Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1975-09-05 / 209. szám, péntek
Portrék a kitüntetettekről Nűvészelének forrása a nép élete A Szlovák Nemzeti Felkelés 31. évfordulójának előestjén a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzeti díjával tüntették ki Karéi Plicka nemzeti művészt, aki néhány hét múlva, október 14-én tölti be 81. életévét. Karéi Plickát tanítómesterük nek tartják a néprajzi gyűjtők, a filmszínészek, s különösképpen a fotóművészek ... De még sorolhatnánk gazdiig tevékenységének további területeit is, hiszen mint énekes fellépett a bécsi operában, s dirigense vol! c cseh filharmonikusok női karának, s tevékenyem részt vett az első bratislavai filmiskola megalapításában is. Nem köny- nyű tehát egyértelműen meghatározni a hozzá legközelebb álló alkotási területet, hiszen mindig és minden szakterületen teljes emberként, nagy ügyszeretettel, az igazi mii vész őszinteségével alkotott. A folklorista Plicka maradan dót, csodálatot ébresztő szépsé gű műveiket tett mind a szlovák, mind a cseh néprajztudomány asztalára. Kiemelkedő műve a Cseh esztendő című gyűjteménye, amely a népi művészet különböző területeinek egyszerű szintézise. „Nehezen található ennyije meggyőző, igaz szívvel összeállított mű, mint Plicka »Cseh esztendője«. Ilyen, a nép életének mélyébe hatoló művel csak az állíthat össze, aki maga is egyszerű, hamisítatlan és őszinte ember“ — írták róla kritikusai. A húszas években L. janácek és W. Novak ösztönzésére népdalgyűjtőként fejt ki érdemdús tevékenységet Szlovákiában. Fáradságot nem ismerve járja a liptói, a trenCíni és nógrádi falvakat, tanyákat, kitartóan gyűjti a szebbnél szebb szlovák népdalokat. Ezen a munkaterületen is maradandót alkotott: több mint negyvenezer szlovák népdalt gyűjtött össze. A dalokat a szöveg lejegyzése mellett le is kottázta. — Mint népdalgyűjtő főként a népi énekkuitúrának azokat a szenvedélyes, igazi képviselőit kerestem fel, akik gondolataikat, minden érzelmi rezdiiletü- ket. dalban fejezték ki. .. Ritka jelenségek, népünk igazi bárd- jai ők. Művészetük lenyűgöz, magával ragad bennünket — megérdemelnék, ha olyan elismerésben i’észesülnének, mint a nagy művészek — írja egyik visszaemlékezésében. Hamar érlelődik meg benne a meggyőződés, hogy az igazi népdalgyűjtőnek a nép egész életét kell látni és tanulmányozni. A népélet gazdagságát nem csak a dalban kell keresni, de éppúgy meg kell örökíteni a nép táncművészetét, meséit, szólásait és mondásait stb. Plicka mint fotóművész is utánozhatatlant alkotott. Népdalgyűjtő útjai során sok-sok szinte felbecsülhetetlen értékű felvételt készített. Művészi meglátással veszi „lencsevégre“ a szlovákiai táj természeti, szépségeit, Prága egyedülálló műemlékeit, vagy a Moldva szimfóniába illő romantikus részeit. A Plicka-fotoalbiimokat szerte a világon ismerik. Prágai fényképalbuma (Praha ve fotografii} már a tizedik kiadást éri meg, eddigi összpéldányszá- ma meghaladja a negyedmilliót. Karéi Plicka művészi fotóalbumai a külföldi turisták által leginkább keresett becses emlékek közé tartozik. Itt jegyezzük meg, hogy 1975 végén a prágai Orbis kiadóban „Prágai sétak“ (Procházky Prahou) címmel jelenik meg egy újabb művészi fotóalbuma, amelyben a műemlékeken kívül Práea új jelentösebb épületei is megtalálhatók. Elmondható, hogy Karéi Plicka művészi fotokönyvei jelentős kulturális és népszerűsítő küldetést teljesítenek. Karéi Plicka neve szorosan egybefonódik a csehszlovákiai filmművészettel is. A harmincas években egész estét betöltő filmet alkotott a szlovák nép életéről. Sajnos, ez az alkotás, a film valamennyi másolatával és Piicka más filmjeivel együtt a német megszállás éveiben a tűz martalékává vált. Úttörő munkássága a filmművészet terén 1933-ban az „Éneklő föld“ [Zem spieva) c. hangosfilmmel éri el csúcspontját. Ez a film a velen*. cei nemzetközi versenyen díjat is nyert. 1945-ben Plicka részt vesz a „Csehszlovákia felszabadítása“ című szovjet film megalkotásában is. A későbbiek során előadott a prágai Filmművészeti Főiskolán. Számos tanítványa ma a csehszlovák filmművészet jeles alkotója. Karéi Plicka életművét szocialista társadalmunk megbecsüléssel övezi. Azok közé tartozik, akik tudatosan a népi kultúrából merítettek, akik a nép művészetét közkinccsé tették. Munkásságával, céltudatosságával és kitartásával példaként állhat a fiatal alkotók előtt. A munkáról így vallott: — Munkánkat szenvedélyesen. szinte fanatikusan kell szeretnünk, mert csak így érhetünk el valamilyen eredményt. SOMOGYI MÁTYÁS A míg Szolszenyicin a Szovjetunióban élt— mondta az egyik Moszkvában akkreditált nyugati újságíró — addig a mi sajtónk mindent szívesen fogadott, amit ő mondott, avagy írt. Mióta azonban nálunk él, bőbeszédűsége már ingerel bennünket“. Természetesen nem a szavak számával van a baj, hanem a szöveg tartalmával. A nyugati újságíró véleménye kifejezi az elégedetlenséget és nyugtalanságot, amelyet az utóbbi 'dobén Szolzsenyicin személyével kapcsolatban éreznek Nyugaton. A Wall-Street Journal című befolyásos amerikai lap példáui néhány nappal ezelőtt azt írta, hogy Szolzsenyicin USA-beli jelenléte néhány amerikainak „komoly kellemetlenséget“ okoz. Az International Herald Tribune megállapította, hogy Szolzsenyicin nézetei sok embert nyugtalanítanak és „megvetni való figurát kreáltak belőle“. Na kérem, mondhatná az ember, végre Nyugaton is kinyíltak az emberek szemei. De vajon miért nyíltak ki? Nem tudták az emberek Nyugaton, hogy ez az ember mit akar? Dehogynem. Sőt, nagyon is jól tudták. Az amerikai sajtó nemrég beszámolt arról az érdekes beszélgetésről, amely annak idején a Fehér Házban zajlott le. Richard Nixon. az Egyesült Államok elnöke meglepődött Szolzsenyicin egyik levelének a tartalmán, amelyet a nyugati sajtóban akart közölni. Meghökkenve kiáltott föl: „Ez az ember jobboldalibb, mint Barry Goldwater!“ — Nem, elnök úr — válaszolt Kissinger —, ez jobboldalibb, mint a cár! Nem lehel kétségünk afelől, hogy Szolzsenyicin igazi arcát idejekorán megismerték a Fehér Házon kívül Is. Nehéz elhinni, hogy1 a nyugati sajtó — a tulajdonosok és az újságírók is — a politikai naivitás hibájába estek volna. És mégis, miként azt a szovjet tudósítók megállapították, az emberek többsége Nyugaton — néhányan még ma is — Szolzsenyi- cint egészen más emberként tartották számon. Véleményem szerint ennek két oka van. Egyrészt az olyan újságokban, amelyeknek jellemzője az antikommunizmus és az' antiszovjetizmus nagy előszeretettel írták Szolzsenyi- cinről azt, hogy „humanista“ és a „szabadság harcosa“. Tehát mindenáron kedvező szín-, ben tüntették föl őt, s tudatosan elhallgatták, hogy tulajdonképpen mit is akar valójában. Tettüket az az elv vezérelte, hogy „minden jó, ami a szocializmus ügyének rossz“. Ennek megfelelően Szolzsenyi- cint a szó szoros értelmében megszépítették, mítoszt teremtettek körülötte. Sok újságíró vált áldozatává ennek a hamis képnek. S vajon Nyugaton hány ember olvasta el figyelmesen, mit írt Szolzsenyicin és hányan formáltak ennek alapján véleményt? Nyilván a legtöbben a tévében látottak, hallottak szerint ítéltek. A második ok az, hogy Szolzsenyicin is buzgón segédkezett a mítosz megteremtésében. Igyekezett nem kimondani igazi gondolatait, s hazai nyilatkozataiban szándékosan elhallgatta tulajdonképpeni céljait. „Bizony sokszor alakoskodtam, nem voltam őszinte“ — mondta az egyik nyilatkozatában. Érdekes, legutóbbi művében már bátor lett. „Nem volt őszinte az olvasóihoz és ismerőseihez sem.“ Szegény Trifonyics — folytatódik a nyilatkozat, amelyben A. Tvardovszkijt, a Novij Mir főszerkesztőjét is megemlíti — ő mindig őszinte volt hozzám, én viszont soha.“ Tvardovszkij már nincs az élők sorában, tehát nem tud válaszolni erre a nyilatkozatra. S különben is: kell ehhez kommentár? Szolzsenyicin csak a két utolsó könyvében és a hírhedt amerikai pohárköszöntőiben vetette le az álarcát és mutatta meg igazi énjét. Szavai szerint most kezdi megismfr- tetni önmagát, egyre pontosabbon fogalmaz és „mélyen szánlamoknak — amint arról a Times beszámol —, a második világháború során semmiképpen sem lett volna szabad az oroszokkal szövetségre lépni és belépni a hitlerellenes koalícióba. Az utóbbi években Szolzsenyicin a nemzetközi enyhülés ellen is hallatja a hangját. Nem gondolom, hogy ezeket a megnyilatkozásokat feltűnési szándékok vezérlik, habár teljesen ezt sem lehet kizárni. Szolzsenyicin e megnyilatkozásai talán a hidegháborús légkörben lettek volna megfelelőek. Az ő tragédiája az, hogy jó húsz évvel megkéselt. Akkor kellett volna feltűnnie az Egyesült Államokban, amikor MacCarthy volt az egyik hangadó. Nyilván jól jött volna neki Szolzsenyicin, s nagy elismerésben részesítette volna őt. Ma azonSZOLZSENYICIN ÁLARC NÉLKÜL tóbban“, s így — ezek is az ő szavai — „szükségszerűen veszíti el rokonszenvezőit“. Ezek után csodálkozhatunk azon, hogy a nyugati közvéleményben hamis kép alakult ki Szolzsenyicinről? Milyen ő tulajdonképpen álarc nélkül? A nyugati sajtó nagy szolgálatot tett Szolzsenyicinnek, amikor néhány évvel ezelőtt elhallgatta azokat a komoly bírálatokat, amelyekkel a szovjet kritikusok illették őt. Nyilván nem tartották előnyösnek, ha vitába szállnak az említett bírálatokkal (akkor ugyanis a bírálat lényegéről is tájékoztatni kellett volna a nyugati olvasókat), mert nehéz lett volna akkor Szolzsenyicint megvédeni. A bírálatokat egyszerűen „intézték el“: elhallgatták. Csupán néhány nyugati úgynevezett szovjetszakértő állapította meg, hogy a szovjet kritikusok túloznak. Azóta azonban Szolzsenyicin levetette az álarcát és tetteivel azt igazolta, hogy a szovjet kritikusoknak igazuk volt, s pon+osan megértették azokat a célzásokat, amelyeket a Gulag-sziget- csoportban írt. Nem véletlen, hogy a szovjet emberek fölháborodtak ezeken a célzásokon. Szolzsenyicin ebben a könyvében arról ír, hogy a - háborús vereségek „áldást jelentenek“, és Oroszországra nézve szerencsétlenségnek tartja I. Péter cár győzelmét a svédek fölött, az orosz hadsereg diadalát Napóleon ellen és ... itt Szolzsenyicin nem fejezte be. Nem volt még bátorsága — itt még egészen nem vetette le az álarcát —, hogy folytassa a győzelmek felsorolását. És így nem adott egyenes választ a legfőbb kérdésre: hogy vajon a szovjet nép győzelme a hitleri Németország ellen ugyancsak szerencsétlenség-e? Könyvének tartalma viszont erre a kérdésre is egyértelműen felel: igen, ez a győzelem is — szerencsétlenség. USA-beli első megnyilatkozásában Szolzsenyicin kimondottan világosan foglalt állást. Elítélte az akkori amerikai vezetőket, hogy támogatták a Szovjetuniót. Az Egyesült AlA Szlovák Nemzeti Felkelés 31. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepség keretében Sahyban (Ipolyságon) a szabadtéri színpadon kezdte el szlovákiai turnéját a Kalmük Állami Dal- és Táncegyüttes Fellépésükre elkísérte az együttest Iván Nyimirovics Baszagov, a Kalmük Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság népművelésügyi minisztere is, akit az ünepség közönsége lelkes ovációval fogadott. Az együttes művészeti vezetője Anatolij Cebekov, a Kalmük Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság érdemes művészeti dolgozója. Öt kértem, mutassa be az együttest. — Együttesünk, a Kalmük Állami Dal- és Táncegyüttes TÁVOL! TÁJAK HÍRNÖKE! A kalmük dal- és táncegyüttes hazánkban 60-tagú. Énekesekből, táncosokból és zenészekből áll. Szlovákiai turnénkon 42 főnyire csökkentett létszámú együttessel veszünk részt. Az együttesünk 18 évvel ezelőtt alakult. Igen sok fellépésünk volt nemcsak a Szovjetunióban, hanem számos más országban is. Legutóbb például a Mongol Népköztársaságban szerepeltünk nagy sikerrel. Örömmel jöttünk önökhöz is, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságba. — Milyen számok szerepelnek repertoárjukban? — Elsősorban népünk dalait és táncait, tehát kalmük népdalokat, népi táncokat, táncjátékokat mutatunk be, de szerepeinek repertoárunkban orosz dalok, táncok is. Szlovákiai turnénk során pedig külön erre az alkalomra betanult szlovák és cseh népdalokat és táncokat is bemutatunk, mint például a „Tancuj, tancui vykrúcaj“ című vidám szlovák népdalt. — Vannak az együttesnek szólistái is? — Természetesen. Többen közülük, mint például Va- lentyina Górja jeva, Emba Mandzsijev és Alekszandr Vasziljevics Ulinov, a Kalmük Autonóm, illetve az Orosz Föderatív Szovjet Szocialista Köztársaság érdemes művészei. Táncosaink, énekeseink. zenészeink között is vannak kiváló szólistáink. Valentyina Górja jeva érdemes művész például a Dombra nevű kalmük népi hangszer virtuóz-szólistája, de van több harmónikaszólis- tánk is, akik a „Szaratovi harmonika“ („Szaratovszkaja Garmony“) nevű ugyancsak népi hangszerünk mesterei. A „Bamb Cecg“, azaz magyarul „Tulipán“ nevet viselő kalmük állami művész- együttes kéthetes szlovákiai turnéja során számos városunkban gyönyörködteti fellépésével a közönséget. SÁGI TÓTH TIBOR bán Helsinki szelleme hatja át a nemzetközi közvéleményt és az államférfiak cselekedeteit. A finn fővárosban 35 ország képviselője írta alá a békés egymás mellett élés alapelveit tartalmazó okmányt. Szolzsenyicin a nemzetközi enyhülés ellenségeivel került egy csoportba. Ha nem sikerül megállítani a nemzetközi enyhülés folyamatát, akkor azt legalább gátolni kell s az emberiséget a hidegháborús légkörbe kell visszavezetni, — ez az ő mostani felhívásainak a lényege. Arra oktatja az amerikaiakat, hogy avatkozzanak be a Szovjetunió belügyeibe, méghozzá minél inkább, mert annál jobb. Más szóval: az amerikaiak igyekezzenek megrontani kapcsolataikat a Szovjetunióval. Szolzsenyicin meggyőződése: a nemzetközi enyhülés csak a szocialista országok számára szükséges. És mit javasol? — Vajon Szolzsenyicin gondolt-e más távlatra, ha nem következett volna be a nemzetközi enyhülés?“ — kérdezték az amerikai televízióban Schlesingert, az Egyesült Államok miniszterét. Tehát már az amerikaiak is kérdeznek és ez sokat jelent. Schlesinger szerint Szolzsenyicin képes lenne jóval többet kockáztatni, mint mások. Szolzsenyicin azok közé tartozik, akik arra a kérdésre, hogy vajon a békés egymás mellett élésen kívül van-e más lehetőség, igennel válaszol. Az egyik olasz újfasiszta lapnak adott nyilatkozatában ezt mondta: „Szükséges, hogy a jobboldali antikommunista szárny elindítsa az utolsó keresztes hadjáratot és én ebben a szárnyban nagyon jól érzem magam. Tehát nem az enyhülés, hanem a keresztes hadjárati A Szojuz és az Apollo közös űrutazásának napjaiban Moszkvában megkérdeztem a szovjet és a külföldi tudósítókat, hogy a jelenlegi helyzetben mit jelentene a Szovjetunió elleni keresztes hadjárat. Mindenki egyformán válaszolt: atomháborút. Szolzsenyicin nem az első, aki keresztes hadjáratra hív a Szovjetunió ellen. Voltak már ilyen „keresztesek“ azelőtt is. Egy különbség azonban van közöttük. Az előbbiek idegen országot akartak tönkretenni Szolzsenyicin viszont saját országát, saját népét akarja megsemmisíteni. Miért gyűlöli annyira a szülőhazáját? Azért, mert megvalósította a szocialista forradalmat és fejlett szocialista országot épített föl? Talán ezért lehetne ezt az országot akár feláldozni? „Nincs a világon szánnivalóbb elhagyatottal^ és fölöslegesebb nemzet, mint az orosz“ — válaszol a kérdésre maga Szolzsenyicin. így vetette le álarcát, s így mutatta meg igazi arcát. A humanista és a szabadság- harcos helyett egyszerre olyan ember áll előttünk, aki kiválóan érzi magát a nemzetközi reakció táborában, akinek kedves a chilei fasiszta fordulat és elítéli az Egyesült Államokat azért, hogy nem folytatják a háborút Vietnamban. Nyugaton most már nyilván jobban értik, hogy a szovjet emberek miért nyilatkoztak felháborodva és megvetően erről az emberről és az úgynevezett műveiről. NYIKOLAJ JEFIMQV
