Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-25 / 199. szám, hétfő

Fiatalok irodalmi rovata

A

z öreg juhász, Fekete Gábor harmincévi szolgálat után ment nyugdíjba. Évekkel ezelőtt még örömmel gondolt erre a pillanatra, de most a legszívesebben — visszafelé forgatná az idő kerekét. Most, ebben a fénytörésben minden másképpen hatott. A boldogság kék madara, mely oly sokszor ott csapongóit körülötte, hogy még a szíve is belefájdult, elszállt. Nem találja helyét. A hangja, mintha nem az övé volna, s a szavakat is mintha idegen száj formálná meg helyette. Leírott- nak érezte magát. — Anyjuk, szertefoszlott a nyugdíjas évekről alkotott mesekönyv — mondogatta a feleségének. — Olyan vagyok, mint egy leírt leltári tárgy.

Az első hét még különösebb nehézségek nélkül telt el. Kilenc óráig az ágyban heveré- szett, ahonnan legtöbbször csak a felesége biztatására ugrott ki. Lassított ütemben,, hosszú ideig öltözködött. Ráért, hirtelen arnnyi lett a szabad ideje, hogy azt se tudta, mit kezdjen velaV A kertben ugyan van munka, de ö hosszabb távra tervezett. Tudta, ha a munkához szívvel- lélekkel hozzáfog, három nap alatt végez vele. S akkor mit fog csinálni a hátra levő napokban? Most ez volt a legba"- zasztóbb.

Kinézett az ablakon. Az utca idegen, furcsa volt a számára. Furcsa volt a délelőtti verő- fény. így nem szokta látni az utcát.

— Ilyenkor még őrizni szoktam — mondogatta magában. — Még egy jő órát, aztán közelebb hajtok az a kolhoz és beáll mozok.

Aztán minden átmenet nélkül a fiatal juhász jutott eszébe. Csak két hétig voltak együtt. Hm, elboldogul-e valahogy? Csak tönkre ne tegye a nyájatl

Az öreg helyébe egy alig huszonhárom éves juhász került. Olyan volt, mint amilyenek ál- talában a fiatalok. Kicsit hosz- szabb hajú, nyílt tekintetű, őszinte. Fogalt még nem sárgí§r; Mint kapitány a fedélzeten

Molnár János:.A „Bodrogközi arcok“ című sorozatból

tofta be a nikotin, s arcára nem vésett redőket a gond. Messziről jött, talán kétszáz kilométerről is. Itt senki sem akart juhász lenni, elsősorban a munka miatt.

A három napra való munkát egy hétig csinálta, de mégis elfogyott. Még két napot otthon maradt, de aztán rájött, hogy borzasztó ez a tétlenség. A ragyogó égbolt kemény és kerek itt bent pedig vánszorog az idő melytől úgy szenvedett, mint egy lázas, súlyos beteg. Valami idegen nyugtalanság árnyékolta be napjait. Az egész múlt mint átvilágított fehér-fekete filmszalag vonult al homloka mögött És sok volt benne a sö tét kép. Talán az időjárás, ta Ián a napkitörések okozták, de úgy érezte, le nem zárt szám adása van az élettel. Most a

legszívesebben lepkévé válna és járná, újra járná a mezőt.

Másnap aztán végül is úgy döntött, hogy kimegy az akolhoz. A fiatallal akart beszélgetni, s ezt a találkozót nem szeretné az érzelgősség határáig bonyolítani.

A megszokott útján ment. Derűs, nyári nap volt. A nyár mindig csodálatos errefelé. Tökéletes évszak. A derűs ég alatt a fák terhes ágai között nyüzs- gő madárhadak. Szemben, a lejtőn túl gabonák sárgállottak, s •gyermekláncfű fehér bolyhait hozta a szél. Leült a napsütötte fehér kőre. s filozofálni szeretett volna eddigi életéről, szerette volna a világ valamennyi nyelvére lefordítani az idő lényegét, melyben ott lapul a megöregedés nagy titka, melyben — hogy majd én is megöregszem — egy fiatal sem hisz. Zsebéből cigarettát és öngyújtót kotort elő, aztán mint a bárányfelhő, vagy mint a sóhaj, jött ki száján a füst.

Újra elindult. Lassan ment, az idő lényegén ^ töprengve. Aztán váratlanul, sokkal közelebb mint gondolta, felbukkant a fiatal juhász a nyájjal. Meglódult, maga sem tudta miért, s csak a nyáj közvetlen közelében engedett az iramból.

— jó napot — köszönt előre a fiatal — hát magát mi szél hozta erre?

— jó napot. Gondoltam, meglátogatlak. Hátha szükséged van a tanácsomra — mondta az öreg. — Rágyújtasz?

— Nem. nem dohányzom. S jelenleg a tanácsaira sincs szükségem — mondta a Mafn! a maga megszokott nvers őszinteségével.

— No, és hogy megy?

— Köszönöm. elboldogulok vele valahogy.

— Sok a munka?

— Nem, nem olyan sok. De hisz ezt maga is tudja.

— Szóval, nem nehéz?

— Ki lehet bírni

Az öreg az eget kémlelte. A horizonton egy ölyvpár tűnt fel. Egymást kergették. Hím és tojó, ezt rögtön megállapította. De vajon a másik tudja-e? Aztán kezébe vette a fiatal botját. Nyál gyűlt a szájába, a szeme összeszűkült. A saját botjára gondolt, s torkát olyan

keserűség szorongatta, hogy lé- Iegzeni is alig bírt.

Nem kellett volna idejönnöm, döbbent rá. A tegnap régmúlt zavaros lett, vizes árok, mit lehetetlen átlépni. S most görnyedt hátával, a nyugdíjasok" feszességével, sajnálatra méltó volt.

— Jó botod van — mondta kicsit később, mikor a görcs felengedett. — Látom, értesz a kiválasztásához. Sok múlik ezen. Az ember egész nap erre támaszkodik.

Aztán újra önmagára gondolt, álmatlan éjszakáira. Hetek óta kerülte szemét az álom. Nem tudott aludni. Szinte ösz- szenőtt az éjszakával, mint az éjszaka szelleme. Ismerte szagát, ízét. Azoknak, kiknek szíve és lelke megkapja mindazt,

mire vágynak, nem ismerik ezt. És nincs meg a visszatérés lehetősége. Az idő néhány lépéssel megelőzte őt. s ezt nem lehet behozni.

A fiatal, torkát köszörülve, türelmetlenkedni kezdett. Az öreg hallgatása ingerelte.

— Közelebb hajtok az akolhoz, és bealmozok — mondta gyorsan. — Tudja, ma sietek. Be kell ugranom a városba.

— To, idefigyelj — fordult

feléje hirtelen az öreg. — Itt jobb a legelőn, amíg le beal- mozol, előrzöm én a nyájat.

Hallható mély csend.

Az öreg nagy levegőt vett.

— Eleged van belőlem, úgye?

— kérdezte. — üreg bolond, gondolod magadban, ahelyett, hogy otthon ülne, engem macerái. — Aztán szétszórt érzésekkel, kényszerű igazmondással folytatta, — Hát, ez az! Ha egész nap otthon ülök, csak összeszólalkozunk az asszonynyal. A kocsmába se mehetek, ott nagy a zaj, én meg harminc éven át a csendhez és a magányhoz szoktam. Ügye, érted?

A fiatal csak áll, s lyukat mélyít a talajba.

— No, engedd meg, hogy kijöjjek néha Ide hozzád —

mondta majdnem rimánkodva.

— Tudom, nem kellemes az ilyesmi Az ember nem szereti, ha szakmabeli végignézi a munkáját. Én azonban nem szólok bele a munkádba, csak néha kijövök. Tudom, a feleséged áldott állanotban van. Ha dolgod akadna, el terelgetem én a nvá- jat, helyetted, és nem kérek egy fillért sem.

A fiatal még mindig a lyukat mélyítette, de látszott rajta, hogy erősen töpreng.

— Nem bánom — mondta. — Ha ez jót tesz magának, és ba a főnökség nem fogja rossz néven venni, nem bánom, kijöhet.

— Aztán botját vállára téve elindult az akol felé.

A válasz rövid volt, de melegség járta át az öreg szívét, s mikor a fiatal távol volt, jutott eszébe, hogy meg se köszönte.

— Kösz — kiáltotta utána a fiatalok nyelvén.

A fiatal csak intett, hogy jól van, hogy rendben, hogy szóra sem érdemes.

Az öreg még néhány percig követte tekintetével. Jó juhász lesz belőle, gondolta végül. Szemével az ölyvpárt kereste. Eltűntek. Aztán hirtelen nagy- nagy könnyűséget érzett, bár csörgött róla a veríték, s inge a testéhez tapadt. Jó kedve lett, mintha valami zavarosból kifogta volna a szerencséjét. Csend volt. A horizont olyan, mint egy óriási búra, mit napfénynyel, kékséggel és csenddel töltöttek tele. S ő a búra köze* pérf áll — cigarettázva, győztesen, mint hajóskapitány a fedélzeten. Boldog volt, hogy kijöhet, mint egy gyermek, s most úgy érezte, legyőzte az Időt.

JINDRlCH UHER:

Döntés

kifejeződni akár halakban is üveges pikkelyű halványakban vagy a napfényben mely folyók tükrén villog

mélységből hangot előcsalni felhozni elsüllyesztett harangot madarak szárnyai alá suhanást lehelni

Ö kapuk a gondolatok magasságában szavakat szülni fel hát és elég csak szétnyitni az ajkat de előbb a szívet

Kiss József fordítása

ILÍA J. MARKO;

Boldogságkeresés

Vesszőostorként suhogott az eső, felhők siklottak tova az égen. Két szerelmes — egyetlen négylevelüt keresett. Lőherésben boldogságot. Vörös Péter fordítása

Cuth János:

Néhány év múlva

... Megroppan a dobogó, a leányok és a kamaszfiák tovább kacarásznak. A tanítómester az asztalra hajít egy könyvecskét. Az egyik süvölvény feláll, de a vihogástól nem tud meqszólalni. Aztán hirtelen el komolyodik, és egy ezerkilenc- százhetven-valahányas évjáratú tankönyvet tart fiiymálgatva a tanítója elé: — Ezek a .. sze rencsétlenek mivel sáfárkodtak? Kik mutatták nekik a lángoszlopot, nehogy helyette lépésvesszőre ragadjanak? Holmi tudálékos katedraszuliok?

A tanítómester leül a pad szélére, és mosolyog: — Ha már nevetünk, hát nevessünk: Tízegynéhány éven át sáfárkodtunk az irodalommal és más tantárgyakkal. Én is. Bekezdéseket és fejezeteket csináltunk a leqnagyóbbakból. Emlékszem, az érettségi tételek bebiflázása után, amolyan példatárhoz hasonlított a fejem. Minden évszámhoz kapcsolódott egy két helységnév, rövid szöveg: .. . „kisemmizték“

................„eltanácsolták“ ... „kicsapták“

„s

záműzték“ ... „kivégezték“. Utána néhány cím „főbb müveik“ közül. A port pedig az utókornak kellett letörölgetni a síremlékeikről

— Sáros rongydarabokkal — ■szólalt meg a diák.

— Mikor aztán az iskolai tudás csenevész fájának a csúcsáig jelcsimpaszkodtam, bízvást vetettem magam az éleibe. Minden ház lomtárában akadtak olyan megsárgult, cafattá olvasott, fűzött könyvecskék — ismeritek. Nohát, azokból emésztettem meg néhány szemetesládára valót. Aztán egy hatalmas vargabetűt, téve, megleltem a nagyokat. De akkor már nem a róluk írt szöveg jelentette a nagyságukat — mesélte a tanító.

—- Akarva-akaratlanul, tanárok képében tetszelgő „pedagógusként“ páváskodó pancserok sejtnek fel elöltem.

— Nem szabad ennyire...

— Kérdem akkor, kinek írta Petőfi?- ........Ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán“. . . Kinek írta Kosztolányi?: ... „Hagyják a remekírók mindig kétes értékelését. Inkább szeressék meg azt, amit írtak. Ez többet ér minden beszajkózott adatnál. Hagyják a nyelvtani is. A nyelvtan a nyelv bölcsélete, mely számukra még lélektelen, unalmas, Ha így nő fel egy nemzedék, s az iskola padjaiban olvassa el azt,

amit otthon sohase olvas el, ha élő anyagból ismeri meg, hogy mi a szép és jó, akkor számára az irodalom mindennapi szükség lesz..

— Ezt te is jól „beszajkóz- lad“, váljék becsületedre — mondta a tanító.

— De nem mint házi feladatot ... Hanem, ha ezt a szöveget Apáczai Csere János olvasta volna, a megértés nemes könnyei fakadnak a szeméből

—- közel négy évszázaddal ezelőtt.

— Azért ne fogd fel ilyen tragikusan, mert...

— Apám a minap bekapcsolta a képmagnót. SzentgyÖrgyi Albertet mutatta, aki többek között ezt is mondta: „Az iskolában a nebulókat meg kell tanítani az önálló, szabad gondolkodásra, hogy alkotni tudjanak, mert arra van a fej, nem hogy megtömjék szecskával!“

— Valóban, sokáig aprították a szecskát.

— És lett silótakarmány a karámba terelt süldőknek.

— Azért ne légy ilyen borúlátó, mert... — Csengettek. — Ez a kardos diák egy jeles osztályzatot érdemel — mondta a tanító.