Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-24 / 34. szám, Vasarnapi Új Szó

•„Bár akkor került volna így, amikor fiatal voltam.“

Rudas Pista bácsi, aki angol verseket fordít.

„ ... ha összehoztuk a futballcsapatot."

„Fájdalomban nem jó élni.“

Tóthpál Gyula fölvételei

Gyerekkoromban sokat csatangoltam, csavarogtam a Bodrogközben. Futottam mezőin, dűlőin, fürödtem mocsaraiban, megpihentem cipónyi dombjain. A falvak, akár a meséskönyvek, nyílottak ki előttem, és adtak képzeletemnek csodálatos tájakra sodró szelet. Csak egy falu maradt, ahová nem jutottam el kö- lyökként. Talán mert elrejtőzött előlem is, mint a pusztító viharok elől, sok száz évvel ezelőtt. Fák alá. kerítések mögé, másik falu mögé. Egy kicsit önmagam vigasztalására is hadd másoljam ide egy múlt századi szemtanú szavait Rudas István krónikáskönyvé-! bői:

„Az én fiatal koromban, ha valaki idegen közeledett Szinyér felé, nem látott embert, mint egy nagy pipázgató tövisrakást. Ugyanis a patics (sövényből font és sárral bevert falazatúj házak olyan alacsonyak voltak, hogy alig látszottak ki a töviskerítések mögül. Távolabbra csak a kémények felkígyózó füstje jelezte, hogy ott emberi település van. Ugyanis az urasági kastély a falu közepén feküdt, és az sem volt olyan magas, hogy a fák és a bozót mögül kilátszott volna. Azokban az időkben nem volt sem vízszabályozás, sem kövezett út. Jobbágyrendszer lévén, a falu urasága nem sokat törődött a nép helyzetével. Annyit kiszorított a paraszt mukájából, hogy ő és a családja nyugodtan élhette henyélő életét, a többi pedig nem érdekelte.“

I.

Dél felé jár. A nap úgy süt, ha leveti nénk ingünket, tűz gyulladna vállun- kon. Üres a falu, legalábbis a belátható utcarész. Nézelődünk. Szemrevételezzük a művelődési otthont. Nemrégen nőhetett ki a nemzeti bizottság szerényen meghúzódó, öreg épülete mellett. Mögöttük óvoda, bekerített udvarán pöttömnyi lányok, legények űzik egymás kedvét. Tizenöten vannak mindössze. Régen többen voltak, mondja Kresztyan, ko Júlia óvónő, amikor közelebb megyünk. Pedig akkor még nem volt se televíziójuk, se magnetofonjuk, se lemezjátszójuk. Persze, nem ezektől függ a létszám.

Kisfiú futna el előttünk, megállítjuk.

— Hogy hívnak?

— Horosz Lacikának.

— Édesapád hol dolgozik?

— Munkába dolgozik.

— Hát az hol van?

— esernyőbe — mondja, és folytatja a futást, ahol abbahagyta.

II.

Idős ember közeledik. Vállán kapa, egyik kezével egyensúlyozza, a másikban sörösüveg.

— Honnan tetszik jönni? — szólítjuk meg egy cifra vaskerítésnél, udvarból kihajló orgonabokor árnyékában.

— A szőlőben voltam. Lehetett vagy fél hat, amikor kimentem — válaszolja, és megtörli homlokát.

— Mi volt az üvegben?

— Sör volt benne, csak hamar kifogyott.

Szó szót csal elő Sirokmán Pista bácsiból, jönnek a mondatok, olykor sú-i lyos teherrel rakottan, nagyon messziről. Bár visszaadhatnám mondatainak dallamát, magánhangzóinak ízét.

— Egész életemben dolgoztam. Magángazda voltam, aztán beléptem a jé- erdébe. Amikor nyugdíjaztak, kezdtem legyengülni. A feleségem meg akkor betegedett meg, amikor itt ment a front. Azóta mindig betegeskedik. Egy a szerencsénk, hogy ebben a rendszerben már nem kell az orvost fizetni. Ez a mai rendszer nagyon jő a fiataloknak.

— Az idősebbeknek nem?

— Dehogynem, de mi már öregek vagyunk. Mondom gyakran az unokáknak: mi háromkor keltünk, ti aludhattok tízig. Szép ez a falu is. Ma már a földre nem költenek az emberek, csak a házra. Bár akkor került volna így, amikor fiatal voltam.

— Ezt a kul túrházat ki építette?

— A község, brigádban. Olyan oda-' adással volt a nép. Úgy ment az építése, hogy le a kalappal. De jöjjenek már be, az a harmadik ház a miénk. *

Az udvaron kút, betongyűrűk vigyáznak vizére. Vashengerről száll mélybe és vissza a vödör. Mutatok a korbára, amely szintén vasból készült.

— Tetszik-e tudni, hogyan hívják ezt?

— Hát fogónak.

— Nem korbának?

— Ja, tényleg, annak is mondták régen.

Régen. Amikor még messziről jött summások hajladoztak az uraság földjén; és a cselédlakásokban egy-egy házaspárnak tizenkét gyerekről is kellett gondoskodnia.

Alighogy leülünk a tiszta, szépen berendezett szobában, nyári ruhában fiatal lány köszönt ránk:

— Legyenek nálunk üdvözölve.

Anna, Pista bácsi unokája, a kassai

magyar tannyelvű közgazdasági iskolában tanul, harmadikos.

— Az első év nehéz volt egy kicsit

— mondja. — A nyelv miatt. Csak a történelmet és a magyart tanuljuk magyarul.

A vitrinben dicsérő oklevél tanúskodik ar/'ól, hogy a kedves unoka kitűnően tanul, és példás magaviseletű.

Közben sör kerül az asztalra.

— Tizet is megiszok naponta — biztat Pista bácsi. — A pincében akkor is van, ha a kocsmában kifogyott. Aztán csakúgy jönnek a cimborák.

Beszélgetünk, inkább már a jelenről. Jönnek a mondatok, könnyen, vidáman.

— Az Üj Szót mindig elolvasom. Csak az nem tetszett egyszer benne, hogy az egyik író mindig parasztot mondott. Ez sértés! Ma már nincsenek parasztok.

Kombájn zúg el az ablak előtt.

— Megy az állót csépelni.

Hl.

Még a tehénnek is melege van, amely Barna Józsefné udvarán sehogy sem akar bemenni az istállóba. Mintha erezné. ott még kibírhatatlanabb lesz a hőség.

— Most jöttek haza a rétről — mondja Barnáné. — Én már legszívesebben eladnám, hogy ne volna vele annyi baj.

— Mintha hasas lenne.

— Hasas, de nem borjas.

— Mennyi tejet ad naponta?

— Hat litert.

Amíg beszélgettünk, nem mozdult a tehénke egy tapodtat sem. Csak amikor gondviselője újra paskolni kezdte, indult meg lomhán.

IV.

Kocsis Béla 12 éve tanít Szinyérben. Elfoglalt ember, különböző bizottságoknak és szervezeteknek a tagja.

Nem volt könnyű, amikor ide kerültem. Tanító itt nem maradt meg. Hogy miért, nem tudom. Nekem sikerült jó viszonyt kialakítani az emberekkel. Nem rossz falu, de hogy meddig maradok itt, nem tudom, mert három éven belül megszüntetik az egyosztályos iskolákat. A tanítás szempontjából jó lesz, a gyerekekéből viszont nem.

— Hány gyereket tanít?

— Huszonegyet, összevont évfolyamokat, egytől négyig. Az ötödikesek Helmecre járnak, busszal. Azelőtt tizenkilencen is jelentkeztek az első évfolyamba, ma már csak négyen. Alighogy megszületik a gyerek, a fiatalok elköltöznek, mennek városra. A szövetkezetbe kevés ember kell. Meg mit csinálna itt egy főiskolás.

Kocsis Béla szerint a falu lakosainak száma jelenleg 350 körül mozog. Csak

15—20-szal több, mint fél évszázaddal ezelőtt.

— De a falu képe megváltozott. Sáros, köves úton kellett még itt járni, mikor ide jöttem. Ma meg mindenhová virágot ültetnek az emberek. Most szélesítjük az utat, még ez évben átadjuk a kultúrházat.

— Játszanak-e színdarabot a faluban?

— Eddig még minden éven volt.

Kocsis Béla felesége a könyvtárat

vezeti, amely két szekrényből és 1160 kötetből áll.

— Jönnek a könyvek, csakhogy nincs hova tenni őket. 300 kötet itt van a lakásomon.

— Hány olvasója van a könyvtárnak?

— Hetvennyolc. Sajnos, az ifjúság

16-tól 25 éves korig abszolúte nem olvas. De Rudas Pista hat könyvet is elvisz egyszerre.'

V.

Rudaséknál tágas ebédlőbe kísér a ház asszony Az asztal körül férfiak ülnek. köztük a homonnai járásból a la- díökovcéi szövetkezet elnöke és a házigazda Rudas Rudolf, a helyi efsz agru- nömusa. A két szövetkezet között mar évek óta igen jó az együttműködés, kölcsönösen segítik egymást, főleg az aratás idején. Amíg a szövetkezetiek elűzik a felhőket a jövő esztendei termés felől is, Rudolf édesapja mellé ülünk.

Pista bácsi hatvanöt éves, nyugdíjas, „őr a telepen“. Olvasott, művelt ember.

— Ha nem volnának könyvek, nem is bírnám elviselni az életet — mondja, és amikor kiderül, hogy mindketten tudunk angolul, úgy örülünk egymásnak. akár a gyermekek. Én is régen beszéltem kedves nyelvemen, ő még régebben.

— Hol tetszett ilyen szépen megtanulni?

— Tizenkilenctől huszonnégyig Amerikában voltam. Kivitt a sors.

Angol nyelvű könyveket vesz elő, azután versfordításokat: saját munkái.

A szívnek is jóleső, váratlanul érkezett öröm után a falura tereljük a szót. Előkerül a krónikáskönyv, a falu története, Pista bácsi tolla nyomán.

— Volt itt nyomorúságos élet valamikor. Az emberek csíkászattal, halászattal foglalkoztak, nem nagyon törekedtek mesterségek elsajátítására. A történelem viharai is elkerülték a falut.

Szinyér kulturális életével kapcsolatban ezeket mondja:

— A kultúra tulajdonképpen csak másodlagos. Jó szakemberek lesznek itt, de hol marad a műveltség? Pozsonyból lejött egyszer ide egy fiatalember, és levágott egy táncot. Volt nagy ováció. Aztán a mi községünkből egy kislány levágott egy ugyanolyan táncot. Az már nem tetszett. Hát ez van. A holtpontból még nem sikerült kimozdulni.

Rudas Rudolf, a fia, második éve a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke. 38 éves, három gyermek édesapja.

— Nem nagyon akartam elvállalni az elnökséget, agronómus vagyok, alig van időm. Nem sokat tudtunk eddig csinálni. Azt hiszem, lemondok nemsokára. Ha valaki valamit elvállal, legyen rá ideje.

Rudolf Kocsisékkal közösen rendezett már színdarabot, szereti a színjátszást, szívesen szerepel. De csak a téli hónapokban, amikor valamivel több a szabad ideje.

—■ Létrehoztunk egy ízben egy író- olvasó találkozót Duba Gyulával, Lovicsek Bélával, Török Elemérrel. Előtte a a Vajúdó parasztvilágból eladtunk 15 darabot. Elhangzottak aztán olyan kérdések, hogy volt mire válaszolnia Duba Gyulának. Gondolom, jobban lehet majd szervezni a kultúrmunkát, ha ösz- hoztuk a futballcsapatot. Már van pályánk, társadalmi munkával készült el. A fiatalokat kell összefogni.

— A fiatalság mindenben benne van, ha nem veszik el a kedvét — mondja Lőrincz Pál, traktoros, a szövetkezet SZISZ-szervezetének elnöke,' akit néhány perc alatt szívesen kerített elő Rudas Rudolf. — Megvan bennük az akarat. Csak hát szervezni kellene. Én nem bírom egyedül, mert egész nap dolgozom. Talán ha átadják az új kultúrházat, megváltozik a helyzet. Mert így még menni se tud hová a fiatalság. A kocsmába, esetleg pingpongozni.

VI.

Rudasék és Lőrincz Pál a kapuig kísérnek. De még nem búcsúzunk. Idős, nagyon idős néni ül a ház előtt, hűvösben. Pista bácsi feleségének nagymamája, 97 éves. Bokrok közül szemléli naphosszat a világot. Fáj mindene, a kórházba mégse megy. Még kívülről se látta, sósa Szeretne már találkozni a halállal.

— Ki tudja, hol jár. A fiatalokat, azokat elviszi. Nekem sose vó't jó, mert sokat kellett dolgozni. Annyit, mint a főd pora. Szeretnék még most is dó- gozni, felmosni a szobát. Hát tudom? Éccaka is felülök az ágyon, annyira fáj mindenem. Fájdalomban nem jó élni, pedig szeretnék még.

— És innen, erről a,pádról mit lát, nagymama?

— Hát hogy valaki megy. Meg a kerítést.

Az újat, amelynek kapuját seélesre tárták unokái.

BODNÁR GYULA