Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-10 / 32. szám, Vasarnapi Új Szó
a múlt lezárt, másíthatatlan, cáfolhatatlan va- /\ lóság, bizonyosságok tanúsága és tanul- ff'* sága. fis mi e vallomások alapián magunk felett is itélőnapot tartunk. Ki hogyan ítéli meg a hagyományt, az adalékokból és vallomásokból, mit és mint használ fel, ez elsősorban az ítélő jelent világítja meg. Szellemi síkon a múlt elhanyagolása öntetszelgést eredményez és erősít. Az önelégültség azonban nem más, mint szellemi restséq, értelmi lustaság és gyávaság.“ tA gondolat igaza, 1955) AZ !FJÜ NEMZEDÉKHEZ „ Számadást háromezer évről! A sürgető és figyelmeztető szavak elsősorban az új nemzedékhez szólnak, s mert Fábry egyike azoknak a keveseknek, akiknek emberi és írói pályája töretlenül, szilárd következetességgel ívelt át a múltból a jelenbe, az ifjúságból a férfikorba, ezért Fábry elsősorban jogosult arra, hogy figyelmeztetően forduljon az ifjú nemzedék felé. Az ifjú nemzedékek mindig hajlamosak arra, hogy türelmetlenül és felületesen szakítsanak a múlttal és egyetemesen számolják fel a hagyományokat. De mi a hagyomány? „Csak az hagyomány, ami útmutató erkölcsi többlet“ — írja Fábry. Elgondolkoztató tétel és pontos megszövegezés. Annál inkább, mert Fábry itt Engels nyelvén beszél,’ és Engels igazolja Fábryt: Engels is azt akarja, hogy a munkásosztály megcsonkítatlanul vegye át az örökséget — átvételről van szó és nem kritikátlan behódolásról —, Engels óvja a munkásosztályt: ne nézzen fel elvakult tisztelettel az osztálytársadalmak kultúrjavaira, ne hódoljon be a múltnak, de vegye át az örökséget, vegye át megcsonkítatlanul, megőrizetten, gondosan. Háromezer év valóban olyan keret, amelyben nem lehet kicsinyeskedni, amelyben tehát éppen ezért elengedhetetlen feltétel az általános érvényű értékmérő. Az emberiség elleni szervezett hadjáratba/), a hitlerizmus gondolatgyilkos és emb'erpusztító harcának során bőven akadtak szellemkalmárok, eszmealkuszok, akik megpróbálták besorolni Goethét a barnaingesek soraiba. Daniét a Nuova Italia párthívei közé, de szellemhagyomány értékmérője örök érvényű: a művészt, a gondolkodót műve határozza meg, a mű rnaga beszél, a gondolat maga az ember, és a szellem egyenlő az erkölccsel — a szellemidézés egyéb formáira Dante nem válaszol, Goethe megközelíthetetlen marad. A tulajdonjog kérdését Fábry Descartes-tal kapcsolatban, de Descartes-on túl terjedő érvénnyel így tisztázza: „Kié hát Descartes? Mindenkié, aki az emberi lényeg, az emberi gondolat igazának igézetében él.” HIDAK ÉS ÁRKOK Az 1955-ben megjelent A gondolat igaza után egy évvel jelent rneg Fábrynak A béke igaza című könyve, amelvet az író egy készülő trilógia második kötetének szánt. A harmadik kötet címe Ady igaza lett volna. Az ötvenes évek sürgető aktualitásai — Fábry maga az élő és figyelmeztető aktualitás — arra késztették az írót, hogy megszakítsa készülő munkáját- így és ezért jelent meg 1957-ben a Hidak és árkok című kötete, mintegy gondolatjelként vagy zárójelként vagy zárójelbe foglalt summázásképpen. A megjelölés nem véletlen: a zárójelek *és gondolatjelek az írástudás legmagasabb fokán, s Fábry- val kapcsolatban jogosult erről a fokról beszélni, elmélyült igazságokat jeleznek: zárójelek között az író legbensőbb énjét szokta bizonyítékul, meggyőző magyarázatként harcba küldeni, gondolatjelek között maga a szó súlyától megszabadult, megtisztult gondolat tőr fel az író intellektusából, hogy áramkörébe vonja mindazokat,» akikért és akikhez az írói jelközlés folyamata megindult. A Hidak és árkok címet viselő kötet olyan gondolatjel, amelynek távlatai között a szocialista író a szocialista erkölcs nevében szólal fel, bizonyít és demonstrál, gondolat és írás erejével épít emberi, biztos -hidat az embertelen, buktató árkok fölé. A Hidak ét árkok című kötet hídszakaszai között Fábrv többek között a Prágától Erdélyig ívelő huszitizmust tárgvalja, majd sorra veszi a szlovák és a cseh szépirodalom nagy, klasszikus és élő reprezentánsait, firáseket, Olbra^htot, Hviezdoslavot, Sva- topluk Cechet, Majerovát, Minácot, Haseket, Laza- rovái, Kalinciakot: mindazokat, akik, ha más-más pozíciókból, más-más síkon, néha — kprunk vagy környezetük sugallta nacionalista eszmék hatására — ellenfelekként is, de mindig a Kárpát-medence egymásba fonódott hagyományainak és egymásért vállalt közüs jelenének az előfutárai, harcosai voltak. Közbevetőleg hadd jegyezzük meg: Fábry az ellentétes vagy a kor és környezet hatására egyoldalú hangvételeket is az egész látóhatárt áttekintő tár- sadalümpolitikus józan és tárgyilagos fegyelmezettségével elemzi. Érdemes egy percre megállnunk az említett kötet egyik kortörténeti és forradalomtörténeti szempontból különösen jellegzetes és mélyen elemző írásnál. A Jirásekkel kapcsolatban is említett, 1848—49-es szabadságharcról van benne szó, s mert Fábry ezen a hídpilléren valóban a porló évszámok és fakuló adatok nélkül dolgozó történetíró és társadalompo- litikus elemző és felelősségre vonó magaslataira emelkedik, hadd időzzünk el mellette itt néhány percre. Az írás a szabadságharcot követő, mindent veszejtő világosi fegyverletételt elemzi. A világosi fegyverletétel árok, de Világos árka fölött híd-ív a kérdés; ki volt az áruló, ki árulta el a hazát, a nemzetet és a forradalmat? fábry itt is csalhatatlan biztonsággal bogozza ki Haynau és Görgey, az aradi tizenhárom és Windischgratz, Ferenc József és Kossuth, Metternich és Andrássy, az osztrák származású, vértanú Leiningen és a nemzetáruló magyar „Adam Marjassy“, véres kezű aranygyapjas lovagok és futóbetyárokból, szegénylegén vekből lett szabadságharcosok véres-keserű szövevényéből az egyértelmű választ és a kérlelhetetlen igazságot. Világosnál Adam Marjassy és a kapituláló Európa volt az áruló. Többet árultak el, mint hazát és nemzetei: a legyőzöltet, a gúzsba kötozöttet árulták el, ez egy tömegben letaglózott népet, az emberséget és az emberiség szabadságvágyát tagadták meg — az eszmét árulták el. Nem csak a felluvalkodott gőgjében őrjöngő Ausztria és cári cinkosa volt a bűnös: Franciaország volt a bűnös, áruló volt Franciaország, amely a párizsi forradalmat tagadta meg Világosban, a jakobinusok klubját tagadta meg a sorsára hagyott bécsi halálfejes légióban; Anglia volt u bűnös, áruló volt Anglia, amely Cromweilt gyalázta meg a magyar szabadságharc angol Guyon tábornokában; Európa volt a bűnös, a meghunyászkodó cinkos, a gyáva orgazda, aki fedetlen,, alázatosan lehajtott fővel nézte, mint vonulnak végig dölyfös, lárvaarcú trónuslakájok, gyémántos érdemrendekkel ékesített hercegi gyilkosok azon a megtiport, vérfolt’os szőnyegen, amelynek a neve nemrég még Respublica volt. Európ i — kormányok és kormányfők hivatalos Európája, Adam Marjassyk lator cimborája volt a bűnös és az áruló. De ki volt a szószóló, ki volt az igaz ügy mellett hitet tevő? Európa, megint csak Európa: munkások és dolgozók a tőke és a zsarnokság ellen összefogni készülő Európája. 1849 nemcsak Magyarország, de az egész jobbik világ számára a döbbenet és a gyász éve volt. „Marx és Engels reménye omlott itt össze“ — idézi Fábry — „Heine úgy sírt, mintha szerelmét temetné, Ibsen, Lamartine, Vidor Hugó, mindenki lerótta kegyeleti adóját a világszabadság magyar sírjánál. De az élet rohan és a világ feléjt.“ Felejteni nem is olyan nehéz, mint ahogyan az ember képzelné. Az ember gyorsan és szívesen felejt: sajgó sebet, könnyel behantolt sírt, bomlasztó fájdalmat — mindent. De a legszívesebben és leggyorsabban a szégyent, a gyalázatot felejti. A sarlót markoló tenyér, a kalapácsra szoruló marok azonban nem felejt, Fábry nyomozza, Fábry idézi: „Amikor már mindenki elfelejtette az egyéves magyar gyász ügyét, kérges kezű, idegen nyelvű munkások, messze Aradtól, Pesttől és Világostól ököllel váglak a hóhér arcába. Tiltakoztak, büntettek, ítéltek: a magyar szabadságharc iiqyp újra a világ ügye lett. Munkásököl kényszeritette a kony- nyen felejtőkct, a napirendre tévőket, hogy visszafordítsák a fejüket, hogy még egyszer látva lássák a nemtelen bosszú halhatatlan áldozata; és leköpött hóhérjait, fis ha a világ egy év előtt még keserűségében könnyezett, most egy pillanatra fellélegezve tapsolt a bosszúállóknak, dolgozók tettének, a londoni sörgyári munkások Haynau-líncselésének, kit a haláltól csak a rendőrség gyors közbelépése mentett meg.“ KEVESEBB VERSET - TÖBI KÖLTÉSZETET 1963-ban — Fábry mindig ott és akkor szólalt meg, ahol és amikor a legnagyobb szükség volt a vox humanára, az emberi hangra — Harmadvirágzás című kötetében a csehszlovákiai magyar irodalöm: mai és az irodalomkritika kérdéseivel foglalkozik. Gondolat és szó mindig fegyvert és hatalmat jelentett, de Fábry, aki hajdan József Attila üldözött, elkobzott verseit, Móricz Zsigmond cikkeit s magyarországi baloldali írók egész sorának írásait mentette át a csehszlovákiai haladó lapokba, tudatában van annak, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak kötelességei vannak a szlovákiai magyar hagyománnyal szemben. „Az egész magyar nyelvterületen mi, szlovákiai magyarok éltük a legemberibb, legszabadabb életet, és így nem csoda, ha a pesti baloldali írók hozzánk küldték cikkeiket, verseiket, melyek a Horthy érában ott nem jelenhetlek meg“ — idézi Fábry. Valóban: a szlovákiai magyar nyelv- területnek örök és kötelező büszkesége, hogy a heveny fasizmus előestéjén tisztán és messze hallhatóan bele tudta kiáltani a maga felháborodott vétóját a világ fülébe, s hogv valóban volt idő, amikor az értékadó magyar irodalom, magyar líra Szlovákiában élt. Itt élt, nálunk, mert másutt nem élhetett. Az értéknyújtó magyar irodalom, még a Szovjetunióból érkező emigráns-irodalom is Szlovákiából, Szlovákián keresztül jutott el a paraszt proletár, proletár-munkás irodalmi szemléleten keresztül a szeliem erkölcséig, s tettig. Ezért szabhatta meg Fábry joggal a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalomszemlélet irányvonalát. Kevesebb verset, több költészetet“ — követeli Fábry az új költőnömzedéklftT, amelynek nem egy tehetségét éppen Fábry .fedezte fel s nevelte költővé. Ehhez azonban előbb vállalnia kellett azt a kevéssé népszerű feladatot, hogy elsőnek szálljon szembe a káros „szlovákiai mérce“ elméletével, s fáradhatatlan türelemmel bizonyítsa, vésse a fiatal költők tudatába, hogy a költészetben, irodalomban külön mérce nem létezik, nem létezhet, mert ez szükségszerűen színvonalcsökkenéshez és a szlovákiai magyar hagyomány feladatához vezetne. A tételt A gondolat igazában a nagy magyar mártír költővel, Radnóti Miklóssal kapcsolatban, felső fokon szövegezte meg, de igazsága általános érvénnyel kötelező: „Költők élet és halál dolgait énekelik. A küllőnek, aki farkasszemet nézeti a halállal, joga van ítélni nemcsak önmaga, de kora felett is, Ez elkerülhetetlen. A halál — leszámolás az élettel, tehát végső fekon ítélet. A költő a világmindenség rokona. Szeizmográf ikus érzékenysége jelzi a lét és nemlét titkait.“ Fárby i rock; lom kritikai tanulmányai mindig a lényeget tükrözik, mindig az alapvető elvekkel foglalkoznak. Nem vitatkozik műfaj, forma és tartalom empirisztikus kérdései felett, mert tudja, hogy az irodalom, amelybe az író nem legbensőbb énjét és nem kora problémáinak belső énjén átizzolt képét vetíti vissza, meddő tündérszerelem marad. Fábry tulajdon írói munkássága a legtisztább és legragyogóbb válasz arra az évekig vitatott kérdésre, milyen fokon kell érvényesülnie az író állampolgári állás- foglalásának, s meddig terjednek az író állampolgári elkötelezettségének határai. Fábry minden sora világosan hirdeti a feleletet: az irodalom igazságának az élei igazát kell követnie, mert igazság ős igazságtalanság között nincsen, nem létezik középső út. Ehhez természetesen szilárd gyökér és töretlen bátorság kell. Dt a bátorság nem azonos a félelem hiányával: a bátorság, a veszély vállalása és hirdetése, a félelem tudatával, az emberféltés törvényével páros. Akiből ennek a törvénynek a tudata hiányzik, azt a veszély érzete döbbenettel és dermedt kétségbeeséssel tölti el. Bizonytalansággal és félelemmel. Bizalmatlansággal és félelemmel. Meg- alázottsággal és félelemmel. De mitől fél a teremteni és alkotni akaró ember? A félelem nem születik vele az emberrel: fertőzés ez, amely gyógyítható, ha felleljük a kórokozót. Fábry ismeri a kórokozót, és művészetének, írói és emberi erejének minden eszközével harcol ellene. A humánum, a vox humána, a harcos antifasizmus posztján. Hittel és szenvedéllyel, ahogyan-csak keveseknek adatott meg. Ám a nagy szenvedélyek nem nyújtanak nyugalmat, s így lett Fábry — milyen különös paradoxon, és milyen felületes félreértés — a „stószi remete“ rákényszerített epitbeton ornansa alatt a stószi csendben a nyugtalanság és az örökké lobogás írója. Olyan hőfokon, amelyre csak egy Max Frisch v:;gy egy Dürrenmatt képes, s bár Fábry rezignált perceiben előszeretettel nevezi magát az antifasizmus monoton mániákusának, írásai annál jogosabban sorolhatók Max Frisch legjobb antifasiszta drámái és Dürrenmatt legnemesebb írásai mellé, mert Max Frisch sem harcolhat más ellen, mint újra meg újra, más-más formában, változó képsíkban, de mindig a gyújtogatok ellen, és Dürrenmatt ígéretének Matthüi főhadnagya, ez a valódi mániákus és valódi korunk hőse sem hangoztathat egyebet, mint mindig a monoton és elégszer élném ismételhető leckét és törvényt: „Tegyük fel, igazam van, tegyük fel, Gritli Moser gyilkosa még él... nincsen ekkor a többi gyermek is veszélyben?“ — És: „Ha fennáll ennek a veszélynek a lehetősége — akkor a rendőrségnek az a kötelessége, hogy megvédje a gyermekeket, és meghiúsítson egy újabb bűntettet.“ így Dürrenmatt. S Fábry, mintha csak tudatosan kapcsolódna hozzá: „Ha egy író az értelmetlen emberáldozatok millióit oldalra ejtve elfelejti, akkor ezzel a volt és jövendő gyilkosságokat igazolja * # # A csehszlovákiai magyar Irodalom végtelenül sokat köszönhet Fábrynak. Már a kezdet kezdetétől, már a Sarló éveitől, mert a Sarló, éppen a húszas években érte el aktivitása tetőfokát, amikor a magyar kisebbségi élet felett a kor végzetének fekete árnya lebegett, és Fábry már akkor látta, érezte, hogy a kérdés alapvető gyökere nem a „magyar“ kisebbségi élet, hanem a mindenfajta kisebbségi élet rendezésében rejlik: ha ez megoldódik, megoldódik minden. A Sarló kezdeti forradalmi romantikáját a kívül álló Fábry nyesegeti, tisztogatja romantika- mentes forradalommá, s ez a forradalom Balogh Edgár megszövegezésében acélozódik munkaprogrammá: Teremtsünk a fiatal szakértelmiség számára olyan munkakategóriákat, amelyek tisztára csak a szakin abeliségből kiindulva, az élet történelmi erőibe, feltörekvő tendenciáiba mentik át elsikka dásra ítélt generációkat. Taszítsuk félre az útból az idejüket múlt generációs kereteket, és hozzuk létre a szakemberek reális mozgalmait, hogy megteremthessük a kisebbségi magyar szellemi dolgozók harcos kádereit.“ Ám a táj és az írás felett a kor végzete lebeg, és Fábry tudja, hogy ezt a harcot kizárólag intellektuális síkon nem lehet megvívni. A Sarló már a húszas évek végén az osztályharc útjára lépett, de nem mérte íel kellőképpen erőit, és nem ismerte fel idejében küldetésének és útjának valódi irányát. Ezért állapíthatta meg róla már a harmincas évek végén a „haladó“ polgári publicisztika leplezetlen kárörömmel: „Egy kisebbségi társadalom kereteiben merő túlzás volt a fiatalsági mozgalom szerepét egy társadalomorganizáló és a régi társadalmi létrend törvényeit felbontó, európai jelentőségű népfront hiú álmával felcserélni.“ Ezért választotta I-ábry már eleve a marxista ideológiára alapozott, romániai Korunk útját, s ennek a törvényszerűségnek a vitathatatlanságát megint csak a Sarlónak akkori vezére, Balogh Edgár tisztázta még a harmincas évek elején a lég pregnánsabban: „Fábry Znhán dokumentumirodalma a proletariátus önkifejezésévé imiik.“ Fábry az egész világhoz, az emberiséghez szól. Kár, hogy akkor, amikor a világ, az emberiség sorsa a legszörnyűbb katasztrófába készült sodródni, kevesen figyeltek fel rá. Kell, hogy most, amikor emberi közösségünkben még mindig háborúk réme kísért, amikor közös otthonunkban, Európában, közös hazánkban, a földön még mindig a profit és tőke zsoldosai szítják az ellentéteket, kell, hogy ezen a megoszlott és meghasoulott földön Fábryt sokan, olvassák, szeressék és hirdessék. RÁCZ OLIVÉR: AZ ÍRÓ ÜAÓY-iTÉKA AZ EMBER HAGYATÉKA
