Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-05 / 182. szám, kedd
A színház oz ember szolgálatában Gondolatok a Nemzetek Színházának varsói szemléje után A Nemzetek Színházának varsói szemléje Strindberg III. Gusztáv című, nálunk kevésbé, ismert történelmi színművének bemutatásával kezdődött. A da rabot egy ismeretlen svéd wgyüttes mutatta l>e és azuk után, bogy 1. Bergman jóvoltából elsősorban a svéd film vált világszerte ismertté, kellemes meglepetést jelentett a gőte borgi, teliat vidéki svéd együttes jó teljesítménye. Lennart lljulström rendező, a fiatalabb rendező-nemzedék tagja, úgy állította színpadra a darabot, hogy azok is megértették, akik sem a szerzőnek ezt a művét, sem a svéd nyelvet nem ismertek. Egyébként ez a dráma már Strindberg számára is csak ürügy volt, hogy elmondja véleményét saját kortársairól és ugyanezt tette Hjulström is, aki a darab cselekményét hát térként használva láttatta a mai világ konfliktusait. Az álszent szemforgatást, a hízelgést, az árulást, a hamisságot és a kegyetlenséget állította szembe az értelemmel és feltette az egyre égetőbb kérdést: vereséget szenved-e az elárvult értelem, visszaélnek-e vele, vagy pedig kibírja a próbatételt és az embert fogja szolgálni? Az előadás hatására úgy éreztük, hogy az ember képes minden válságos helyzetben ember maradni és soha nem tagadja meg emberi mivoltát. Ezért a nézőt nem is érdekelte a műben foglalt történelmi esemény, csak az emberi tulajdonságok összecsapása, tehát az, ami számára a jelenből ismert. , Azonban hozzá kell tennem, hogy bár a dráma szövege is nagy erőt sugároz, kizárólag a színészi teljesítmény érte el az óhajtott hatást, elsősorban Svhii Wollter alakítása, aki Hl. Gusztáv szerepében imitálni és kara kírozni tudta ellenfeleit, tudott ábrándozni és elsősorban neki köszönhető, hogy az előadás minden pillanata drámai feszültséggel telítődött. A második világháború té máját képviselte Varsóban a Moszszovjet Színház, amely Va- xzil Tyurkin katonát, Tvardov- szkij ismert poémáját alkalmazta színpadra, de nem a dra- matizálás klasszikus* értelmében. B. Styedrin rendező szakított a hagyományos színpadi formákkal. A címszerep számára kilenc színészt választott ki, ezek mutatták be a katonát, gyermekkortól a férfikorig, mindnyájan minden figurát színpadra vittek, Tyorkintól a tábornokig, a lövészárokban harcoló katonától a frontszínház színészéig. A poéma — a szükséges rövidítések ellenéie is — poéma maradt, színpadi formáját csak a színészeknek köszönhette, akik a ma már legendás hírű Irodalmi figurát, saját személyiségüknek megfelelően és élettapasztalatuk alapján ábrázolták. A fiatalabbak szándékosan deheroizálják Tyorkin valóban hősies tetteit, ábrázolásuk ironikusaim, fölényesebb. Az idősebbek, akik maguk is őriznek háborús emlékeket, éppen az eseményekhez fűződő érzelmi momentumokból eredően, inkábbá romantikus ábrázolásmódot választják. Ennek következtében a színpadon nemcsak Tvardovszkij poémáját láttuk, hanem két nemzedék vitáját is, anélkül, hogy ez a nemzedéki konfliktus öncélú lett volna, mert az egész életet mutatták be, azt az életet, amely szüntelenül előrehalad és nap nap után újabb és újabb problémákat állít minden nemzedék elé. Bár nem a szó igazi érteimé □ Ji'rí Taufer és Václao fe- iínek fordításában a közeljö vőben jelenik meg Mihail Ver- sinyin Az idő lépései című könyve. Érdekessége, hogy több fejezetben találkozhatunk az író csehszlovákiai élményeivel. Vershiyin egyébként részt vett foazáük felszabadításában. ben vett színházi előadást láttunk, a rendezés sikert aratott, a nyelvileg különböző nézők megértették, könnyeztek, olykor nevettek is és Tyorkin katona sorsában a jelenben élt saját életük egy darabját is látni. vélték. Tagadhatatlan, hogy Varsó Ingmar Bergman ismert filmrendező elődását várta a lég nagyobb érdeklődéssel. Shakespeare Vízkereszl, vagy amit akartok című vígjátékát a stockholmi Kungliga Uramat is- ka 'l'eatern együttese mutatta be és az előadás mind a színészi, mind a rendezői munka szempontjából a varsói szemle egyik csúcsteljesítménye volt. Bergman semmit nem akart a szerző szövegebe belemagyarázni, hanem megtöltötte az előadást felszabadult vidámsággal. kitejezve az életöröm abszolút győzelmét, felszabadította az emberi szenvedélyeket és azokat álszemérem nélkül vit te színpadra, de anélkül, hogy a jóízlés társadalmi és színházi normáit megsértette volna. Ezzel Shakespearenek ez az álszent puritanizmust kigúnyoló komédiája a színészi teljesítménnyel gazdagodott, új ötletekkel, színészi gesztusokkal és kifejezőeszközökkel. Bergman tökéletesen dolgozik színészeivel. A komédia kompozíciója szigorú, de ugyanakkor a néző úgy érzi, hogy minden csak improvizáció, a cselekmények a szeme' láttára szülnek abból a pillanatnyi vágyból, hogy a saját emberi gyengeségünknek engedjünk, vagy szabad utat adjunk kirobbanó életerőnknek. A néző tehát úgy érzi, hogy a színpadon minden csak véletlen, esetlegesség és éppen ez bizonyítja a rendezés tökéletességét, a művészileg pontos, hatásokat előre kiszámító, mesteri irányítást. A stockholmi színészek jóvoltából tökéletes realista színművészeiét láthattunk és mint a női báj képviselőit csodálhattuk meg Bibi Andersent Viola, Lil Terseliust pedig Olivia szerepében. Bergman a filmjeiben a jelenkori világ l)etegségeit mutatja be, a színpadon viszont az ember tulajdonságait láttatta. Azonban a kiváló előadás ellenére úgy éreztem, hogy — filmjével ellentétben — a színpadon megfeledkezett a társadalmi összefüggések érzékeltetéséről. Ilyen szempontból a gö- teborgi fiatalabb nemzedék többet nyújtott. Annak ellenére, hogy a szemle a humanizmus ünnepe volt, a színpadon megjelent az ellenpólus, a kegyetlenség is. A glhsgowi Citinzens’ Theatre együttese mutatta be John Webster A maifii hercegnő című színművét. Az együttes hivatásos színvonalon játszott, kiváló beszédtechnika és színpadi mozgás, nagyszerű jelmezmimika, de mindez kimondottan a hivatásos rutin keretéten, megfosztva az emberi lélektől. Ezért, amikor a szerző hősei a második felvonás végén egészen naturalista módon kezdik egymást gyilkolni és a színpadon vér folyik —, a nézőtér már mosolyog. A kegyetlenség tartalmatlan, öncélú ábrázolását —, ami azonban nem a szerző bűne —, a közönség, éppen a szemle értékei által fennkölt légkörben — nem akarta elfogadni. A kegyetlenség más képét mutatta be a tokiói Waseda Shogeki Színház együttese. Az egyiket a hagyományos japán színjátékstílus, a kabuki szellemében, a másikat korszerűbb, de a japán színházművészeti felfogáshoz kötődő lelfogásban. Az európai ember, aki nem ismeri a japán mentalitást, filozófiájuk és vallásuk lényegét, nehezen érti meg a japán színpadot, amely lemeztelenítve ábrázolja a kegs'fenséget. Ezért nagyon helyes volt, hogy az együttes egyik tagja minden felvonás előtt megmagyarázta a cselekmény értelmét a közönségnek. Ismét „ hangsúlyozni kell, hogy mind a glasgowi, mind a japán együttes a varsói szemle ellenpólusa volt. Mert a szemle többi előadása éppen azt a világot akarta bemutatni, amely megértésre, megegyezésre tö rekszik és amely az élet új formáit keresi. Ezért a humanizmus és a kegyet lenség szembesítésének fontos funkciója volt, mert lehetővé tette a sok rétű közönség helyes tájékoz tatását. A párizsi Theatre du Soleil a varsói cirkuszban mutatta be Arian Mnouchkine Aranyidők című pantominjátékál, a szer ző rendezésében. Az együttes semmit sem mutatott mindab hó), ami megszerezte számára az utóbbi évtizedben „a legpo- litikusabb francia színház“ rangját. A játék, stílus szempontjából, valami különös kéve •ék volt és műfajilag szinte meghatározhatatlan. A poron dón játszottak, a közönség ti földön ült és közvetlen kapcso latban állt a színészekkel, akik egyben jegykezelők, világosi lók, hangtechnikusok, akrobaták és díszletkezelők is voltak, vagyis mindenki mindent csinált, hogy a színház valóban színház legyen. Mi inkább az együttes etikai erejét csodáltuk, mert tudjuk, milyen nehezen tud létezni. Ugyanakkor lelkesedve fogadtuk a programot is, ami az együttes hazájában uralkodó társadalmi viszonyokat tekintve, kimondottan osztálytartalmú. Támadja a burzsoáziát, a kispolgári erkölcsöt, de a gyarmatosítást is. A szocialista országból érkezett nézőt azonban inkább az előadás esztétikai színvonala érdekli és arra gon dől, hogy ha a szemlén jelen lett volna a mi Turbánk, vagy Fialkánk, akkor esetleg Bergman elől ők viszik el a babért. Ennek ellenére volt a párizsi színházaknak két olyan jelenete ami közvetlenül érintette a szocialista ember erkölcsét is és mindkettő megérdemelte a nézők elismerését. Az egyik a televíziós papucskultúrára mutatott rá, a „dobozra“, ami ma már világszerte szinte kábítószer. A másik, A szerelem a strandon című jelenet mértéktartó szemérmességgel ünnepelte a tiszta emberi kapcsolaté kát és bírálta a polgári ál szemérmet. A milánói Piccolo Teatro nem ismeretlen a prágai közön ség előtt, hiszen 1958-ban adták elő hazánk fővárosában Goldo ni Két úr szolgája című vígjá tékát. Az eltelt 17 év alatt gyakran hallottunk erről a színházról, főleg politikai proliljá ról, Giorgi, Strehler főrendező kéziratairól. Varsóban is Goldoni — nálunk egyik kevésbé ismert — komédiáját mulatták be, ami nélkülözi a szerző stílusának hagyományos jegyeit. Egy kisváros figuráit mutatja be a városka főterén és Strehler mit sem vétve a szöveghűség ellen, mindent fejtetőre állít. A nap fényes Itáliában hótakaró bo rítja a terel, a háttér világos, a portált árnyék borítja, a néző láthatja egy csoport ember ele tét, éjszakáit és nappalait, olyan emberekét, akik egymást alaposan ismerik, egymásról mindent tudnak, azt is, hogy ki nek kicsoda a kedvese, ki mit főz és hová megy, vagyis ugyanúgy ismerik egymás bi zaünas ügyeit, mint nálunk a Zizkov-negyedben, vagy Olasz országban, Lengyelországban mindenütt, ahol emberek élnek. A színészek maradéktalanul kifejezik a mű filozófiai alap gondolatát: lehetünk akármi lyenek, jók, rosszak, okosak, vagy buták, egymás nélkül nem élhetünk. Ezzel ösztönöz Strehler emberi összetartozásra, összefogásra, mert egyedül nehezen állhatunk helyt az élet ben. Elmondhatjuk, hogy az idei varsói szemlének kimondottan haladó jellege volt. A jelenkori színház érzékenyen reagál a világ eseményeire és alkotásai val segít az embernek ebben a világban élni, ezt a világot át alakítani. MILÜÍÍ VOJTA co ÚJ FILMEK FÉRFI A TETŐIM (angol) A haladó gondolkodású angol rendezők — mint Tony Rióba pd són, Karéi Reisz, Lindsay Anderson és mások — akiknek jóvoltából a hatvanas évek elején ideiglenesen felvirágzott az ún. free einema, gyakran merítettek témát a kortárs- irodalomból. Példaként több regényt vagy drámát is említhetnénk, most azonban csak fohn Braine nevére, illetve a Hely a tetőn című művére szerelmink emlékeztetni. A .sikerkönyvből 1959-ben — fack Claytoh rendezésében — film készült. Az alkotás világsikert aratott, s ebben része volt nem csupán a kitűnő szí nészi produkciónak (Laurence felkapaszkodás. Hogy pénzre, rangra és hatalomra tegyen szert, igen céltudatosan, határozottan, ám erkölcstelenül cinikusan és hidegvérrel kell harcolnia. A gátlástalanság lovagja, kíméletlenül törtet előre, „holttesteken“ át. A legújabb történetben már feljebb kapaszkodott a ranglétrán, de nem elégszik meg ennyivel, még feljebb, a legfelsőbb fokra akar kerülni. Joe Lampton látja a kapitalista társadalom rothadtságát, a pénz, a nyereség mindenhatóságát, az elhatalmasodó korrupciót, s ezt igyekszik is leleplezni, de csak azért, hogv a játszmából ő kerüljön ki győztesen. Megpróbál szembefelenet u Férfi a tetőn című angol filnből; középen: Kenneth Haigh. Haruey alakította a főszerepet), hanem elsősorban a rendező h < i tá rozott I á rsadalomkri t ik á j á nak és szakmai biztonságának. A film főhőse Joe Lampton, egy gátlástalan sikerlovag volt, aki könyörtelenül, eszközökben nem válogatva kapaszkodott mind feljebb a társadalmi ranglétrán. Nos, 15 év múltán ismét vi szontláthatjuk Joe Lamptont, a Férfi a tetőn című angol film főhőseként. Semmit sem váltó zott, vagy csak annyit, hogy még törtetőbb, rámenősebb lett, olt hatatlan becsvágy ég benne, s egyetlen célja a gyors szegülni egy gyógyszerkonszern teljhatalmú tulajdonosával, s igyekszik fényt deríteni az igazságra, egy kevéssé kipróbált gyógyszer tömegméretű árusításának, illetve fogyasz tásának káros következményeire, csakhogy a „tulaj“ betömi a száját ennek a cinikus sikerlovagnak — még magasabb beosztásba helyezi... Mike Vardy, a film rendezője kíméletlen képet fest a kapitalista rendről, a korlátlan lehetőségek társadalmáról. Kenneth Haigh meggyőzően alakítja a gátlástalan, lelketlen férfit a „tetőn“. LAKOSZTÁLY A PLAZA SZÄLLÔBAIV (amerikai) Mostanában többször is lát haltunk egy egy témára, esetleg egy egy szereplőre összpontosított epizódfilmeket. Igen, újabban divatba jöttek a szkoccsfilmek, amelyek egy- egy társadalmi típust, vagy éppen egyéni jellemvonást, esetleg különös emberi szituációt vesznek célba. Három rövid történetet, bárom férfiportrét mutat be ez az emerikai film is. Az első epizódfilm egy hűt len férjről szól, a második egy öregedő szoknyavadászról, a harmadik történet pedig a lányát férjhez adó apát mutatja be. Mindhárom derűs elbeszélés párbeszédekre épül, s ez nem csoda, hiszen a film Neil Simon színműve alapján k/' ■ t szült. Nehéz eldönteni, hogy melyik epizód a legjobb, hiszen Arthur Hiller rendező a téma változatos feldolgozására törekedett, s az egykor sikeres színműből szórakoztató filmet kreált. Az alkotás erőssége azonban mégis csak a színészi játék. A főszereplő mindegyik epizódban Walter Mutthau amerikai színész. Úgy tűnik, a rendező egyebet sem tesz, mint jó érzékkel megfelelő helyzetet és lehetőséget teremt Matthaunak, hogy bemutassa játékának sokféle színét, széles skáláját. Mellette egy egy epizódban Maureen Stupletont, Barbara Hamist és Lea Grantot láthatjuk. ~ym — 1975. VIII. 5. Walier Mutthau az amerikai epizódfilm főszerepében.
