Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-12 / 41. szám, Vasarnapi Új Szó

A szokásosnál később ébredtem. Odaléptem az ablakhoz, fölengedtem a redőnyt, s fölnéztem az égre. Kisfiam szemén kívül semmi sem versenyezhetett tiszta kékje vei.

A nap már perzselt. Mi lesz hát délben? Megfulladok itt a falak között, gondoltam. Elnyúltam az ágyon, s azon kezdtem törni a fejemet, hogyan szabadulhatnék minél gyorsabban a várostól.

Úgy toppantak be, mintha hívtam volna őket

— Nem jönnél velünk? — kérdezték mind a ketten egyszerre.

— Hová?

— Valahol a Kis-Duna mellett van az a hely

— mondta Tomáš.

— Isten háta mögött — szólt Márta.

— Ha szíveskednétek valamivel pontosabban fogalmazni — kértem őket.

— Borjús tanya — egészítette ki Marta a tudnivalókat.

— Innen vagy ötven kilométer — mondott végre Tomáš valami használhatót

— Jártatok-e már arra? — kérdeztem.

— Nem, hisz azért jövünk most ide, hozzád

— felelte Tomáš.

— A folyónak azt a részét alig ismerem

— vallottam be. — Ha lejjebb volna, tudnék tanácsot adni.

— Nem számít. Majd megkérdezünk valakit az ottaniak közül. Csak gyere velünk, te fogsz tolmácsolni — kért Tomáš, nem sejtve, hogy rég határoztam.

— Kocsival jöttünk, akár indulhatunk is — mondta Marta.

— De csak ügy, ha nem akartok majd rögtön hazajönni — szabtam meg körültekintőn a magam feitételét.

Mosolyogtak.

Beültünk a kocsiba, s Tomáš széthajtotta a térképet. Szétteregette a térdén, s ujjával rábökött egy piros pontra.

— Ht, ennek a falunak a határában kell lennie a tanyának — mondta.

Vállán keresztül belekukkantottam a térképbe. A kinyújtott ujj alatt kék vonal indázott. A folyó íde-oda tekergett, hol jobbra, hol balra, hol erre, hol arra tért ki.

— Induljunk már? — szóltam türelmetlenül.

Áthajtottunk a temető előtt, amely új lakótelepek közé szorltottan szunnyad, s állítólag betelt már, de jó pénzért, suba alatt lépten nyomon akad némi hely egy-egy új megboldogultnak. Magunk mögött hagytunk néhány hosszú garázssort és parányi kertet, ahol már a reggeli órákban rajzottak a városi méhecskék.

Átkeltünk egy vasúti kereszteződésen, s becsúsztunk a síkság nyelőcsövébe.

Teljes erővel folyt az aratás, s ilyenkor a falvak kihaltak, de a nemzeti bizottság irodájára kíséret nélkül is könnyen rátaláltunk. Az iroda a falu közepén, egy öregebb épületben működött, s a bejárata fölött jól látható tábla tudtunkra adta, hogy a nemzeti bizottságon kívül egyéb szervek is működnek a fedele alatt.

Kiszálltunk a kocsiból, és siettünk nz épület ajtajához Az ajtót zárva találtuk, megkerültük hát az épületet, s a félig nyitott hátsó kapun át beléptünk az udvarba. Egy idős férfi, mint később kiderült, a nemzeti bizottság alkalmazottja, virágágyakat kapált.

— Kérdezd meg, hátha ő is el tud látni minket tanáccsal — kért Tomáš, hallva, hogy az. öreg fogadta a köszönésünket.

Bemutatkoztam s közöltem látogatásunk okát az öreggel.

Az öreg gondolkodott, ingatta a fejét, s hosszan magyarázta, mi az, amiben tévedünk.

— Fordítsd már — sürgetett Tomáš. — Mit beszélV

— Azt mondja, hogy van itt tanya elég. Minél tovább haladunk délkeletnek, annál többet találunk. A házak egyike-másika már szétesett, a* eredet! tulajdonosok elhaltak, az

vizeslajt körül kezeslábasba öltözött férfiak cigarettáztak Valahányszor egy egy csoportot megközelítettünk, kíváncsian fordultak felénk, egy egy megjegyzést is cseréltek, valószínűleg azt találgatták, hogy kicsoda jöhet abban a kocsiban. Lehet, hogy járási embereknek vagy újságíróknak néztek bennünket. Az is lehet, hogy nem okoztunk nekik fejtörést, csak néhány méla szó esett közöttük, s nem is velünk, a személykocsiban ülőkkel kapcsolatban.

örökösök pedig rég föladták a reményt, hogy jussukat pénzzé tehetik ...

— Épp ez az, hátha olcsón megkaphatjuk valamelyiket — ugrott a szavamba Marta.

— De az öreg azt mondja, hogy semmiféle Borjús-tanyát nem ismer — folytattam. — Évekkel ezelőtt élt itt egy ember, akit így hívtak, de az még a háború előtt volt, és a házát ma már nehezen találná meg valaki, ha áll még egyáltalán, mert a hozzá vezető ösvényt rég benőtte a fűz meg a gyep.

— Kérdezd csak meg, merre vitt oda az út — kért Tomáš.

— Azt mondja, hogy összevissza egyszer járt ott egész életében. Biztos, hogy nem találna rá, mert akkor se vezetett oda rendes üt, csak egy keskeny gyalogösvény a bokrok között, de ezek a bokrok biztosan jókora fákká nőitek azóta — tolmácsoltam az öreg válaszát.

— Az ördögbe! A pasas, aki a tanácsot adta, azt mondta, hogy Borjúsnak hívják a tanyát. Állítólag két házból áll. Az egyik üres, a másikban pedig két vén csodabogár tengődik, kecskéket legeltet és kukoricát lop a határban — magyarázta Tomáš.

Meghánytam-vetettem a dolgot az, öreggel.

— Ki az az ember, aki ezt az egészet mesélte? — kérdeztem.

— Ha én azt tudnám, egyszer láttam őt életemben — felelte Tomáš.

— Akkor is nyomás alatt — jegyezte meg Marta.

— Pénteken betévedtünk egy borozóba, valaki meg hozzánk csanődott. Látod, hogy nem hazudott, kell, hogy legyen benne valami. az öreg is igazolta — fordult Marta felé Tomáš de az asszony érdeklődése már lany- hulóban volt.

— Azt mondtad, hogy mérget vehetek rá. Hogy ez lesz az évszázad üzlete — szólt Marta gúnyosan.

— Akkor veszünk egy másik házat, látod, hogy az a fickó nem hazudott — mondta Tomáš.

— Potyán akart inni te pedig lépre mentél — mondta Marta.

— Nem mondanám, hogy olyannak látszott. Egyszerűen elvétette a tanya nevét. A tanyát nem Borjúsnak hívják, hanem valami másnak

— mondta Tomáš.

— Az majd kiderül — szólt Marta.

— Kérdezd csak meg, nem jönne-e velünk

— meyidta Tomáš. — Ha odakalauzol minket, megfizetem.

— Tulajdonképpen hová? — kérdeztem teljesen összezavarodva.

— A két öreghez, aki a határban a kukoricát lopja — magyarázta Tomáš.

Az öreghez fordultam, s kifejtettem előtte a kölcsönös félreértés lényegét, azt, hogy azt a bizonyos tanyát esetleg nem Borjúsnak, hanem másnak hívják, hogy nem az elnevezés a lényeg, hanem az, hogy eljussunk a két magányos folyóparti házhoz.

Az öreg megerősítette, hogy valóban létezik ilyen tanya, s rég járt ugyan arrafelé, de azért alighanem odatalálna. Mondta, hogy örömmel velünk tart, legalább még egyszer I ű ti a maid az egészet.

Az aszfaltról a postánál letértünk egy mezei útra. Igaz, nem volt ez közönséges mezei út. Legalább öt méter szélesre épült, s a felületét apró kavics burkolta. A kavics alatt a talpazat is elég szilárdnak látszott. Mint az öreg magyarázta, a szövetkezet mindig tavasz elején, mindjárt olvadás után szórta be az. utat kaviccsal.

Az út két szélén akácok nőttek. A fák lombozata magasan az út fölött sűrű boltozatot képezett, s ez mérsékelte n júliusi nap perzselő tüzet. Az út végig délnek vezetett, nem tért ki semerre, egyenes volt, mint a nyíl.

A környező földeken folyt a munka. Arató- cséplők nyelték a Iáhon álló gabonát, vontatók és teherkocsik indultak a kicsépelt maggal a magtárak felé. A táblák szélén, egy-egy

Megtettünk már vagy három kilométert, s az öreg. aki a hátsó ülésen mellettem kuporgott, semmi jelét sem adta, hogv űtfcélunkhoz közelednénk A táj sem ielezte hogy folyó van a közelben. Még mindig a kaviccsal burkolt úton, akácok alatt, termőföldek között .hajtottunk. s majd megfulladtunk a kocsi belsejében.

Olyan táblához értünk, ahol sz>nes blúzokban, fejükön fehér kendővel nők kapáltak alacsony, zöld bokrokat.

— Mi ez? — kérdezte Marta, mikor a szokatlan növényt észrevette.

— Szóló — mondta az öreg. mert értette a kérdést.

— Szója? — csodálkozott Marta. — De hiszen az nem lehet ne tréfáljon.

— Micsoda nem lehet? — kérdeztem.

— Azt hittem, hogv a szója trópusi növény

— szólt Marta, és bátortalanul elmosolyodott. Még mindig azt hitte, hogy mind a ketten ugratjuk.

— A Csallóközben remekül megterem a szójabab — mondtam.

— Komolyan? — kérdezte Marta.

— Jézus Mária! — sóhajtottam föl.

— Valóban?

— Ha nem hiszed kérdezd meg azokat a nőket a mezőn.

— Érdekes — engedett végül is a szavaimnak. — Mindig azt hittem, hogy a szójabab tróousi növény.

Tovább hajtottunk. A földek egyre kopárul- tak, embert már nem láttunk raituk. Körülbelül egy kilométer megtétele után az öreg megérintette a térdemet s közölte, hogy a kukoricás végén ]e kell térnünk balra.

Tolmácsoltam Tomášnak a hírt. Tomáš fölsóhajtott:

— Végre! M;ír megijedtem, hogy meg sem állunk ezen az úton Budanestig.

Az öreg nevetett. Nyilván jobban értett szlovákul. mint föltételeztük, s mint ahogyan sejteni engedte.

—» Menekü’ni akarsz a várostól, örülj, hogy ennyire félreesik ez a vidék — mondtam.

Elértük a onntot, ahol balra kellett fordulnunk. Tomáš fékezett, s bizalmatlanul meredt maga elé. Hamisítatlan mezei út kanyargóit előtte, keskeny homokkal teli keréknyomok kai. peremén magasra nőtt fűvel. Egy-egy szakaszon a keréknyomokat ís belepte a fű.

Óvatosan balra kanyarodtunk. -Lassan vánszorogtunk tovább.

Rövidesen, mihelyt meggyőződött róla, hogy a „ fű alatt nem lapulnak alattomos gödrök, Tomáš gázt adott, n kocsi nekiszökkent, s gyorsan a közelébe kerültünk egy százéves fákból álló. összefüggő fasornak, amely előliünk feketéllett.

— Talán már közeledünk a folyóhoz? — kérdezte Marta.

— Valószínű, hogy igen —- mondta Tomáš.

— Ahol buja a növényzet, ott víznek is kell lennie.

— Az az érzésem, hogy túl messze van ez az egész a fa’utól. Mit szólsz hozzá, nincs nagyon messze? — kérdezte Marta Tomáštól.

— Az a köves út egész tűrhető, az még az őszi esőzéseket Is kibírja — mondta válasz helyett Tomáš. — Ide viszont nem hoz el ősszel a kocsi — mutatott maga elé. — Ha esni kezd, ez az egész egy nagy sártengerré változik. .

— Télen úgyse jártok majd ide, az Ősz viszont szép szokott lenni errefelé. Egész novemberig ki tudtok jönni a kocsival — biz- tatgattam kettejüket.

— Micsoda pusztaság, itt akár meg is ölhetik az embert és senki se szerez róla tu doinást — szó’t Marta.

— De hiszen tanyasi házat akartál! A tanya, az nem villa 0 fővárosi Hegyiparkban — mondtam.

— De ez igazán az isten háta mögött van!

— haragudott meg Marta.

Az öreghez fordultam, s megkérdeztem, milyen messze még a cél.

— Az útnak még csak a felénél tartunk — szóltam kárörvendőn. —Ha majd ott leszünk, akkor mondd, hogy messze van e a hely a falutól, vagy éppen megfelel — tanácsoltam Martának.

Elbiggyesztette az ajkát, s hallgatott.

KŐhajításnyira megközelítettük a fákat, az út enyhén emelkedett, s egyszerre a töltésen találtuk magunkat. Fent az út kettévált, az egyik a töltés koronáján futott tovább, a másik lekúszott az oldalán, s alámerült a buja zöldben.

A gáton fu*ó utat véltük alkalmasabbnak. A másikból igazában csak egy rövid szakaszt láttunk, tovább csupán sejtettük, hogy ott lapul valahol a sűrűben. Az óvatosság azt su-' gallta, hogy ne térjünk le a töltésről, de azért kíváncsiságunk sem késett, sőt. a kaland csábító képzeteit rajzolta elénk.

Tomáš fékezett.

— Merre tovább? — kérdezte.

Az üreg magyarázata körülbelül igy szól»:

— At kell hajtanunk az erdőn. Ha a gáton folytatnánk az utunkat, egy tépéssel se jutnánk közelebb a két házhoz. Ez itt a külső gát, ez csak messziről követi a folyót. A házak még vagy három kilométerre állnak innen, de mindjárt a főmeder fölött. Át kell mennünk az erdőn, messze vagyunk még a folyótól.

Legurulfunk a lejtőn, s elnyelt bennünket az erdő Homálya Az alagút, amelyben haladtunk, ntnul sötétebbre vált:. Már nem láttuk a napot Megtettünk vagy fél kilométert, mire Marta ír"»»szólalt:

— Milyen ijesztő itt minden, sose hittem volna, hogv még ilyesmi is létezik.

— Van ebben valami. Mintha csak a Mississippi táján kóborolnék Mark Twainnel — neveteti föl Tomás. majd tovább figyelte az előttünk kúszó keskeny utat

— Nem a Mississippi az hatalmas folyó — mondtam — Itt is volt egv fo’vó. egy csöndes, tiszta folvó mint va’ami képeskönyvben. A folyó környéke még él, de a folyó már halott

— mormoltam.

— Miért halott? — kérdezte Marta.

— Mert abból a híres gyáratokból túl sok disznóságot eregettek a vizébe — vágtam oda nyersen az ifiú vegyészmérnöknőnek, aki élt- halt a hivatásáért.

— Lehet, hogy a város közelében már halott, de ide már nem jut el a dolog — védelmezte Marta bátran a vegyipart.

— Meggyőződhetsz rő!a —■ mondtam, de el is haraptam a szót, mert elöntött a düh, s jobb, ha ilyenkor hallgat az ember

öreg kísérőnk bólintott.

— Erre nem ís gondoltam Eszem ágában se lett volna — mondta TomáS.

Azon törtem a fejem, hogy az, ami a folyóval történt, valóban sZükségszerű-e. Vajon ki tehet róla? Igazán csak a huszadik század hibáztatható-e érte. és senki más? Valóban?

A homály ugyanolyan gyorsan szertefoszlott, ahogyan az imént összeállt. Az alagútból egy zöld rétre gurultunk ki. TomáS megállította a kocsit. Kiszálltunk, körülnéztünk.

A ligeterdő mögöttünk maradt. Erről az oldalról nézve még hatalmasabbnak látszott, alig akartuk hinni, hogy onnan, az erdő mögül érkeztünk, hogy áttörtünk azon a feketeségen. Tőlünk jobbra is húzódott egy összefüggő erdősáv, de ez valamivel ritkább volt, mint a mögöttünk levő. A rét peremén terebélyes fűzfák és fehér, karcsú jegenyék nőttek. Ezek a fákjnár nem keltettek bennünk ijesztő benyomást, ellenkezőleg, megnyugtattak, s elragadtatva csodáltuk szépségüket. Mindnyájunkat valami furcsa mélabú kerített hatalmába, s e pillanatban minden mindegy volt, semmit sem hallottunk a rovarok zümmögésén meg a lombok susogásán kívül, a gondjainkat, a szorongásunkat sem hallottuk. Úgy éreztük magunkat, mint hajdan, gyermekkorunkban.

Nem is tudom, hogy csak egy röpke pillanatig, vagy percekig ücsörögtünk e ott. Az idő megállt. Mikor végre tovább mozdultunk, úgy éreztük, hogy közelebb állunk egymáshoz, mint azelőtt.

Az út réteket szelt át. Időnként megkerült egy-egy facsoportot vagy fűzfabokrot. Jobbról változatlanul kísért bennünket az összefüggő erdősáv. A sötét cserje mögül olykor előcsil- lant a víztükör. Messziről úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. A víz nem volt büdös, s megfelelően kiegészítette a zöld partvidéket azzal a tájelemmel, amely az idill egészéhez szükségszerűim hozzátartozik.

A rétéi alacsony töltés vágta ketté. A folyótól az erdő felé tartott, de szelíd ívben hamarosan visszakanyarodott a l’olyó irányába, s egyenesen futott tovább.

Az öreg közölte, hogy ez a belső gát, s állította, hogy közel járunk a célunkhoz. Mondta, hogy folytassuk utunkat a gát koronáján, mert a gát a két: keresett ház közvetlen közelében fut tovább.