­vetburokba takart szélei felső peremük elvékonyo- dó polcocskái, a nyak ideges és meglehetősen arisztokratikus két izomszalagja, köztük a kis be­mélyedés, ahol elfért volna egy kávéskanál; mind­ez belejátszott a látványba. A lány nem volt olyan magas, mint ahogy karcsúsága sejtette; homloka Rafe álláig ért. Fordult a busz A kapaszkodó utasok meglendül­tek, és a lány arca most, míg később el nem kap­ta, Rafe felé fordult, finom, formás arc, nyílt homlok. A száj, Rafe úgy érezte, francia szavakra termett. Orra, ha kisebb, már túl kicsi lett volna. A kis nyílás pedig, ahol felső ajka közepén, fo­gai elővillantak — az a bizonyos, romantikus öblöcske, ahogy Rafe édesanyja nevezte mindig, mikor tréfásan érzelmes gyereknevelői modorá­ban azt bizonygatta, hogy mélységéről leolvas­ható a szerelmi hajlandóság mértéke — keskeny volt és élesen metszett. Rafe épp azon tűnődött, hogy vajon milyen lehet a szeme, mikor a lány felpillantott a könyvből, szórakozottan a férfira *j Bimbózó lányok árnyékában l Marcel Proust regénye*). kott szájú mosoly kísértete, vagy pedig az utób­bit vette körül az előbbi árnyéka. Rafe tekintete visszatért a lányhoz. Még ott volt mellette, de már indulóban. A Proust-kötet most a táskájából kandikált ki. Szemének zomán- cos fénye elárulta, hogy éppen most hagyta ott a képzelet tájait a rideg valóság kedvéért. Fene­ke, sussanó érintéssel, ellibbent Rafe-é mellett. Miután megrántotta a zöld szíjat, az oldalajtónál, várakozott, remekbe csiszolt arcéle diadalmasan elütött a busz hangulatától. Az ajtószárnyak szét­csapódtak. A lány leszállt, száját csücsörítve, az­tán elindult délnek és eltűnt. Néhány újabb felszálló még inkább a kocsi mé­lyébe szorította Rafe-t, jóval beljebb, mint ahol a lánnyal állt az előbb. Apránként, zavaros össze­visszaságban, ahogy a katasztrófa híre végigszi­várog a távíródrótokon, Rafe tudatában összeállt a fiatal néger lány, lábai előtt, az ülésen. Lapos csecsemőorrán kényelmesen megpihenhetett tekin­tete. Ahogy a lány igazított keresztbe tett lábán, Rafe felfigyelt a sima, széles, égszínkék szoknyá­ra, a sárga kabátra, mely színével ütötte a szok­nyát, a lány arcának szfinxszerű, előrekerekedő najlataira, égszínkék ölében nyugvó, különös gond­dal összekulcsolt kezére. Kék félkesztyűt viselt; a szára nem ért tovább a hüvelykujja tövénél. A kurta kesztyűben megvolt az a leheletnyi gro­teszk jelleg, ami mindig izgalomba hozta Rafe-et. De ahogy a lány kívánatossá vált számára, úgy lett elérhetetlen is. Ha Rafe újabb szerelmét leplezetlenebbel figyelte, mint az előzőt, csak azért lehetett így, mert a távolságon, melyet a lányból sugárzó erő kényszerített közéjük, meg­törtek a vágyódó szempillantások, mielőtt még igazán sérthettek volna. Vagy úgy is mondhat­nánk: önmagáról és a lányról rajzolgatott vágy­képei mindvégig megmaradtak a képzelet anyag­talan birodalmában, így hát gátlástalanul átad­hatta magát a játék gyönyörének. A tárgyát vesztett fantázia munkája, már ku­sza szökellései miatt is, hamarosan fárasztóvá válik. Rafe, újra a valóságbeli néger lányon pi­hentetve tekintetét, most észrevette fejének pe­dáns titkárnői tartását, a rózsaszín bőrt, ajkának gunyoros kaukázusi metszését. Öltöztesd a nőket tengerkékbe és homoksárgába, vagy húzz rájuk ceruzabordás szövetet, mit sem számít, ugyanazt a témát variálják, bár ha más szavakkal is; még annyira sem különböznek egymástól, mint Szent Pál és Paul Tillich. A végén, mikor Rafe leszállt a Nyolcvanötödik utcánál, a lányból csak annyi maradt emlékezetében, hogy sohasem látott még ilyen fura kesztyűt. A buszajtő becsukódott mögötte: mintha valami ősgyík csapta volna össze szárnyát. Az elhagyott járdán egy asszony álldogált, megbámulta Rafe hosszú dobozát, ki nem találta volna soha. hogy bébimobil van benne. A Hudson párájától terhes, meleg levegő tavaszt ígért. Rafe felment a leko­pott, korallszínű lépcsőfokon, végig az előcsar­nok sakktábla mintázatú padlóján, s belépett a kis, skarlátvörös liftbe, mely majdnem minden este a földszinten várta őt, mint egy hűséges, bár nem épp alázatos kutya. Bent a lakásban a gye­rek nevetgélt, nemrég kapott enni; mamája, álom- ittasan és felhevülve, a heverőn feküdt, pongyo­lában. Láthatatlan permet csípte a szemét: a jóság; nevetni kellett tőle, peckesen sétálni, összevissza beszélni, Karját, a gyerekkel kezében, kinyújtot­ta, aztán leengedte, úgyhogy a kislány hasa feje tetején nyugodott; közben ide-oda lépdelt a szo­bában, énekelt: ,,Van nekem egy kisbabám, kinek neve Liz, nekem ő a legszebb, akármilyen is, so­hasem lesz olyan szép, mint ahogy én vélem, bár­hogy is lesz, úgy lesz; na, de mi lesz vélem?“ A gyerek nevetgélt: Ikk, ikk. A bébimobil nem aratott sikert. Alice eredeti Calder-modellt vár, szép, fényezett fából, nem ezt a darab dróton fityegő hét gumimadarat. Eliza- beth meg mindenáron a szájába akarta venni a madarakat, s érdeklődését nem ragadta meg külö­nösképpen a figurák bonyolult mozgása, talán nem is látta; egyszóval egyáltalán nem hasonlí­tott az elbűvöl ten figyelő csecsemőre a doboz címkéjén. A gyerek elaludt, és a csalódott hangulatban Alice elkészítette a vacsorát. — Fura kesztyűt láttam ma — szólt Rafe. A konyhából csak edénycsörgés; válasz nem érke­zett. Aztán az asszony feltálalta a vacsorát — bor­só, fasírt, sült krumpli; mind Rafe kedvenc étele volt, mind oly módon elkészítve, hogy véletlenül se sértse allergiás emésztését — azokon a ki­egyensúlyozatlan, meg-megbillenö tányérokon, me­lyeken még újházas korukban, először hajóztak ki a divatos rafinériák tiszta tengerére. Sűrűsödtek a homály foltjai, alkonyodott. Kü­lönös érzékcsalódás kerítette váratlanul hatalmá­ba őket; az asszony duzzogva, mert Rafe nem fe­lelt valami kérdésére — ez a kérdezősködés, hogy mi újság az irodában, bár csupa jó szándék su­gallta, s a feleség szűkre szabott életét tekintve teljességgel érthető is volt, kába ködként telepe­dett Rafe agyára, melyben most már nemcsak az apró-cseprő dolgai, de a rájuk vonatkozó kér­dések is mind szertefoszlottak, lemerültek a sem­mibe —, háromszögletű kenyérdarabkát ejtett ki ujjai közül, és a kenyér, ahogy ölébe hullott, egy kis fénypászmában pördült egyet, és csillaggá változott. Onnan, ahol ült most, már vacsora után, ciga­rettával a kezében, Rafe a Hudson fölött ellá­tott egészen a Palisade-szikláig, s a fölöttük de­rengő elővárosokig. A sárga égbolt fölé rózsaszín kupola boltozódott. Már beindult a Spry-fényrek- lám. A Spry, mely valósággal betöltötte éjszakái­kat, mert fényes volt és jól olvasható, három fo­kozatban működött: Spry (piros), Spry (fehér), SÜTÉSHEZ (piros) és Spry (fehér) FŐZÉSHEZ (piros). Rafe néha eltöprengett azon, hogyan szü­letett a fényreklám. Valami hivatali főnök, alig­hanem felfigyelt a nemrég kisajátított vízparti gyáregység üres tetejére. „Elkelne oda egy Spry- reklám“ — mormolta titkárnőjének, akit mindig túlóráztat, aztán kocsin viszi haza Riverdale-be. A titkárnő a következő hétfőn osztályközti átira­tot fogalmazott J. G., a fönök megjegyzéséből. A propagandaosztály helyettes vezetője (az osztály- vezető épp Poconosban töltötte szabadságát), az új fiú, hét éve végzett a Yale-en, rtem merészelt újat húzni J. G.-vel, inkább átszóit a kivitelezők­höz, hogy valaki dobjon fel egy vázlatot. Három nappal később a valaki fel is dobta, miután becsü­lettel végigböngészte a régi Spry-hirdetések más­fél mázsás dossziéját. A propagandaosztály he­lyettes vezetője aztán átszalajtott egy srácot a vázlattal az igazgatóságra. J. G. most már presz­tízskérdést csinált belőle, hogy a javaslatára rá­harapjanak: ráírta a hátára: „Kissé dél felé fordí­tani. A Columbia-negyedben senki sem főz ott­hon“, aztán még egyszer átfutotta, és jóváhagy­ta. Két másik hivatali főnök, akik látták a váz­latot (az események különös játéka folytán mind­kettőjüknek ott volt a lánya Sarah Lawrence bal­jós esküvőjén), gyanítván, hogy J. G.-nek növek­szik a befolyása a részvényesek között, ravaszul félreálltak az útból. Megkérdezték az árajánlato­kat, a beérkezőket nyugtázták. Az egyiket végül elfogadták. A neonos fiúk fénycsöveket hajlítot­tak, a fémmunkások acélállványt ütöttek össze. Aztán novemberben, egy keddi napon, olyan sze­les időben, hogy az ember füle belefájdul, tizen­nyolc munkás beszerelte a fényreklámot; egyi­kük, a legfiatalabb egy szép napon majd világ­hírű színész lesz. Fél négykor, másfél órával előbb, mint ahogy fájrontolniuk kellett volna, letették a lantot, és leléptek, mert végeztek a rohadt melóval. így született a Spry-neonreklám (ahogy a folyó, a fák, a gyerekek és az álmok). A. Spry hunyorgó fénye fölött eltűntek az elő­városok. A folyó sötét tükre széles volt, mint az égbolt feketéje. Elnyelte a felszín csillámlásait, melyek kioltva éltek tovább a mélyben, egy-egy pillanatra még ráncot vetve a víztükör alatt. A fényreklám elfoglalta az éjszakát a hasonlókép­pen örökfői való, viszont kibetűzhetetlen csilla­gok magányos társaságában. TAKÁCS FERENC fordítása jS’JOHN UPDIKE:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents