Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-29 / 229. szám, hétfő

kÖVESDI KAROLY* Az eperfa és gyökerei Tífiiib nagy eperfa volt a ía luban, de ez volt a legnagyobb és a legöregebb is. A házunk előtt állt, a kiskertben, a zöld­ség- és virágágyások között. Hatalmas lombja beárnyékolta a falatnyi kertet, ahol riadt szamócák és hagymák bújtak védelmező karjai alá. Nagyobb gallyaiból még az utca fölé is jutott. Ha a nap lemenőben rézsűt rástitőtt a fára, tarka színözönnel lett teli az udvar. Különösen őss-zel volt szép a színek és a formák táncoló sokasága. Amilyen nagy volt, olyan erős is. Törzsét hárman alig értük át, s a gyökereiből még az ud var alatt is találtunk, amikor a vízvezeték ' csövezetét raktuk le. Addig nem hittem, hogy egy fának akkora a gyökérzete, mint a lombja. A fát nagyapám ültette, fia­tal korában. Azóta jó néhány év elszaladt, nagyapám a teme­tőben porlad, számomra isme­retlenül. Hároméves voltam, amikor meghalt. Csak egy apró történetet tudok róla, nem is tudom, illik-e elmondani. Akku riban már erősen ivott. Gyak ran látunk egészséges embere­ket tántorogni, csoda-e ha egy féllábú, rokkant ember utolsó menedéke az alkohol? Nem mentegetni akarom, hisz mint említettem, nem ismertem. Azon a nyári napon nagy­anyám távolabbi rokonaihoz ment látogatóba. Anyám a me­zőn, apám a gyárban dolgozott. Az öreg egyedül maradván otthon, azonnal keresni kezdte a szilvóriumot. Tudta, hogy van, azt is, hogy el van dugva, csak türelem kérdése volt, hogy megtalálja. (Csodálatos türelme vult az ilyesmihez.) Felforgatta a konyhát, a kamrát. Szekré­nyeket, edényeket, polcokat, tűzhelyet, aztán a szobákat vet te sorra. Ruhás szekrény, éjje­li szekrény, kályha mögött, ágy alatt, kályhában, asztalfiókban. Reménytelenül. S hogy mérget tetézze, az ajtórésen nyávogva jött utána a macska. Nézte az öreget, néha megnyalta a száját, aztán leült, s tovább nézte, és a szeme mintha ne­vetett volna. Mintha hosszan tani akarta volna 'ügyetlenségé ért. Ez feltüzelte az öreget kapta a söprüt, hogy odavág. A macska Ijedten ugrott vissza a konyhába, ő meg állt s nézte a söprü helyét, a szoba sarkát. Lassan fölragyogott a szeme. Állt a szoba közepén, a söprű lehetetlenül lógott a kezében, A pálinkás üveg a sarokban ál lőtt. Ezek után mi sem terme szelesebb, a macska egész nap becsben tartatott, az öreg meg leitta magát. Ezt később ő maga beszélte el a kocsmában, általános de­rültségét keltve. Persze az is lehet, hogy ő találta ki az égé szét. Nagy tréfamester volt. Háromlábú széke még a pad láson porosodik, meg egy nagy fekete láda, (ha így visszagon dolok, nem is olyan nagy) teli szögekkel, kalapáccsal, kapta­fával, bőrökkel. Egyszer bele­kukkantottam, s az volt az ér­zésem, hogy egy emberi élet kútjába tekintik. Persze a kép hamis, csak a víztükröt látni, ami alatta van, azt nehéz azo­nosítani. De inég a felszíni csil­logás is izgalmas dolog, s ne szerénykedjünk, ott van a kép zelőerő is. írásaiból soha egy sornyit sem találtam. Izgatott a dolog, hogy elbeszéléseket írt, sőt, egy színdarabot is, amit a fa­luban játszottak le valamelyik téli estén. Csupán egyetlen írá­sát olvastam az akkori rozs nyói hírlapban. Egy szegény ember mókust fog az erdőn, és hazaviszi a tiának. Mikor otthon előveszi a tarisznyát, előre őrül a gyerek örömének. Mekkora a döbbenet, amikor látják, hogy hiányzik. A mókus megkerül, a bűnös (fa­Malinók István: Tágkép A Gyürön mogorva füstbuddhaként törökülésbe merevedett o köd, fehér kőtömbök ráncaiban megdermedtek a gyöngyöző mohaszemek. Fény hasít a kovafelhők burkolta csöndbe - széles szoknyájukat fejükre borítják a ringó húsú asszonyok óriásgombák. Futnak, combjukra sarat fröcsköl az izmok ritmusa. Öklömet zsebembe gyűröm Kazal alatt ellobbant az első kövérmellű férfiemlék Mázik István: * Gilányi Sándor: Tarka függönyöket horgol az őszből ifjodik anyám sárgu levelekből MIÓTA és MIELŐTT közt leszek én is vándor Kép o történelem: apám hátán véres barázdát szántott a korbács de anyám méhében már új kor fogant Bánatodra keretet életemből tetetek Miért késtél hitújító szerelem Zöld rét alatt kavicsok közt ült szivem luvégi cigánygyerek) elnyeri büntetését, a történetnek vége is lehetne, de nincs, mert meg­szökik a mókus, szinte kigú­nyolva őket; hiába, a szegény «mbert még az ajándéktól is elüti a sors. Első olvasásra csalódást keltett bennem a tör­ténet. Stílusa se tetszeti, mesesze­rűsége se, éreztem, hogy ki la Iáit az egész. Mit vártam tőle? Jól megszerkesztett, súlyos mondani való jú, gördülékeny stílusú írást? Hisz nem volt hagyta a beszédet, s bütykös ujjaival cigarettát sodort. Ilyen­kor minden figyelmét az ujjak nak szentelte, csak aztán for­dult hozzám. Minden alkonyaikor vártam az öreget, a - kis pádon kupo­rogva, vagy ha történetesen ő előzött meg, eldobva játékot, mindent, futottam ki a kapun, le a kispadra. Egy este azon­ban elmaradt. Nem tudtam mi­re vélni a távolmaradását, át­mentem hozzá. Benyitottam a kapun, és szétnéztem. Fiatalok irodalmi rovata író Egyszerűen teremtett ma­gának egy szűk mesevilágot, ahová néha meghúzódott a nyomorúságán röhögő világtól. Egy másik öreg képe merül föl előttem. Ősz hajú, sokat próbált ember volt, s alkonyai­kor mindig átjött a szomszédból. Leült mellém a kispadra, a ka­pu előtt. Alapjában véve vi­dám kis öreg volt, most is lá­tom huncut mosolyát. (Mikor eltemették, eltűntem, hogy ne is lássam a koporsóját — külö­nös érzékkel ragaszkodtam ah hoz, hogy az élő kép, a mosoly­gós, a kicsit cinikus arc ma­radjon meg emlékezetemben.) Leült mellém a pádra, s néha minden bevezető nélkül — mintha csak magának beszélne — mesélni kezdett óriáskí­gyókról, háborúról, pénzről, em­beri huncutságról. Néha abba­Csodálatos füves udvara volt a ház előtt, apró kamilla virá­gokkal, illatosakkal, a fészer­nek lámaszkodva egy körtefa. Kis nyomorult fácska. Úgy tá­maszkodott a falnak, mintha rokkant lett volna. A szobában kevés bútor volt. Néhány szék, kis szekrény, ko­mód, ágy. De a falon képek voltak, s könyvek a szekrény tetején, magasan fölrakva. Az öreg egy széken ült, vastag pokrócba burkolózva, s olva­sott. Jöttöinre csak egy gyönge mosoly ült az arcára. Beteg volt. Ezentúl többször is megláto­gattam a szobájában, ebben a sötét börtönben, ahol csupasz égő lógott a mennyezetről, s a komód tetején gigászi birs­almák sorakoztak. Dohos szag itatott át mindent, s a köny­vek mögött hamarosan észrr- vettem a borosüvegeket is. Né ha ő Is borszagú volt. Ez a furcsa szoba egyre ellenszen vesebb lett nekem. Utáltam a sötétséget, a szagát, ugp érez tem, összenyomja a kis öreget. Egyszer majdnem bajt oko­zott a fa. Persze ő nem tehe­tett semmiről, sót később ö lett a dolog áldozata. A szom széd gyerek egy délután ni- .le­csúszott az ágon, s ot; maradt, függve, kapálódzva. Alii a ke mély aszfalt, fölül a nagy, mérhetetlen magasság. Két kéz­zel kapaszkodott és sivalko- dott. S hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, a nagyanyja éppen arra járt. Mikor meglát­ta az út fölött csüngő unoká­ját, elkezdett jajveszékelni, majd lerogyott a padra, s on nan csődítette össze a felvégei. Mikor a gyereket leszed lem, csak szipogott ijedtében, hang ját vesztve, s futva indult ha zafelé, nyomában bottal hado nászó nagyanyjával. Mikor apám kezében megial tam a fűrészt, szerettein volna, ha eltörik. Nem értettem, miért kell elpusztítani, s nem is tud tam elképzelni, hogy ezentúl az ablakon kinézve a zöld lom hozat helyett a poros utat fo gom látni, s a csúf, lélektelen házakat. Ha tárgyilagosan nézzük a dolgot, apám nem tehet semmi­ről. Előbb-utőbb lepottyant vol­na róla valaki, no meg a te lefonhuzalnak is útját állta. A fák mindig útját állják valaki­nek. És a fák nem tudnak vé dekezni, ezért meg kell halni uk. Persze az eperfa nem hajt meg azonnal. Még most is él kicsit emlékeim közölt, néha hallani vélem susogását s a zá­porhoz hasonló kopogást, mikor megrázva egy-egy gallyát, pat togva hullott róla az eper. Túl nagy és túl szép volt ah­hoz, hogy azonnal eltűnjön. Lassan megy el, mint a sokat átélt öregek, s ha tavasszal ve teményezíink a kiskertben, né­ha megkoppan az ásó valami kemény dologban. A haldokló fa karjaiban. LUDO ZELJANKA: Meglepetés Egy nyári délután történt. A kormánykerék mellett ült, és maya sem tudta, hogy a fővárostól hány kilométerre van, amikor az országút szélén karcsú alakot pillan­tott meg Mar messziről észrevette. Az ismeret len feleme’te jobbját. Edgár megállt, ajtót nyi­tott, és a nőt maga mellé ültette. Valami neve! mondott, de ki jegyzi azt meq ilyenkor. Ami a nő úticélját illeti, csak annyit említett, majd idejében szól, ha ki akar szállni. Tíz percnyi út után megszólalt: szeretnék én is autót vezetni. Ez nem olyan nehéz, felelte Edgár. Autóvezetői tanfolyamon kell részt ven nie, ott mindent megtanulhat. Képzelje, mondta a szőkeség, Nyugat Néihetországhan gazdag, te hetös nagynénim van. Azt írta, autót küld, hu sikeresen levizsgázok, és hajtási engedélyt szer­zek. Ennél mi sem könnyebb, ha akarja színe­sen segítek. Ezt előre is megköszönöm, de fi­gyelmeztetnem kell, hogy a vizsgákon kétszer megbuktam. Hogyan lehet ez?, csodálkozott Ed gár. Ügy, ha magam ülök a kormánynál, rész két ni kezd a kezem. Az országút mellett erdő húzódott. Edgár ie állította a kocsit. Egy kicsit pihennem kell, nem jön velem? A nő tétova mosollyal válaszolt. Muradt. Húsz perc múlva, amikor Edgár visszatért, u hölgy is, az autó is eltűnt. Nézd a szemtelenje, még hogy reszket a ke/.e, ha a kormány mellé ül. És tényleg reszketni kezdett, amikor meglátta a forgalmat ellenőrző rendőr alakját, aki jelt adott a megállásra, lár művezetői jogosítványát kérte, de ahogy ráné­zett a kocsi számtáblájfira, úgy elkezdeti ne vetni, hogy a nő egész testét átjárta a remegés. No végre! Megtaláltuk a keresett Vo'gnt, me lyet pont egy hete loptak el Nitrán ^ szőkeség sóbálvánnyá változott Méri Mihály furditá»» 1975 IX. 29. Susil Weerarathna felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents