Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-22 / 223. szám, hétfő

flk ©gyík bérlő, a mozdony fűtő lngüJjBán jött Li ■■ a konyhába, borzas hajjal. Közönyös ká­li ■ pet vágva dobott az asztalra egy levelei. ■ ■ ■ — Ügy látom, a nagyságos asszonynak jött a levél. Biztosan a fia küldte, mert amerikai bélyeg van rajta. Az idős Matsonné öreges reszketéssei kapott utá­na, beteg ujjai izgatottan remegtek. Homályos sze­meihez emelte, és ügyetlenül bontotta fel kötőtűjével. „A szemüvegem, a szemüvegem“, morogta, észre sem véve, hogy a mozdonyfűtő már elment, végigtapogat­ta az asztalt, a székeket, s majd felbotlott a láda sarkában. Az ablakpárkányon megtalálta a szemüve­gét, ügyetlen mozdulattal feltét, fogott egy nagyí­tót, és így betűzgette a rövid sorokat. Nem, nem vette észre mogorva szűkszavúságukat, rejtett gőg jüket. Szesne kitágult a gyönyör izgalmától, szívére tette kezét, és szinte felkiáltott: — Aarne hazajön!... Aarne hazajön ... — susogta, másodszor halkabban, mintegy elcsodálkozva saját, váratlanul jött boldogságán. Aztán leroskadt egy székre, karjait görcsösen keb lére fonta, szeméből könnyek potyogtak: — Köszö­nöm, istenem, köszönöm, köszönöm! Aerne hazajön, több, mint két év után. Megint jóra fordul majd minden. Magához veszi az édesanyját, Aarne jó fiú, soha nem mondott egy rossz szót neki. . De hátha nem Is így van, hátha rossz útra tért... Szorongással telve ment a bérlők szobájába. Nem látta most a bevetetlen ágyakat, meg az elmosatlan edényeket a széken. „Bárcsak imá<>Kojt>io értem, mikor ilyen rosszul lótok" — gonűulta alázatosan. Nehezen bírta kibe­tűzni a dőltbetűs írást, tekintete mégis féltékeny gyöngédséggel kísérte a sorokat. (Iát mégis igaz: — Aarne hazajön. Az öröm és a sóvárgás elgyengítette a lábait. Le kellett ülnie egy pillanatra. Aztán nagy sietve fel­kötötte a fejkendőjét. EJ kelt mennie, hogy elmesél­je, mi történt, hogy megossza örömét és boldogságát másokkal is. A házmester felesége éppen a lépcsőt mosta, és nem ment arrébb, amikor észrevette. Mat­sonné úgy szőlt, mintha valakit vádolni akarna: — Nemsokára hazajön a fiam... És ha megjön, majd megleckézteti a semmirekelő házmestert — gondolta magában —, aki szemtelenül bánik vele, meg a romlott bérlőit is, akik azzal fe­nyegetik, hogy kiteszik a saját házából. Aarne majd elviszi őt innen, finom új lakásba, ahol parkettás a fogadószoba ... Aarne szolgálót szerez, aki majd tel­jesíti minden kívánságát és tisztelettel mondja: „Igen­is, Matsonné asszony — azonnal, azonnal, Matsonné asszony“. — Aha, aha már biztosan a kikötőben van, ugye? — A házmester felesége kajánul nevetett, aztán ki- loccsantotta a felmosóvizet Matsonné utón. De ő büszkén ment tovább, igaz, aztán gyámolatlanul ta­pogatózva indult lefelé a lépcsőn, a félhomályban ... Szívét nyugtalan gondolat dermesztette meg. Aar­ne mór megjött, ha a hajó mór a parthoz ért, akkor bizonyosan elkerülik egymást. Néhóny hete írt, de a postai út olyan hosszú volt, hogy édesanyja nem ok nélkül ment a partra — hiszen találkozni akart a fiával... Hótha mór többé nem tud kimenni oda... Úgy gondolta, hogy először a lónyához megy, hogy el­mondja a hírt. és hogy ezzel is elfeledje minden keserűségét, amelyet a gőgös, haszontalan lány oko­zott a szívének. Cs Aarne bizonyóra nyíltan beszél majd Kyllivel, és megkérdezi tőle, hogy miért nem segítette öreg édesanyjót, miért nem óllt mellette. Kylli dőrén szi dalmazni foga, ha elmegy, de mégis el kell mennie hozzó, hogy elmondja: Aarne hazajön. Nyugtalansóga azonban oly nagy, hogy előbb még­is a kikötőbe megy. Villamosra száll, de véletlenül rossz kocsira, megijed, aztón öregesen botladozva átszáll egy másikra. Kis tóskójóból éppen a jegyet kotoróssza elő, amikor kihull az összes pénze, de ő észre sem veszi. Amikor mór észrevette, azt gondol­ta, hogy ellopták tőle. Igen, mindenki lop, minden utas, minden embar; a házmester felesége, a bérlők, akik sosem fizetnek, akiknek a szobája majd elsiily- lyed a piszoktól... De Aarne hazajön, Aarne megbüntet mindenkit, aki rossz volt hozzá. Könycseppek gördültek az arcóra, ősz feje öregesen reszket. Rohan a partra, hideg szél fúj, de hajó nincs a kikötőben, csak a befagyott tenger fehérük. Ijedtség szóllja meg. Hót hogy érhet a hajó par­tot, mégha amerikai is, ha befagyott a tenger?l 'Aztán mégis reménykedni kezdett. Talán vannak jégtörő hajók, amelyek segítenek, és idehozzák. De a hajó csak nincs sehol... — Ö mégis vór, ott járkál a csípős széiben a rakparton, büszkén néz a járóke­lők szemébe, hiszen a fiát várja ... De a keze és lába már majd megdermed, betegebbik lába kegyet­lenül fáj. Csalódást érez, mert még mindig nem jött meg a hajó. Ha lemegy Kyllihez, majd elmeséli ... Kylli üzletben dolgozik, pult mögött, ott van előtte a nyitott harisnyásdoboz, arca unott, türelmetlenül mondja: —■ Hát mi van már megint anya? ... Az asszony nem szereti, ha te ide járkálsz. Ne csacsiskodjál, hanem csak menj haza, mert megfagysz. Vasárnap majd újra elmegyek takarítani. MIKA WALTARI: A FIÚ HAZATÉR Matsonné kifulladt, szívéhez kap. Szeme kitágul aztán félig suttogva, meglehetősen kifejezéstelenül mondja: * — Aarne nemsokára hazajön. Kylli nem hiszi el. Anya már jó néhány éve csak Aarneről beszél, arról az időről ábrándozik, amikor hazatér, mert akkor majd minden-minden megváltozik... Anya tanította Aarnét, mint egyetemi hallgatót. Aarne adósságokat csinált, jogot tanult, semmire­kellő volt, végül is mikor a tanulásból nem lett semmi, elindult Amerikába. Kylli hidegen viselkedett testvérével. — Mit csacsiskodsz már megint anya? ... — Nem... de komolyan.,. Aarne írt, Aarne nem­sokára hazajön. — A mama diadalmasan és kissé szigorúan néz a lányára. De Kylli unottan válaszol: — Maradjon csak ott, ahol van. Itt úgyis csak mások nyakán lenne. Legjobb, anya, ha most nyu­godtan hazamész. — A tá9kád már megint nyitva van... Bizony nagyon figyelmetlen vagy, elkél ná­lad a gyámkodás... Matsonné hát hazatér. De már nagyon-nagyon fá­radt, elgyengült egész teste, már nem bír járkálni többé. És mintha keserű csepp keveredett volna örömé­be. Mégis makacsul kapaszkodik ábrándjaiba, mindig ugyanazt ismételgeti és motyogja, a meglepetés öröme egészen megzavarta. Minden rendbejön, Aar­ne gazdag, Aarne nagy úr. Aarne biztosan bundá­ban érkezik meg, sok útitáskával, hoz majd neki selyemkendőt, meg nyakláncot is. Aarne jó fiú. Múlnak a napok. Matsonné tejet melegít magának, száraz kenyeret aprít bele, és hideg krumplit esze­get. Ha majd Aarne itt lesz, akkor majd a szolgáló finom ételt készít neki. ő pedig karosszékben ül, csipkés főkötőben, és párna melegíti a lábát. Mat­sonné egyre nyugtalanabb, kevés megmaradt erejé­vel megpróbál takarítani is, nehéz matracokat cipel az erkélyre, erőtlen kezével porol, sötétlő szemmel söpri a sarkokat, a felbőkben száll a por, köhögni kezd, s a por megint visszászáll a padlóra... A bérlők csak nevetik, de szitkozódnak is, amikor a reggeli félálomból felkelti őket a takarítással. Lassacskán megint eltelik egypár hét, és ő éjsza­kánként sohasem alszik. Gyakran felébred, felkel az ágyból, magára teríti a takarót, leül a karosszékbe, és csendben motyog magában. Nézi, nézi az ablak árnyékát, mintha megzavarodott volna ... Álmában a kis Aarnét látja, aztán a felnőtt Aarnét, aki na­gyon jó fiú. Nem emlékszik arra, hogy valaha is rossz lett volna, még egy rossz szavára sem emlék­szik. Az ő emlékezetében Aarne mindig jó volt hozzá. Mindig rendes gyerek volt, soha egy rossz szót nem mondott anyjának. — Matsonné ezt mind el­meséli a szomszédasszonyoknak, akik a konyhában tesznek-vesznek és időnként sóhajtoznak. Kávét főz nekik, ,, fényűzővé“ válik, pazarol. Kalácsot vesz, és már nem kever cikóriát a kávéba, hiszen Aarne nemsokára megjön. Az öregasszonyok kérdezgetik tőle, hogy mivel foglalkozott Aarne Amerikában — de ő nem tudja, nem is ért az ilyesmihez. Különféle régi leveleket kotor elő, amelyek évekkel ezelőtt erkeztek. Eredeti munkáról írt Aarne, hídépítésről, meg rézbányáról, Aarne nyugtalanul vándorolt az egész kontinensen át. Természetesen munkavezető volt. vagy mérnök, vagv az is lehet, hogy egymaga bányákat fedezett fel . . Az öregasszonyok bökdösik egymást, vihog­va mennek fel a lépcsőn, hogy kávét igyanak Az öreg Matsonné megzavarodva járkál. Egyre gyakrabban szalad a kikötőbe, de senkinek sem meri elmesélni és dideregve sétál a fagyban. Kylli megharagszik, szidja is, ő ilyenkor ijedten néz félre. Megint ellelik egypár hónap, anya nyugtalanko­dik a fiáért. Hátha vihar, volt, hátha elsüllyedi a hajó? Amerika messze van... És újra kimegy a kikötőbe. Végre egy nap estefelé, elég későn, amikor már nem számít semmire, megszólal a kis lakásban a csengő. Idegen, magas férfi. Matsonné sötétülő szemei vé­gigjárják, váltónak hajlásúban, arcában valami is­merős van. . Szívéhez kap: Aarne! — Hát itt vagyok .:. — A fiú bejön az előszo­bába, leveti vékony felöltőjét, útitáskáját az egyik sarokba teszi. Matsonné úgy szaladgál, szegény, akár egy kot- lós. A konyhában ott botladozik, összecsapja kezét-, szemét elhomályosítják a könnyek. — Aarne. Aar­ne, hót mégis megjöttél öreg édesanyád örömére, hál mégis megjöttél! Aarne arca lesoványodott és megkeményedett, szá­ja szögletén keserű ráncok, szeme nyugtalanná vált. Nézi a piszkos konyhát, érzi, hogy szaga van az ágyneműnek, undor ül ki arcára. Nézi anyját a fé­lig megzavaradott öregasszonyt, és tele van vissza­taszító idegenkedéssel. — Van valami ennivaló anya? Turkuból vonattal jöttem... — mama kávét főz és vajaskenyeret ké­szít. El akar futni, hogy ennivalót kölcsönözzön a szomszédoktól, de a fiú nem engedi. Szégyenli éhségét, szülővárosa pedig idegen neki. Ösztönösen érzi, hogy az élet itt is ugyanaz a ke­serű, és kérlelhetetlen, amely falként emelkedett erőfeszítései előtt az idegen földön. Nem segít semmi. Ez Itt az otthon, emlékeiben szép, most pedig csak egy piszkos odú, az anyja félig megzavarodott, a nővére barátságtalan. — Ne csacsiskodj anya! — A mama megpróbálja átölelni, megcsókolni arcát száraz ajkával, ö he­vesen ellöki magától. A mama lábai megtántorod nak, leül, nem érti Aarnét. Aarne kifáradt. Hol­nap ... holnap már új életet kezd. ^ — Csinálj csak valami fekhelyet, akár a földre... A mama még jobban megzavarodik, ha nem tud itt aludni a fia, akkor persze drága szállodába megy majd. — Itt a földön — értetlenül bámul a fiára.. Semmit sem válaszol. Aarnén nincs bunda, nem hozott nagy útitáskát, amelybe ajéndék férne. Mintha elpattant volna valami a lelkében. Semmit sem ért már. Babrálja fájós ujjait, a szomszéd öregasszony meg a házmester jut az eszébe. Nem tud gondolkozni. A fiú már alszik a földön, kimerültén, keserű vonások az arcán. A mama nem tud aludni. Szíve telve furcsa szo­rongással és kételkedéssel — éjnek idején felkel, magára teríti a takarót. Egy széknek a szélére ül. félhangosan motyog magában, és egyre csendesebb lesz. Utolsó megmaradt erejével saját képzeletébe kapaszkodik Aarne megjött. Holnap új életet kezd. Aarne jó gyerek, édesanyjának soha egy rossz szót... Holtteste úgy összezsugorodott és oly könnyűvé vált, hogy a fiú fel sem ébredt, amikor anyja a székről halk koppanóssal leesett, és úgy maradt fekve a földön, gyámolatlanul és mozdulatlanul, mint egy ruhacsomó. GOMBÁR ENDRE fordítása Benedek Marcell még nem volt húszéves, amikor lefordította E. Ros^- tand Princesse Lointaine-jét, amit a budapesti Nemzeti Színház Napkeleti királykisasszony címen mutatott be és még ugyanabban az évben részt vett a Thália Társaság alapításában. Idé­zem Lukács György 1955-ben írt sza­vait: „Három fiatalember, alig kike­rülve a gimnáziumból: Benedek Mar­cell, Bánóczl László és én, ötven év­vel ezelőtt elkezdtünk tervezni, hogy Magyarországon is legyen realiszti­kus színművészet... Mindazok közül a művészi irányzatok közül, amelyek ebben az évtizedben felléptek, a Thá­lia volt az egyetlen, amely ... a mun­kásosztály művészi felvevőképességé­re apellált.“ 1904-ben jelent meg a Don Juan feltámadása című verses regénye, 1912-ben mutatta be a Nemzeti Szín­ház a huszadik század első évtizede nemzedéki problémáit boncolgató Az erősebb című drámáját. Az első világháború pokoltüzében pernyévé égtek a milleneumi Magyar- ország hazug kulisszái és Benedek-AZ EMBER UGYÖZHETETLEítT Marcell 1919-ben szívvel-lélekkel vett részt a középiskolai tanárság radiká­lis mozgalmaiban. De a Magyar Ta­nácsköztársaságot a nemzetközi tő^ késnacionalista reakció megbuktatta és Benedek Marcellt megfosztották ta­nári állásától, de nem foszthatták meg meggyőződésétől, a saját tételébe ve­tett hittől: „Az embert nem törheti meg semmiféle viszontagság, az em­ber legyőzhetetlen“. Benedek Marcell, egész élete és életműve bizonyítja, hogy mindenkor a haladás nyomvonalát követte, er­kölcsi tisztaságáról visszapattant a horthy-terror minden szennyes meg- félemlítési szándéka, hogy soha egy pillanatra sem vállalt azonosságot a tiszti egyenruhába bujtatott dzsen-* troid gyilkosokkal, sem azok irodalmi szolgalegényeivel, a Herzog-Herceg Ferenc típusú kurzuslovagokkal. Ra­dikális polgár volt és radikális pol­gár maradt, aki népe szolgálatát tar­totta legfontosabb kötelességének, aki azt hirdette, hogy az irodalomtörténet művészet és az irodalomtörténész fel­adata az, hogy megkedveltesse az iro­dalmat. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Be­nedek Marcell számára a felszabadu­lás jelentette a második, — talán az igazi — pályakezdést. 1947-ben je» lent meg Az irodalmi műveltség köny­ve című műve, 1957-ben a Shakespea­re, 1960-ban A kis könyv a versről, és minden művére jellemző, amit egyik méltatőja állapított meg: „Az író el­veti a tudományos művek szokásos ballasztját, az életrajzi és bibliográfiai adatok tömegét, s a modern esztéti­kus szemével válogatja ki óriási anyagából (az első emlékektől a je­lenkorig) mindazt, amit a mai olvasó is élvezni tud. De nagyon hiányos lenne az emlé­kezés, ha két rendkívül Jelentős mű­véről-tettéről megfeledkeznénk. Az egyik az, hogy 1924-ben az Ady bre viárium című alkotásával Benedek Marcell az elsők között jelölte ki Ady •világirodalmi rangját, a másik pedig az, hogy még ugyanabban az évben A modern magyar irodalom című mű­vében ugyancsak elsőként adott ősz szefoglaló értékelést az akkor „balol­dalinak“ bélyegzett írók munkásságá­ról. Egy 15 évvel ezelőtt megjelent cikkében írta: „A korok egymásba fonódnak. Ti­zenhét éves koromban részemül ju­tott az a megtiszteltetés, hogy kezet szoríthattam Jókai Mórral. Ez a kéz valamikor Petőfiét szorította meg. Né­hány esztendővel később kezet csó­kolhattam Prielle Kornéliának*. Ezt a kezet valamikor Petőfi is megcsókol­ta [sőt, meg is kérte). Kortársaim sora ifjúkorom öregeitől öregkorom Ifjaihoz vezet. Talán lesznek közöt­tük, akik egy emberöltő elmúltával emlékezni fognak arra, hogy kezet szorítottak velem.“ PfiTERFI GYULA 1975. IX 22

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents